4. Atlaszkartográfia-történet

Jelen fejezetben a legalapvetőbb atlasztípusok szerint vázlatosan áttekintjük az atlaszkartográfia története szempontjából jelentős, korszakjelző munkáknak tartott műveket Helen M. Wallis és Arthur H. Robinson [szerk.] Cartographical Innovations című munkája nyomán {Map Collector Publications (1982) Ltd.–International Cartographic Association, 1987}. A szerzők az idézett munka 8. fejezetében az atlaszokkal foglalkoznak – történeti szempontból –; nemzetközi áttekintést adnak az atlaszkészítésben az évszázadok során bekövetkező korszakos újításokról, azaz áttekintik azt az innovációs folyamatot – egészen a 20. század elejéig –, amely alapjaiban meghatározta a napjainkban piacra kerülő atlaszok szerkesztése és kivitelezése során követett és követendő szabályokat. A nemzetközi áttekintésben szükségszerűen helyet kapnak magyar atlaszművek is; sajnos nem mindenütt, ahol egyébként szerepelniök kellene. Az áttekintést követően tehát rámutatunk az általunk tapasztalt hiányokra, az idézetteken túli ismert magyar művekre. A hiányosságok megállapításakor, illetve a magyar művek ismertetésekor az 1950-es évek elejével bezárólag alapjában véve Fodor József A magyar térképírás című munkájára támaszkodunk. Az ezt követő időszakot a Kartográfiai Vállalatnál szerzett ismereteink, tapasztalataink, részben pedig az azóta megjelent szakmunkák felhasználásával elemezzük.

4.1. Atlaszkiadás a 19–20. század fordulójáig

4.1.1. Nemzetközi kitekintés

(H. M. Wallis és A. H. Robinson nyomán)

A szerzők – egy általános atlaszfejlődési áttekintés után – sajátos logikát követve csupán egyes atlasztípusok fejlődését tekintik át. (Nem az angol abc-t követő tárgyalási sorrend a különös – hiszen ez a könyvük szerkezetéhez illeszkedik –, sokkal inkább az áttekintésre kiválasztott atlasztípusok. Talán az indokolja ezek választását, hogy az 19–20. század fordulójáig lezajlott fejlődési – innovációs – folyamat ezeket az atlasztípusokat érintette, pontosabban: ezen típusok valamelyikébe besorolhatók a szóba jövő legfontosabb atlaszok.) A tárgyalt típusok rendre: Atlasz; Megyeatlasz (Észak-Amerika); Fakszimile atlasz (térkép); Szigetatlasz; Nemzeti (Ország-) atlasz; Zsebatlasz; Regionális atlasz.

Az eredeti mű szerkezetét követve tárgyaljuk ezt a részt, pontosan feltüntetve az eredeti irodalmi hivatkozásokat is; csupán a tárgyalás sorrendjét változtatjuk, új logikai sorba rendezve a típusokat. Nevezetesen: Atlasz; Szigetatlasz; Nemzeti (Ország-) atlasz; Megyeatlasz (Észak-Amerika); Regionális atlasz; Zsebatlasz; Fakszimile atlasz (térkép).

4.1.1.1. Atlasz – Atlas (8.0110)

A Definíció

Térképek sajátos gyűjteménye, rendszerint egybekötve.

B Történet

A középkor vége felé az ismert világ térképeinek vagy portolánjainak egy-egy csoportját szerzőjük gyakran kódex vagy könyv formájában egybekötötte. A legkorábbi példák között találjuk az úgynevezett Iszlám Atlaszt, melyet 10. századinak tartunk (lásd Tengerhajózási térkép, 1.0320C) és – az európai térképészetben – Pietro Vescone atlaszát 1313-ból (Párizs, Bibliothèque Nationale, Cartes et Plans, Rés. Ge. DD 687).

Mint a térkép és könyv kombinációja, az atlasz vagy a térképek könyve viszonylag újkeletű a kartográfiatörténetben, mivel Ptolemaiosz Geográfiájának korai kiadásait (térképekkel nyomtatva 1477-től) térképekkel illusztrált könyvnek tartják. A legkorábbi atlaszok a 15. századból datálhatók és szigeteket ábrázoló térképekből állnak (lásd Szigetatlasz, 8.0110C). Az 1530-as és 1540-es években Dieppe néhány hidrográfusa és kozmográfusa kéziratos világtengeri atlaszt állított össze királyi és nemesi személyek ajándékaként. Jean Rotzot tartják az elsőnek Boke of Idrography című munkája alapján, amelyet VIII. Henriknek, Anglia uralkodójának ajándékozott 1542-ben (British Library, Royal MS.20.E.IX.). E műben a szerző a világ hatalmas térképét „az egész hidrográfiát és tengertant” tartalmazó könyvvé alakítja át, magyarázván, hogy egy ilyen könyv könnyebben érthető és sokkal kényelmesebben kezelhető. Itáliában a világtengeri atlaszok előállításának fontos központja Velencében Battista Agnese műhelye volt 1536 és 1564 között.

Ptolemaiosz Geográfiájának 1477-es és a későbbi kiadásai – amelyeket 1540-től Sebastian Münster jelentetett meg –, Münster népszerű Kozmográfiájával együtt – amelyet Baselban adtak ki 1544 és 1628 között –, már kétségtelenül világatlaszok voltak, és a kiadóknak új atlaszok elkészítésének gondolatát sugalmazták. Az itáliai térképkereskedők a világ minden részéről beszerzett térképsorozataikkal a modern atlaszok prototípusát hozták létre [Skelton, 43. o.]. Úgy tűnik, hogy a legkorábbi 1568–69-ből származik, és az elképzelés valószínűleg Velencében született [Tooley, 14. o.]. A római Antonio Lafreri vezető térképkereskedő volt, innen az A. E. Nordenskiöld által javasolt „Lafreri-atlasz” megnevezés. Alternatív kifejezésként javasolták az IATO megjelölést („Italian atlases assembled to order = megrendelésre összeállított itáliai atlaszok”). Néhány gyűjtemény 1570 és 1572 között metszett címlapot tartalmaz, a következő szöveggel: Geografia: Tavole moderne di Geografia de la maggior parte del mondo di diversi autori raccolte et messe secondo l’ordine di Tolomeo ... stampate in rame ... in Roma (Geográfia: A Föld nagy részének modern földrajza több szerző műve alapján...). A megtervezett címlapra általában a Földet (és nem az égboltot) a vállán tartó Atlaszt helyeztek el. Ezekben az atlaszokban a térképeket a szokásos ptolemaioszi sorrendben rendezték el, amit a cím is jelez.

