A történelem időbeli földrajz, a földrajz pedig térbeli történelem. Ennek a gondolatnak jegyében tekintsük át ezeregyszáz éves térbeli és időbeli életünket-helyzetünket a Kárpát-medencében.

A Kárpát-medence és környéke nem csak mértani középhelyet foglal el Belső-Európában, hanem szerkezetileg is olyan különleges egyéni tájegyüttes, amely Európa tipikus tájainak érintkezési vonalában fekszik.

Földrajzi szempontból ez a térség Európa közepe. Távol minden határos tengertől, itt van a kontinenst felépítő három nagy szerkezeti táj találkozója; a kelet-európai ősi pajzs, a nyugat-európai idős hegységrendszerek maradványai és a fiatal lánchegységek itt fonódnak össze. A nyugat-európai óceáni klíma, a kelet-európai száraz sztyepklíma és a déli mediterrán éghajlat hatásterületei itt ütköznek egymással.

Mint ahogy a kontinensen megtelepedett három nagy nyelvcsalád is itt szomszédol a közbeszorult kisebbekkel.

Közép-Európa politikai szempontból is ütközőterület, ahol a Ny-i, K-i és D-i hatalmi szférák találkoztak.

A terület központi, nagy "kamrájában" a magyar állam alakult ki a X. sz-ban, és megmaradt ott a mai napig. Területe olyan állandóságot mutatott ez idő alatt, mint egyetlen más államé sem ilyen hosszú ideig Európában.

A Kárpát medence peremein a népvándorlások utáni államok kialakulása óta mindig jelen volt legalább két nagyhatalom.

A X-XIII. században nyugaton a Német-Római, délen a Bizánci Birodalom voltak Magyarország nagyhatalmi állású szomszédai. Bizánc lehanyatlása után az oszmán-török birodalom jelent meg a Balkánon, és hamarosan kiterjesztette határait a Kárpát-medencéig. Itt közel 200 évig nem tudott továbblépni, végül a XVI. században benyomult az Alföldre és a Dunántúlra. A török birodalméval közel egy időben indult meg keleten az orosz birodalom terjeszkedése.

Tizenegy évszázad távlatában területünk középső nagy "kamrájában" a Kárpát-medence magyar állama jelenti a határait, területét legjobban tartó szolid, szilárd magot.

A Kárpát-medence területe, amely a magyar államalapítás óta jó hétszáz éven át egyetlen ország politikai szervezetébe tartozott - és csak az oszmán birodalom terjeszkedése során szakadt három részre, majd létezett megfelezve, hogy a XIX. század közepén újra összetartozó nagytájként, egyetlen politikai testté egyesüljön - 1920-ban öt részre szakadt.

A központi területtől elhatárolt részei egyikéből sem lett önálló állam: a Kárpát-medencén túli területekhez csatolták őket.

Amikor a millecentenárium alkalmából a magyar térképészek szerepét és hatását illetve a térképészet tudományának magyarországi vonatkozásait tudománytörténeti jelentőségükben szemlézem, akkor tisztában vagyok vele, hogy a Kárpát régió országainak soknyelvű, gyakran összeakaszkodó történelmű területein már maga a szemlézés ilyen szempontú felvetése is politikai indulatokat válthat ki. De szakmánk és hivatásunk reneszánszban induló magyarországi történelmét nem lehet megváltoztatni.

A reneszánszban kibontakozó térképészetnek szinte egyetlen gyökere, amely megszakítás nélkül az ókorba nyúlik vissza: a gyakorlati geometria, amely a római földmérők ismereteit is tartalmazta. Ezeknek a középkorba való átmentésében Gerbert apát (940?-1003) "Geometria"-jának nagy szerepe volt. Gerbert apátot 999-ben II. Szilveszter néven pápává választották, ő küldte el István királynak a magyar korona felső részét.

A reneszánsz korban az ember kerül a világegyetem központjába, ennek centruma viszont a szem lesz. Új vizuális kultúra születik, amelyben a festészet és a tudomány szoros kapcsolatban áll. Ezért tartotta Leonardo da Vinci (1452-1528) az emberi szemet az asztronómia, a geometria, egyáltalán az egzakt tudományok és a művészet megalkotójának.

A művészet és a tudomány határterületén álló térkép az érdeklődés homlokterébe került és az új világnézet, újszerű világleírás kifejezője lett.