Az antwerpeni Abraham Ortelius volt az első, aki modern atlaszt szerkesztett és adott ki a Föld különböző tájainak térképeiből; olyan rendszerezett, egybekötött térképek gyűjteményét, amelyek a kiadó által lefektetett elvek szerint tervezett lapokból álltak. Az Antwerpenben 1570-ben kiadott Theatrum Orbis Terraruma azonnali sikert hozott és sok kiadást megért. Ortelius lényegében olyan térképkiadó volt, aki más szakemberek térképeit használta, akik nevét a Catalogus auctorumában felsorolta. Ortelius Theatrumának „társaként” Georg Braun és Frans Hogenberg befejezték a világ városainak nagy atlaszát, a Civitates Orbis Terrarumot, amelyet Kölnben adtak ki hat kötetben, 1572–1618 között.

A leuveni, majd duisburgi Gerardus Mercator, akit barátja, Ortelius „napjaink Ptolemaioszának” nevezett, valósította meg a következő újítást az atlaszok készítése és kiadása terén, amikor a kiadó saját szerkesztésű térképlapokból összeállított atlaszát tette közzé. A mű részletekben jelent meg 1585-től, majd egybekötött gyűjteményét Mercator fia, Rumold 1595-ben adta ki egy évvel apja halálát követően. Az idősb Mercator által választott címet viselte, nevezetesen: Atlas sive cosmographicae meditationes de fabrica mundi et fabricati figura (Atlasz, vagy kozmográfiai elmélkedések az univerzum szerkezetét és az univerzum természetét illetően, ahogyan az teremtetett). Ettől kezdve az „atlasz” kifejezés általánosan elfogadottá vált. A holland atlaszok pompája Vondelt, a költőt arra inspirálta, hogy új kifejezést alkosson, amikor „a térképek terített asztalá”-nak nevezi az atlaszt.

A 17. század legjelentősebb holland atlaszait egyrészről Hondius amszterdami műhelye – amelynek később üzlettársa és felvirágoztatója Johannes Janssonius lett –, másrészről Willem Janszoon, Joan és Cornelis Blaeu készítették. Ők hozták létre a többkötetes atlaszt, mint népszerű kiadványt. Vincenzo Coronelli atya folytatta ezt a hagyományt – kolostorában igyekezvén felülmúlni a hollandokat – a Velencében 1690–1701 között készített Atlante Venetóval, amely 13 kötetet tett ki; és az atlaszfajták egész sorából állt, mint például az Isolario (szigetatlasz), Teatro dell Città (városatlasz), és az újító Libro dei Globi (A glóbuszok könyve) 1697-ből (lásd Glóbuszok, 1.0710) (23. ábra). Coronelli Theatro della Guerra című, Velencében 1706–1708-ban készült 20 kötetes műve az említésre méltó katonai atlaszok közé sorolható be, bár stílusát tekintve tradicionális.

A 16. században olyan speciális atlaszokat is kezdtek kiadni (Regionális atlasz, 8.0110F), amelyek sokkal kisebb területeket ábrázolnak. A 16. század utolsó negyedében az atlaszkiadás nagy változatosságot mutat méretben és alakban; kezdve azokon, amelyek zsebre tehetők (8.0110 E), azokig a monumentális méretű és súlyú atlaszokig, amelyek díszesek és részletesek voltak. Az Amszterdamban, valószínűleg a nassaui Maurice herceg irányításával 1660 körül készült három atlaszt tekinthetjük a világ leghatalmasabb korai atlaszainak: II. Károly atlaszát, amelyet Johan Klencke ajándékozott 1660-ban (London, British Library); azt amelyet a nagy választófejedelemnek készítettek (Berlin, Deutsche Staatsbibliothek); és azt, amely Mecklenburg hercege számára készült (Rostock University Library). Más holland atlaszok Blaeu munkáiból felnagyítva és több kötetté bővítve készültek, mint a Van der Hem-atlasz (Bécs, National Bibliothek) és a Christoffel Beudeker-atlasz, a Germania Inferior, 24 – eredetileg 27 – kötetben (London, British Library, Maps C.9.d.e.).

Ahogy telt az idő, az atlaszok – mind területi, mind tartalmi szempontból – egyre inkább szakosodtak; az első nem általános földrajzi atlasz egy ásványtani atlasz, amelyet 1780-ban adott ki Párizsban Jean-Étienne Guettard és Antoine-Grimoald Monnet Atlas et description minéralogiques de la France (Franciaország ásványainak atlasza) címmel (lásd Ásványtani térkép, 3.131). Korabinszky János Mátyás Magyarország zsebatlasza, az Atlas Regni Hungariae portabilis, amelyet Bécsben, 1786(?)-ban adtak ki, előfutára volt a gazdasági atlaszoknak (lásd Zsebatlasz 8.0110E). A 19. század közepe táján jelentek meg a tematikus térképek (1.202) nagy atlaszai, számos iskolai atlasz, valamint a megyeatlaszok (8.011A) az Amerikai Egyesült Államokban. A 19. században láttak napvilágot a régi térképek (8.0110B) facsimileatlasz-kiadásai is. A nemzeti és országatlaszok (8.0110D) – stílusukat tekintve regionális atlaszok – a 16. századtól ismertek, de a modern értelemben vett nemzeti atlasz, amely gazdasági, kulturális adatok egész sorát tartalmazza egy önálló országról vagy igazgatási egységről, főként 20. századi fejlesztés. Az első ilyen a Suomen Kartasto (Finnország atlasza), 1899-ben jelent meg.

A tengeri atlaszok későbbi története az általános atlaszokéhoz hasonló. Gerard Mercator azon terve, hogy atlaszformátumban adja ki 1569-es térképeit, meghiúsult, bár egy változatban ma már ismert (Rotterdam, Maritiem Museum, Prins Hendrik). Lucas Janszoon Waghenaer Spieghel der Zeevaerdtje (Leyden, 1584–85) az első nyomtatott tengeri atlasz volt (ha nem számítjuk Piero Coppo 1528-ban Velencében nyomtatott kis Portolanóját, fába metszett térképeivel). Waghenaer elorzott angol változata The Mariner’s Mirror, Londonban 1588-ban jelent meg. Robert Dudley, angol kivándorló Firenzében, 1646–47-ben Dell’ Arcano del Mare című művében különböző újításokat vezetett be, és ez volt az első tengeri atlasz, amelynek az összes térképét Mercator-vetületben rajzolták, ennek azonban korlátozott hatása volt az egykorú és a későbbi hidrográfiai térképezésre. A 17. században és a 18. század elején a holland atlaszok voltak kiemelkedőek: van Keulen műhelye magasodott ki, Blaeu-éket követő „örökösként”. A Zee-Fakkel, a Johannes van Keulen és jogutódjai által Amszterdamban 1681 és 1753 között négy nyelven kiadott mű a legfejlettebb a holland hajózási kalauz stílusú atlaszok közül. A Zee-atlas 1695-ös kiadását van Keulen méltán tekintette ezen atlasztípus mesterművének az 1680–1710 közötti időszakban. Joseph Frederick Wallet Des Barres a monumentális Atlantic Neptune-ban (London, 1777) új módszereket vezetett be a parti és a hidrográfiai ábrázolásban. A 19. században a Justus Perthes See-atlas (Gotha, 1894) jól szemlélteti az óceánok tematikus térképezésének kezdetét.

C Irodalom

CORTESÃO, Armando and TEIXEIRA DA MOTA, Avelino (1960): Portugaliae Monumenta Cartographica. Lisboa, Comemoraçoes do V Centenário da morte do Infante D. Henrique.

KOEMAN, Cornelis, ed. (1967–71, 1985): Atlantes Neerlandici, 6 vols. Amsterdam, Theatrum Orbis Terrarum.

SIMONI, Anna E. C. (1985); "Terra Incognita: the Beudeker Collection in the Map Library of the British Library," The British Library Journal, 11, 143–75.

SKELTON, R. A. (1952): Decorative Printed Maps of the 15th to 18th Centuries. London, Spring Books.

TOOLEY, R. V. (1939): "Maps in Italian Atlases of the Sixteenth Century," Imago Mundi, 3, 12–47.

WALLIS, Helen (1981): The Maps and Text of the Boke of Idrography Presented by Jean Rotz to Henry VIII. Oxford, Roxburghe Club.

WAWRIK, Franz (1982): Berühmte Atlanten. Harenberg, Die bibliophilen Taschenbücher.

4.1.1.2. Szigetatlasz – Island Atlas (8.0110C)

A Definíció

A szigetatlasz szigetekkel kapcsolatos grafikus anyagok sajátosan tervezett gyűjteménye, főleg térképeket, várostérképeket és látképeket tartalmaz, rendszerint ezekhez kapcsolódó szövegekkel. Mivel a térképgyűjteményre az atlasz kifejezést Mercator atlaszának megjelenésétől (1595) alkalmazzák, a szigetatlaszok szerzői más címeket használtak: islario (spanyol), insulaire (francia), isolario (olasz), Liber insularum (latin). Modern fordításai island atlas (angol), Inselbuch (német), szigetatlasz (magyar). Elvileg a szigetatlasz a hajózási atlaszok alosztálya, de néhány bővített szigetatlasz révén általános atlaszoknak is tarthatjuk ezeket (Alonso de Santa Cruz, 1560 körül; André Thevet, 1587). A szigetatlaszoknak két osztálya van: regionális (fő osztály) és általános vagy univerzális (kivételes osztály).

Jellegénél fogva ilyen módon a szigetatlasz szelektív, abban a szigetek prioritást élveznek más regionális elemekkel szemben; és általában azokra a régiókra szorítkozik, ahol nagyszámú sziget található. Az eredeti cél nyilvánvalóan az volt, hogy a tengerhajózási térképeknél nagyobb méretarányban mutassák be a szigeteket, ily módon tükrözi a szigetekkel kapcsolatban mutatkozó különleges érdeklődést. A szigetatlasz rokonságot mutat a portolánokkal vagy a hajózási kalauzokkal is; a Mediterráneumból származik, és illusztrált útikönyvül szánták az utazók részére.

B Történet

Az isolario Itáliában fejlődött ki a 15–16. század folyamán. A legkorábbról ismert ilyen mű a Cristoforo Buondelmontéé, amelyet Firenzében írt 1420-ban Liber insularum Archipelagi címmel. Buondelmonte a történelem iránt érdeklődő pap volt, aki 1414 és 1420 között az Égei-tengeren és a Kelet-Mediterráneumban tett utazásokat. Könyve az Égei- és a Jón-tenger szigeteinek leírását tartalmazza 78 térképpel illusztrálva. Utazók számára készített útikönyvként jellemezhető, formáját tekintve átmenet a portolano és egy történelem-leíró korográfiai térkép között. A mű számos 15. századi kéziratos másolatban fennmaradt, és sok későbbi isolario prototípusául szolgált.

Az első nyomtatott isolario, amely részben Buondelmonte másolata, a Bartolommeo dalli Sonetti („a szonettek Bartolommeója”) által Velencében 1485-ben vagy utána kiadott mű. A 49 fába metszett térkép névanyag nélküli, a leírások versben az előoldalakra vannak nyomva, és sok példa van kézi színezésre és kézzel írott névanyagra. Legalább egy kéziratos változat ismert, amely 1485 körüli (National Maritime Museum, Greenwich, 38 MS.9920). A könyvet 1532-ben újranyomták. Benedetto Bordone (1460–1539) 1528-ban Velencében adta ki a Libro ... de tutte l’Isole del mondót, amely az 1485-ös Isolarión alapul, és 64 térképre bővített mű (Égei-, Adriai-tenger, valamint az Atlanti- és az Indiai-óceán szigetei). Az ezt követő 1534-es, 1537-es és 1547-es kiadások megegyezőek. Bordone Libróját úgy jellemzik, mint „a legkorábbi komplett munkát ebben a műfajban, amelyet Itáliában vagy másutt nyomdában előállítottak”.

Sokkal pontosabb és teljesebb a Kitab-i-Bahriye (Tengeri atlasz) Piri Re’is (1470 körül–1554) török admirális török nyelvű hajózási kézikönyve. Ez az alapos munka – az 1521-es és az 1525-ös változatával – 215 részletes térképet tartalmaz a Mediterráneum kikötőiről és szigeteiről. Körülbelül harminc kézirata maradt fenn. Nyugat-Európában Alonso de Santa Cruz (1500–1572), a spanyol uralkodó, V. Károly csillagásza, 1560 körül készítette el a 120 térképből és az ehhez kapcsolódó magyarázó szövegből álló Isolario general de todos las islas del mundót. Az eredetiről 1909-ben megállapították, hogy az inkább Santa Cruz, semmint – ahogy a címe mutatja – Andrés Garciá de Céspedes munkája. Az Európát ábrázoló 80 térkép mellett (amelyből 50 a görög szigetvilágot mutatja), a mű kiterjed Ázsia, Afrika és Amerika területére.