Az erdélyi szász Honterus János [Johannes Honter] (1498-1549) világleírásához csatolt, 16 térképből álló, 1542-ben Brassóban megjelent atlasza a térképtörténetben két szempontból is sarokkőnek számít. Ez az első nyomtatott térképsorozat, amely már nem tartalmaz Ptolemaiosz-féle térképet, minden lapja új szerkesztés eredménye. Másik eredménye, hogy 9x12 cm-es méretével ez a mű a világ első zsebatlasza. (Amerika magyar térképen először ebben az atlaszban jelenik meg.)

Az elméleti térképészet kialakulása szempontjából a gyakorlati geometriának az a fejlődési vonala volt jelentős, amely főleg földmérést tárgyalta, mivel ebből vált ki a térképfelvétel módszertana. A magyar származású, Litvániában ténykedő Lossai Péter műve 1498-ból kizárólag földmérési módszereket tárgyal, de ezek térképezéshez való alkalmazását még nem fejti ki. Lossai "Jegyzetei és ábrái" latinul íródtak Bolognában, ahol a szerző - Kopernikusszal együtt - tanulmányait folytatta.

A térképfelvétel módszertana illetve az azzal összefüggő problémák leírása először olyan művekben jelent meg, amelyek a gyakorlati geometriával foglalkoztak. Ezen fejlődési vonalhoz tartozik az apai ágon a Békés megyei Ajtósról származó Albrecht Dürer (1471-1528) is, aki 1525-ben geometriai tankönyvet adott ki.

A XVI. században több ilyen jellegű munka jelent meg. Köztük a Passauban élő ágoston rendi tanár, Pühler Kristóf "Geometrica practica" c. könyve 1563-ban. Pühler Magyarországon született, a török elől menekült nyugatra.

A XVI. sz. első felében a nagyobb méretarányú térképezés kezdett kétágra szakadni. Az egyik, a hagyományosabb ág, ahol a folyamatosság az ókortól megvolt, a földmérés keretében fejlődött. A földmérés igen precíz, de szerfölött munkaigényes módszereivel csak nagyon kis területet lehet felmérni. Mindinkább kialakult az igény topográfiai jellegű térképekre, amelyek kisebb méretarányban ugyan, de jóval nagyobb területeket öleltek fel.

Magyarország vonatkozásában ennek még külön oka is volt. Az 1526-os mohácsi csatavesztést követően az ország három részre szakadása, a keresztény Európát fenyegető török előrenyomulás élénk érdeklődést váltott ki Nyugat-Európában a magyarországi hadszíntér iránt. Az események felkeltette figyelemnek köszönhetjük az első magyar térkép, Lázár kéziratának 1528-as ingolstadti kiadását és két kiváló tudósember Lazius és Zsámboky térképeinek publikálását. A császár udvari orvosa és történésze Wolfgang Lazius (1514-1565) 1556-ban 1:460.000 - 1:650.000 közötti változó méretarányú, részletgazdag Magyarország térképet készített, melyet egy évtizeddel később, Laziushoz hasonlóan udvari orvosként és történészként Bécsben dolgozó, nagyszombati születésű Zsámboky János [Johannes Pannonicus Sambucus] (1531-1584) munkái követtek. Zsámboky 1566. évi Erdély térképe Honterus, 1571. évi Magyarország térképe Lázár munkájának kiegészített, javított változatai.

Abraham Ortelius (1527-1598) 1570-ben Antwerpenben megjelent nagy munkája, a "Teatrum orbis terrarum" (A földgolyó látványa) atlasz összes kiadása tartalmazta Lazius Magyarország és Zsámboky Erdély térképét.

Ortelius kortársa és barátja Gerardus Mercator [Kremer Gerhard] (1512-1594) levélben köszöntötte a kiváló művet és hívta fel Ortelius figyelmét: "... Lazius rajzán kívül van még a Magyar Királyságnak térképe, amelyet az idősebb Johanna könyvárusnál be lehet szerezni."

Zsámboky Magyarország térképéről volt szó, amely az 1579.évi kiadásba már be is került. Ettől kezdve két Magyarország térkép, Laziusé és Zsámbokyé is helyet kap az egyes kiadásokban.