Itáliában Antonio Lafreri (1512–1577) 1553 és 1577 között megrendelésre készített különböző atlaszai mintegy 20 szigettérképet tartalmaznak. Hasonló, velencei szerkesztők által összeállított gyűjteményekben, szintén körülbelül 20 szigettérkép szerepel. További példák szigettérkép-gyűjteményekre a velencei–török háborút bemutató kis velencei atlaszok: Simon Pinargenti műve (1573), az Isole che son da Venetia nella Dalmatia et per tutto l’archipelago, fino a Constantinopoli (53 térkép); Gian Francesco Camocio munkája (1574) az Isole famose porti fortezze e terre maritime sottosposte alla ... Venetia ... et al Signor Turco (83 térkép); és Thomaso Porcacchi (1530–1585) kis gyűjteménye, amelyet Girolamo Porro metszett, s amelynek címe: L’Isole piu famose del mondo, 1572 (30 térkép), 1576, 1590, 1605 (kb. 47 térkép).

Franciaországban André Thevet (1504–1592), királyi csillagász 1558-tól 1589-ig új, átfogó munka, a „Grand Insulaire et Pilotage ... Dans lequel sont contenus plusierus plants d’isles habitées et deshabitées” elkészítésére vállalkozott. Abraham Ortelius 1590-ben úgy értesült, hogy a munka 1585(?!)-ben indult, Thevet pedig 1588-ban azt írta neki, hogy 250 nyomódúc metszésével már elkészült, amelyek az egész világ szigeteinek térképeit tartalmazzák. Azt tervezte, hogy beleveszi „cinq cents Isles par moy recouvertes en divers endroits des quatres parties de l’univers”; ilyen módon a mű, ha elkészül, egyike lett volna a 16. század legimpozánsabbnak tartott atlaszainak (Lestringant, 481. o.). A 640 ívlapból álló kéziratot teljes egészében hajózási kalauznak szánta, navigációs célra; valamint a szigetek és kikötők leírására (Bibliothèque Nationale, Paris, cotes fr. 15452 and 15453). A szöveg sokkal értékesebb, mint a térképek, amelyek egyenetlen minőségűek, mivel Camocio és Porcacchi kicsiny gyűjteményéből kölcsönözte azokat. Úgy tűnik, hogy Thevet a Piri Re’is-féle Bahriye egy másolatát is használta.

A 16. század végén (pontosabban 1601-ben, Kölnben) egy kis szigetatlasz jelent meg – Insularium: Orbis aliquot insularum címmel, 60 fába metszett térképpel (Földközi-tenger, Azori-szigetek, Zöld-foki-szigetek, Madagaszkár, Socotra stb.), 36 lapon, a Speculum Orbis Terrae kiegészítéseként – Johannes Metellus Sequanus posztumusz művében. A 17. században a regionális tengeri térképezés gyorsan fejlődött, és halálra ítélte a szigetatlaszokat. Porcacchi munkáját 1606-ban, 1620-ban és 1686-ban újranyomták. Marco Boschini (1613–1678) kiváló festő és metsző 1658-ban Sonetti Isolariójának jelentősen átdolgozott változatát adta ki a következő hangzatos címmel: L‘Archipelago con tutte le isole, scogli secche e bassi; ez a munka sikerét főleg a metszés szépségének és eredetiségének köszönheti.

A velencei csillagász Vincenzo Coronelli atya (1650–1718) arra törekedett, hogy monumentális atlaszsorozata, a 13 kötetes Atlante Veneto (1690–1701) magába foglalja a térképészet összes tudományos eredményét. A mű második és harmadik köteteként tartalmazta az Isolariót, amelynek első része (1696–1698) a Mediterráneum szigeteit, második része pedig (1697-ből) a Föld többi szigetének térképét ölelte föl. A mű bizonyos – például a közvetlenül Thevet-től átvett – lapok esetében hagyományos stílusú. Helyénvaló megállapítás, hogy Velence volt a szigetatlaszok virágzásának utolsó helye. Olfert Dapper Amszterdamban 1703-ban kiadott műve, a Description exacte des isles de l‘Archipel ... (...szigetvilág szigeteinek hiteles leírása) velencei munkák, különösen pedig Coronelli Isolariójának „leszármazottja”.

C Irodalom

ALPAGOT, Haydar, and KURTOGLU, Fevzi (introduction by) (1935): Piri Reis Kitabi Bahriye. Facsimile edition of Aya-Sofya MS 2612 (in Turkish). Istanbul, Devlet Basimevi.

BAGROW, Leo (1951): Die Geschichte der Kartographie. Berlin, Safari Verlag.

BAGROW, Leo (1964): History of Cartography. Revised and enlarged by R. A. Skelton. London, C. A. Watts and Co.; Cambridge, Mass., Harvard University Press.

BORDONE, Benedetto (1528): Libro ... de tutte l'Isole del mondo ... Venice.

Facsimile edition, Theatrum Orbis Terrarum, Third Series, Vol. 1, Amsterdam, 1966. Bibliographical note by R. A. Skelton.

DESTOMBES, Marcel (1952): Catalogue des cartes gravées au XVe siècle. International Geographical Union.

DESTOMBES, Marcel (1972): "A. Thevet (1504–1592)," Proceedings, Royal Society of Edinburgh, 72B, 127–29, 2 plates.

KAHLE, Paul, ed. (1926): Piri Re'is Bahrije: Das türkische Segelhandbuch für das Mitteländische Meer. Berlin and Leipzig, Walter de Gruyter, 2 vols.

LEGRAND, E (1897): Description des îles de l'Archipel par C. Buondelmonti. Paris, Leroux.

LESTRINGANT, Frank (1984): "Thevet, André," Chapter XXIX in Pastoureau, Mireille, Les Atlas français XVI^e-XVII^e siècles: répertoire bibliographique et étude. Paris, Bibliothèque Nationale, pp. 481–95.

NORDENSKIÖLD, A. E. (1889): Facsimile-Atlas to the Early History of Cartography. Stockholm. (Kraus reprint, New York, 1961; Dover Publications, 1973.)

4.1.1.3. Nemzeti (Ország-) atlasz – National (State) Atlas (8.0110D)

A Definíció

A nemzeti (ország)atlaszt ma úgy határozzák meg, mint olyan kiadványt, amely egy- vagy többrészes, és amely egy országra vonatkozó természeti, népességi, gazdasági és kulturális viszonyokról szóló térképek sorozata szöveggel, ábrákkal és diagramokkal. Ilyen formában, ez 19. század végi újítás. Van azonban egy korábbi típusa is a nemzeti atlaszoknak, amelyek tartomány vagy megyetérképeken alapulnak.

B Történet

A világon az első nemzeti atlasz a Suomen Kartasto (Finnország atlasza) volt, amely 1899-ben jelent meg, kiadója a Finnországi Földrajzi Társaság volt. 32 lapból állt a témák széles skálájával. Bár stílusát és tartalmát tekintve nagyon különbözött a korábbi típusú nemzeti vagy tartományi atlaszoktól, mégis azok jelentik a közvetlen előzményt.

Az első korai típusú európai nemzeti atlasz Johan Stumpf Svájc atlasza, amely Landtaflen ... címmel Zürichben jelent meg 1552-ben; és amelyet Wolfgang Lazius Ausztria atlasza, a Typi chorographici Prouin: Austriae (Bécs, 1561) követett. Mivel ezeket a munkákat egészen az utóbbi évekig kevéssé ismerték, korábban inkább Christopher Saxton 1579-ben kiadott Anglia és Wales atlaszát tekintették az első „nemzeti” atlasznak. Ez egy általános térképet, valamint 34 megye vagy megyecsoport térképét tartalmazta, és meghozta Saxtonnak az „optimus Chorographus” („a legjobb térképész”) címet. John Speed-től a Theatre of the Empire of Great Britain (London, 1611–12) a következő mű a korai „nemzeti” atlaszok sorában, amely teljes egészében lefedte a Brit-szigeteket. Mind Saxton, mind pedig Speed atlaszát felújították (utakkal bővítették), és két évszázadon át újra meg újra kiadták. Franciaországban az első nemzeti atlasz Maurice Bouguereau Le Théatre Françoys című (Párizs, 1594), 14–16 térképet tartalmazó műve. Jean Le Clerc Théatre géographique du Royaume de France (Párizs, 1619) című munkájában Bouguereau térképei közül is felhasznált néhányat, és bővítette a művet.

A 18. század végéig a nemzeti atlaszok – néhány tematikus lappal való bővítés kísérletétől eltekintve – stílusukat tekintve tájleíróak maradtak. A francia Field Marshal Sebastien Le Prestre de Vauban (1633–1707) azt tervezte, hogy megszerkeszti Franciaország atlaszát, amely ábrázolni fog „a Királyságban mindent, ami jelentős és említésre méltó”. Oroszországban a kiemelkedő térképész és geográfus, Ivan K. Kirilov (1689–1737) megpróbált kiadni egy hatalmas művet Az Orosz Birodalom atlaszát, amelyről azt remélte, hogy tartalmazni fog történelmi és gazdasági térképeket is az általános földrajzi térképek mellett. Sem De Vauban, sem Kirilov nem fejezte be atlaszát. A 18. század utolsó éveiben és a 19. század elején mind szöveges formában, mind pedig térképészetileg több információt adtak az atlaszok. Így az Atlas national et général de la France (Franciaország nemzeti és általános atlasza) (Párizs, Chez Desnos, 1790), amely az új départements-eket ábrázolta, minden oldalon szöveggel, de – címe ellenére – hagyományos formában jelent meg. Augustin Codazzi Atlas Físíco y Politico de la Republica de Venezuela (A Venezuelai Köztársaság természeti és politikai atlasza) (Caracas, 1840) című művében közreadja Venezuela és a környező államok történelmi és politikai térképeit, de az eredmények ellenére sem minősíthetjük ezt a munkát modern értelemben vett nemzeti atlasznak. Ellenpéldaként a Párizsban 1838–39-ben nyomtatott Atlas nacional de Españiát (Spanyolország nemzeti atlaszát), A. H. Dufour munkáját átmeneti műnek tarthatjuk a megye- vagy tartományatlasz és a modern értelemben vett nemzeti atlasz között.

Az atlaszkartográfiában az áttekintő és a topográfiai térképektől a statisztikai térképek felé tett koncepcióváltozás a tematikus térképeknek a 19. században végbement fejlődését követte. Mint első nemzeti atlasz, Finnország atlasza (1899) hosszú ideig egyedülálló maradt. Később felújított kiadásai jelentek meg 1910–11-ben, 1925–28-ban és 1960-ban. Más nemzeti atlaszok csak a 20. században jelentek meg.

C Irodalom

DAINVILLE, François de (1961): "Le premier atlas de France. Le Théatre Françoys de M. Bouguereau 1594," Actes du Quatre-Vingt-cinquième Congress national des Sociétés Savantes, Séction de Géographie (Extract). Paris.

DRAPEYRON Ludovic (1890): "L'Évolution de notre premier atlas national sous Louis XIII," Acta Geographica, 20, 1975, 162–86.

DRECKA, Jolanta, and TUSZYNSKA-REKAWEK, Halina (1964): National and Regional Atlases: Sources, Bibliography, Articles. Warsaw, Polish Academy of Sciences, Institute of Geography, Dokumentacja Geograficzna No. 1.

HODSON, Donald (1984): County Atlases of the British Isles, Published after 1703, Vol. 1. Tewin, Welwyn, Hertfordshire, Tewin Press.

PASTOUREAU, Mireille (1984): Les Atlas français XVI^e–XVII^e siècles. Paris, Bibliothèque Nationale.

SALICHTCHEV, Konstantin A. (1960): Atlas nationaux: Histoire, analyse, voies de perfectionnement et d'unification. Moscow and Leningrad, Édition de l'Académie des Sciences de l'URSS. Translated into English (1972): in Cartographica, Monograph No. 4, Toronto, University of Toronto Press.

SKELTON, R. A. (1970): County Atlases of the British Isles 1579–1850. A Bibliography. London, Carta Press.

YONGE, Ena L. (1957): "National Atlases: A Summary," Geographical Review, 47, 570–80.

4.1.1.4. Megyeatlasz (Észak-Amerika) – County Atlas (N. Am.) (8.0110A)

A Definíció

Bekötött térképgyűjtemény, gyakran egységes méretarányban az USA vagy Kanada egyes megyéinek igazgatási egységeiről (járásokról, városokról). Az ilyen térképek vagy lapok mindegyike jellemzően egy oldalt foglalt el, és mutatta a birtokhatárokat, méreteket, tulajdonjogot, utakat, vasutakat, csatornákat. Ezeket a járástérképeket rendszerint megelőzte egy általános megyetérkép, néha állam, ország, sőt világtérkép is. Sok esetben ezek a magánkiadású megyeatlaszok tartalmaztak helyi, állami és regionális földrajzi, sőt helytörténeti és életrajzi leírásokat is. Emellett néhány perspektív látképet, vezető polgárok és családtagjaik portréit is tartalmazták (lásd még Plat, 1.1630A).

B Történet

A megyeatlaszok először az 1860-as évek elején jelentek meg, a megye földtulajdonosainak falitérképei nyomán fejlődve ki; számuk erőteljesen emelkedett a 19. században. Néhány kiadó az 1870-es években növelte az illusztrált megyeatlasz formátumát, hogy lefedje az egész államot, módosított formában. Az I. világháború idejére a megyeatlasz átadta helyét az egyszerűbb és kevésbé drága ún. plat-bookoknak, birtokvázlat-könyveknek. Az első megyetérképeket és -atlaszokat a középső és az északi atlanti államokban adták ki főleg Pennsylvaniáról és New York-ról, és az ezen államok megyéiről (24. és 25. ábra). Mindazonáltal a Közép-Nyugaton hozták a magánkiadású megyeatlaszok a legnagyobb sikert. Az Amerikai Egyesült Államok hatalmas területéből csak az Öreg-Délről és a ritkán lakott Nyugatról nem jelent meg atlasz. Sok keleti kanadai államról is készült atlasz. A Közép-Nyugat néhány megyéje volt a tárgya több megyeatlasz több mint tíz különböző kiadásának. A kiadók általában a megyeatlaszokat kéziratos alapok nyomán készítették. Az 1870-es években néhány megyeatlasz-kiadó különálló, városi ingatlanatlaszokat fejlesztett ki, amelyek az egyes ingatlantulajdonokat emelik ki.

C Irodalom

HARRINGTON, Bates (1879): How 'tis Done: A Thorough Ventilation of the Numerous Schemes Conducted by Wandering Canvassers. Chicago.

LE GEAR, Clara Egli (1950, 1953): United States Atlases: A List of National, State, County, City, and Regional Atlases in the Library of Congress. 2 Vols. U.S. Library of Congress, Map Division, Washington, DC.

RISTOW, Walter W. (1985): American Maps and Mapmakers. Commercial Cartography in the Nineteenth Century. Detroit, Wayne State University Press.

THROWER Norman J. W. (1961): "The County Atlas of the United States," Surveying and Mapping, 21, 365–73.

THROWER, Norman J. W. (1972): "Cadastral Survey and County Atlases of the United States," Cartographic Journal, 9, 43–51.

4.1.1.5. Regionális atlasz – Regional Atlas (8.0110F)

A Definíció

Olyan térképek gyűjteménye, amelyek egy országnál vagy megyénél kisebb, illetve nagyobb területet ábrázolnak.

Az első értelemben olyan atlaszt jelent, amely egy országrész közigazgatási, történelmi és – néha – természetföldrajzi (táj-) beosztását mutatja be. A 20. század második felében ez a fajta az uralkodó. Példák: az Economic Atlas of Ontario, az Atlas du Languedoc-Roussilon, a Bajkálon túli terület atlasza (oroszul). Ebben az értelemben a regionális atlaszok a nemzeti atlaszok alárendeltjei.

A másik interpretáció úgy határozza meg a regionális atlaszt, mint olyan térképek gyűjteményét, amelyek egy kontinens egy részét ábrázolják. Ilyenek például: az Atlas der Donauländer, az Oxford Economic Atlas of Western Europe és az Atlas international de l’Ouest Africain. A reneszánsz Európában a Ptolemaiosztól származó „korográfia” kifejezést az ilyen atlaszokra használták. S legújabban ismét ez válik talán dominánsabbá.

B Történet

Az első Európában készült regionális atlasz a 16. században jelent meg. A Szentföld iránt megnyilvánuló, századokon át tartó érdeklődés magyarázhatja az elsődleges helyét annak a hét térképből álló sorozatnak, amely Palesztinát és a környező országokat mutatja be, és amelyek Skandináviával együtt illusztrálták Jakob Ziegler Quae intus continentur. Syria ... Palestina ... Arabia ... Aegyptus ... Schondia ... Holmiae ... historia. Regionum superiorum, singulae tabulae Geographicae című, Strassburgban 1532-ben megjelent művét. A legkorábbi regionális atlasz, amely magára Európára vonatkozott, Johan Stumpf műve, amely tulajdonképpen Svájc atlasza, és ezért számot tarthat az első nemzeti atlasz címre is. A Landtaflen, Hierinn findst du lieber Läser schöner recht und wolgemachter Landtaflen XII, namlich ein Allgmeine Europae... (Tájképek; Kedves olvasó, nagyon szép és jól megcsinált XII térképet találsz itt, tulajdonképpen egész Európát...) címet viselő munkát Christoffel Froschauer adta ki 1552-ben, Zürichben. Stumpf korábbi 1548-ból való 23 térképet tartalmazó Chronikja, ennek előfutára volt, de nem minősíthető Svájc atlaszának.

A bécsi Wolfgang Lazius volt a következő ezen a területen Ausztria 12 íves atlaszával, amelyet Michaël Zimerman adott ki 1561-ben Bécsben, Typi chorographici Prouin: Austriae... címmel. Mivel a térképek lefedik az Osztrák örökös tartományok területét, ezt is tekinthetjük nemzeti atlasznak is. Mind Stumpf, mind pedig Lazius atlasza időben megelőzte Christopher Saxtonét, 1579-ből (lásd Nemzeti atlasz, 8.0110D). A regionális atlaszok későbbi példái a Newe Landesbeschreibung der zweij Hertzogthümer Schleswich und Holstein (Schleswich és Holstein Hercegségek új tájleírása) a matematikus, Johannes Mejer műve 1652-ből; az Atlas nuevo de la extrema Asia... J. Blaeu munkája, 1659-ből; Szemjon u. Remezov Szibéria térképeinek könyve, 1701-ből (orosz nyelven); Atlas of Silesia... (Szilézia atlasza...) Homann’s Heirs 1750-ből. A nürnbergi Johann Baptist Homann (1664–1724) cége, amelyet 1702-ben alapítottak, és Homännische Erben néven (1730–1813) működött tovább, egyike volt a regionális atlaszokat kiadó vezető európai műhelyeknek.

Az amerikaiak számára kiadott első atlasz a Descriptionis Ptolemaicae Augmentum sive Occidentis notitia brevis commentario, Cornelis van Wytfliet munkája, 1597-ben Leuvenben jelent meg. Mint arra a cím is utal, a szerző Ptolemaiosz Geográfiája kiegészítéséül tervezte. Az American Military Pocket Atlas (Amerikai katonai zsebatlasz) (London, R. Sayer and J. Bennett, 1776) és William Faden North American Atlas (Észak-amerikai atlasz) című munkája (London, 1777) követte azt a 18. században.

Az éghajlatról, földtanról, erőforrásokról, népességről, gazdaságról és kultúráról részletes információkat nyújtó, sokkal modernebb, speciális tartalmú atlaszok jelentik a csúcspontot a regionális atlaszok fejlődésében. Vannak országok, amelyek regionális atlaszai teljes ábrázolást nyújtanak az igazgatási vagy egyéb felosztásokról. Néhány regionális atlasz több célra szolgál, és felhasználható tudományos kutatáshoz, tervezéshez stb., míg mások egy speciális célra készültek. És fordítva, az Atlas national et général de la France (Franciaország nemzeti és általános atlasza) (Párizs, Chez Desnos, 1790) címe ellenére sem szigorúan véve nemzeti atlasz. Mindegyik térképe egy vagy több új départements-et mutat, minden oldalán szöveggel.

Kínában a regionális kartográfiának hosszú hagyománya volt. Már a 3. és a 4. századtól beszélhetünk a helyi topográfiai térképek készítésén nyugvó regionális térképezésről. Egy 18. századi példa Kiangsi tartomány kéziratos atlasza (London, British Library, OMPB Add. 16356). Minden oldal a 13 prefektúra (fu) egyikét ábrázolja, és bemutatja a kormányközpontok elhelyezkedését le egészen a hsien vagy megyeközpontok szintjéig.

C Irodalom

PHILLIPS, Philip Lee (1909–1920): A List of Geographical Atlases in the Library of Congress, Vols. 1–4; LE GEAR, Clara (1958–1974): Idem, Vols. 5–8. Washington, DC, Library of Congress.

SALICHTCHEV, Konstantin A., ed. (1964): Regional Atlases: Tendencies of Development, Subject Matters of the Maps on Natural Conditions and Resources. Moscow and Leningrad, Publishing House "Science."

SALICHTCHEV, Konstantin A., ed. (1976): Complex Regional Atlases. Moscow University Press.

WALLIS, Helen, and others (1974): Chinese and Japanese Maps. London, British Museum Publications for the British Library Board.

4.1.1.6. Zsebatlasz – Pocket Atlas (8.0110E)

A Definíció

Nyolcadrét vagy még kisebb méretű atlasz, rendszerint egyszerűsített változata egy már korábban, nagyobb méretű változatban kiadott atlasznak.

B Történet

1548-ban Giacomo Gastaldi adta ki a La geografia di Claudio Ptolemaót (Klaudiosz Ptolemaiosz Geográfiáját), amely 5x6¾ inch, azaz 127x171,5 mm méretű, és úgy tervezték, hogy tenyérben is („nella manica”) elférjen. Ptolemaiosz térképeinek egyszerűsített változataiból áll, amelyeket Sebastian Münster kiegészített és helyesbített.

Ettől kezdve a legtöbb fontos atlaszt mind kicsiny, mind nagy méretű változatban kiadták. A zsebformátum népszerűségének gyors növekedését Abraham Ortelius Theatrum Orbis Terraruma (1570) mutatja. A Theatrumból egy kis „epitomét” („kivonatot”) maga Ortelius adott ki 1577-ben holland szöveggel, s ezt később lefordították franciára, latinra, olaszra és angolra. Egy „rivális” zsebkiadást 1601-ben Michel Coignet jelentetett meg. Mindkét Epitomé új kiadása 1603-ban jelent meg Londonban; ezek voltak az első angliában kiadott világatlaszok, és az első angol szövegű világatlaszok is.

Az utazók számára egy miniatürizált „nemzeti” atlasz valószínűleg sokkal hasznosabb volt, mint egy világatlasz. Korai példa lehet Pieter van den Keere atlasza a Brit-szigetekről, amelyet az 1590-es évek végétől kezdve készített, és végül Willem Janszoon Blaeu adta ki 1617-ben. Későbbi példa – amely gazdasági információi miatt méltó említésre –, Korabinszky műve az Atlas Regni Hungariae portabilis. Neue und vollständige Darstellung des Königreichs Ungarn auf LX Tafeln in Taschenformat... (A Magyar Királyság atlasza. A Magyar Királyság új és teljes ábrázolása 60 térképen zsebkiadásban...) (Bécs, 1786[?]).

A hordozható atlaszok katonai használatra is nélkülözhetetlenek voltak. Az amerikai függetlenségi háború idején Robert Sayer és John Bennett londoni kiadók 1776-ban nyomtatták ki a The American Military Pocket Atlast (Az amerikai katonai zsebatlaszt). A köztudatba Holster Atlasként ment át, a brit tisztek számára hozták forgalomba a harcmezőn, és 6 összehajtott térképet tartalmazott a hadszíntérről.

C Irodalom

SKELTON R. A. (1968): "Bibliographical Note," to Abraham Ortelius, The Theatre of the Whole World, 1606. Amsterdam, Theatrum Orbis Terrarum, v-xvii.

WALLIS, Helen (1972): "Preface," Atlas of the British Isles by Pieter van den Keere, c. 1605. Lympne Castle, Harry Margary, i-iv.

4.1.1.7. Fakszimile atlasz (térkép) – Facsimile Atlas (Map) (8.0110B)

A Definíció (MDTT 817.7)

„Egy régi térkép (815.1) kinyomtatott reprodukciója, hasonmása az eredetinek.” Valamely eredetikről készített kéziratos másolatokat vagy reprodukciókat is fakszimiléknek nevezik. A fakszimile atlasz vagy fakszimile térképek gyűjteménye vagy pedig egy teljes régi atlasz reprodukciója. A. E. Nordenskiöld adta a Facsimile-Atlas (fakszimile-atlasz) címet az 1889-ben kiadott térképgyűjteményének, és a kifejezés gyorsan, széles körben elfogadottá vált.

B Történet

A legkorábbi térképészeti fakszimile – úgy tűnik – a Peutinger-térkép nyomán készült metszet volt, amelyből két szelvényt adott ki Marcus Welser Antwerpenben 1591-ben, nyolc szelvényt pedig Abraham Ortelius rajzolt újra Theatrum Orbis Terrarumának Parergon (a történelmi térképek) című, 1598-as kiadású kötete számára. E római térkép fakszimiléjét a Theatrum egymást követő kiadásaiban 1612-ig, a Parergonban pedig 1624-ig újranyomták. 1682-ben Nürnbergben mind a tizenkét szelvényt külön is rézbe metszették Welser műveinek összkiadása, az Opera Historica et Philologica számára.

A 17–18. század folyamán kevés fakszimilét adtak ki; ezek között jelent meg Richard Gough 1780-ban készített reprodukciója, egy eredetileg 1360 körül rajzolt, kéziratos Nagy-Britannia térképről. Ezt az érdekes művet „Gough-térkép”-ként tartják számon.

A rézlemezbe metszett nyomóformáról való reprodukció nem segítette elő a fakszimile térképek széles körű terjedését. A fakszimile kiadásokban az első igazán jelentős újítást a litográfia (kőrajz, kővéset) térképnyomtatásban és a reprodukcióban való alkalmazása jelentette a 19. század első felében. 1842 és 1849 között Manuel Francisco de Barros e Sousa, Santarem vicomte-ja, a száműzetésben Párizsban élő portugál történész három kiadásban tette közzé Atlas composé de mappemondes, de portulans et de cartes hidrographiques et historiques depuis le VI^e jusqu’au XVIII^e siècle című munkáját. Végső, legteljesebb formájában az atlasz mintegy 80 lapot tartalmazott, amelyeken 146 régi térkép reprodukciója szerepelt. Hozzávetőleg a lapok 10%-a metszett lemezekről, a többi pedig kőnyomatként lett reprodukálva. A térképek a különböző európai archivumokból és könyvtárakból származó eredetik kézi rajzolású másolatai voltak.

Santarem fakszimile atlaszát nagyrészt François Jomard adta ki, aki azidőtájt a francia Királyi Könyvtár, a Bibliothèque Royale igazgatója volt. Jomard küzdött a történelmi térképek fakszimile gyűjteménye tervezése és kiadása terén Santarem elsőségi igényének elismertetéséért. Azt állította, hogy 1842-re már jól előrehaladt a válogatott ókori térképek reprodukcióinak elkészíttetésében. Jomard 1854-ben (mások szerint 1842-ben) fakszimile térképei közül elkezdi kiadni az elsőt. A térképek teljes sorozatát Jomard halálát követően egészen 1862-ig nem adták ki. A Les Monuments de la géographie, ou recueil d’anciennes cartes européenes et orientales (Az európai és keleti térképek...) című atlasz 81 lapon 21 térképet tartalmaz. Ezek mindegyikét kézi rajzú másolatokról litográfiaként (kőnyomatként) reprodukálták. Ebből a korai időszakból a harmadik szerkesztő és fakszimileatlasz-készítő a lengyel államvezetésből a Brüsszelbe emigrált Joachim Lelewel, aki nemcsak megrajzolta, de metszette is a lemezeket Géographie du moyen-âge ... Accompagné d’atlas et de cartes dans chaque volume, ötkötetes, 1852–57 között készült művéhez.

Említésre méltó, de sohasem reprodukált fakszimile-gyűjteményt állított össze ebben az időben a németországi születésű Georg Kohl. 1854-re több mint 450 db 16–19. századi Amerika felfedezését és belső területeinek feltárását bemutató térképet másolt le. 1856-ban azokat az Egyesült Államokba vitte, és most a Kongresszusi Könyvtárban (Library of Congress) találhatók. A fotográfiának a fakszimile térképek előállításában való első alkalmazója Ferdinando Ongania volt 1875-ben Raccolta című művével.

A következő nagy előrelépés a térképészeti fakszimilék kiadásában a 19. század utolsó két évtizedében történt, a nagy kamerák bevezetését, valamint a fotográfia és a litográfia szerencsés összeházasítását követően. Ez tette lehetővé első ízben a fakszimile térképek könnyű, az eredetikhez teljes hűségű reprodukcióját. Két fakszimile atlaszt – amelyet a Bibliothèque Nationale-ban készítettek, és amelyben régi térképeket, illetve hajózási térképeket reprodukáltak – adtak ki az 1880-as években. Az első – a Choix de documents géographiques conservés à la Bibliothèque Nationale – tizenegy térképet és négy illusztrációt tartalmaz. A Choix de documents ... a francia közoktatási miniszter irányításával – az 1881-es Velencében tartott 3. Nemzetközi Földrajzi Kongresszus kiállítására – készült. A másik pedig Gabriel Marcel által a Bibliothèque Nationale gyűjteményéből válogatott portolán térképek csoportja, amelyet ún. fénynyomatként reprodukáltak, és 1886-ban adtak ki Recueil de portulans címmel.

A kartográfiatörténet nagy lépésként tartja számon az 1889-es esztendőt A. E. Nordenskiöld Facsimile-Atlaszának megjelenésével, amely 50 történelmi térkép teljes méretű (1:1) és számos fakszimile kicsinyített fotolitográfiai reprodukcióját tartalmazza. Tíz éven belül, 1897-ben adták ki Stockholmban Nordenskiöld Periplus: An Essay on the Early History of Charts and Sailing-Directions című művét. Nordenskiöld művének hasznosságát nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy az 1889-es kötet fakszimile kiadását, azaz a fakszimilék fakszimiléjét napjainkban újra kiadták.

A 20. században a reprodukciós technikák – mint pl. a collotype, az ún. fénynyomás – fejlődése, valamint a régi térképek iránti fokozódó érdeklődés vezetett a fakszimile reprodukciók számának emelkedéséhez.

C Irodalom

FAIRCLOUGH, Roger H. (1972): "Original or Facsimile," New Library World (London), 73, 291–94.

HEAWOOD Edward (1930): "Reproductions of Notable Early Maps," Geographical Journal, 76, 240–48.

HODGKISS, Alan G. (1978): "Facsimiles of Early Maps," Bulletin, Society of University Cartographers, 12, No 2, 1–12.

KOEMAN, Cornelis (1964): "An Increase in Facsimile Reprints," Imago Mundi, 18, 87–8.

MARGARY, Harry (1973): "The Facsimile Reproduction of Early Engraved Maps," Bulletin, Society of University Cartographers, 7, No. 2, 1–7.

MASON, K. T. (1976): "Reproductions of Historical Maps and Atlases: A List of British Publishers,” Bulletin, Special Libraries Association, Geography and Map Division, 106, 3–10.

NOE, Barbara R. (1980): Facsimiles of Maps and Atlases: A List of Reproductions for Sale by Various Publishers and Distributors, 4th ed. Washington, DC, Library of Congress.

ONGANIA, F. (1875–81): Raccolta di mappamondi e carte nautiche del XIII al XVI secolo. Venice.

RISTOW, Walter W. (1967): "Recent Facsimile Maps and Atlases," The Quarterly Journal of the Library of Congress, 24, 213–29. Reprinted as "New Maps from Old, Trends in Cartographic Facsimile Publishing," Canadian Cartographer, 5, 1–17.

SKELTON, Raleigh A. (1972): Maps: A Historical Survey of Their Study and Collecting. Chicago, University of Chicago Press, 70–85.

WALLIS, Helen, and SIJMONS, A. H. (1985): Atlas de Santarem: Facsimile of the Final Edition 1849: Explanatory Notes. Amsterdam, Rudolf Muller.

WOLTER, John A. (1981): "Johann Georg Kohl and America," Map Collector, 17, 10–14.

WOOD, Fergus J. (1976): "J. G. Kohl and the 'Lost Maps' of the American Coast," American Cartographer, 3, 107–15.

YONGE, Ena L. (1963): "Facsimile Atlases and Related Material: A Summary Survey," Geographical Review, 53, 440–46.