A korabeli térképészeti módszerek igen korai összefoglalását adta a wittenbergi matematika professzor, Georg Joachim Rheticus (1514-1574) "Korográfia" c. kéziratban fennmaradt, 1541-ben írt könyvében. Rheticus, aki élete utolsó éveiben Krakkóban orvosként működött, magyarországi látogatás során 1574. december 4-én Kassán meghülés következtében hunyt el.

Figyelemre méltó Tilemann Stella (1525-1589) 1566-os évből való "Methodus"-a, amelyet egy Erdélyből származó nyomdász nyomtatott ki Rostockban. Könyvének jelentősége, hogy megadja egy nagy topográfiai térképmű koncepcióját. A térképhez Magyarországon is gyűjtött anyagot 1560-ban. A mű nem készült el, a hatalmas anyaggyűjtemény megsemmisült. Megmaradt viszont a magyarországi útinapló, amelynek alapján képet kapunk arról, hogy milyen jellegű volt a gyűjtemény. Stella ugyanúgy, mint Rheticus lutheránus volt. Térképészeti munkásságát Wittenbergben kezdte. A reformáció alatt kialakult az a felfogás, hogy az Isten által teremtett földfelszín Isten képét tükrözi vissza, így a térképezés Istennek tetsző cselekedet, az istendícséret egy különleges formája. Ezt a felfogást megtaláljuk mind Stella, mind pedig Rheticus írásaiban. Az, ami Homérosznál még isteni tevékenység volt, az most itt Istennek tetsző alkotási aktus lesz.

A nagyméretarányú térképezés módszertana a XVI. század végén teljesedett ki. A nürnbergi térképész, Paul Pfinzing (1554-1599) 1598-ban kiadta "Methodus geometria" című könyvét. Ma már csak hat példány van belőle, az egyik az Országos Széchenyi Könyvtárban található. De nem csak ez köti hazánkhoz a nürnbergi térképészt, hanem az is, hogy könyvében megadta azt is, milyen követelményeknek kell egy térképésznek eleget tennie. A magyar térképész mintapéldánya a pfinzingi elvárásnak: "az egészséges test, főleg az éles látási képesség, egy soha nem reszkető ököl, erős jó combok, azonkívül vidám és kiegyensúlyozott természet, jó emlékezőtehetség és értelem, szóval mindaz, ami a munkát, a sok fáradságot könnyebbé teszi, édessé és kellemessé varázsolja."

A reneszánszban kialakult, és még sokáig fennmaradó paradigma alapproblémája nem egy nagy terület (az ismert világ) kisméretarányban való térképezése volt, hanem fordítva, egy kis terület nagyméretarányban való térképezése. Ez a fejlődési menet megmaradt a reneszánsz

után , a XVII. század folyamán is.

A XVII. század második felében, a török kiűzésével egyidejűleg megkezdődött külföldi, elsősorban német és olasz mérnökök munkájával az ország felmérése. A hosszú ideig megszállt és elnéptelendett területeken a közigazgatás megszervezéséhez, a betelepítések irányításához részletes, új felméréseken alapuló térképekre volt szükség.

Három évvel Buda visszafoglalása után, 1689-ben Bécsben jelent meg Hevenesi Gábor (1656-1717) a nagyszombati, grazi, majd a bécsi egyetem tanárának "Parvus Atlas Hungariae" műve. Hevenesi 38 oldalas munkája nemcsak az első hazánkat ábrázoló atlasz, hanem az első hazai, de még latin nyelvű vetülettan is.

A török kiűzését kísérő, majd azt követő külföldiek által végzett felmérések már földrajzi helyzet-meghatározásokon, kocsikerék forgatásával mért távolsági adatokon és irányméréseken alapultak. A hazánkban dolgozó felmérők közül Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) és közvetlen munkatársa Johann Christoph Müller (1673-1721) nevét kell megemlítenünk.

Marsigli a Dunáról készült részletes, 18 szelvényes térképsorozata mellett, amely a Duna Lázár térképe óta helytelenül ábrázolt folyását helyesbíti, megrajzolta az ország 1:400 000-es átnézeti vízrajzi térképét is.

(Halley 1702-es deklinációs világtérképének magyar vonatkozású, Marsigli nevéhez kötődő érdekessége, hogy a szárazföldi területen áthaladó egyetlen vonal magyar területen, a Duna vonalával párhuzamosan látható. A méréseket az akkor éppen itt térképező Marsigli végezhette, aki eredményeiről tudósította a Royal Society-t.)

Müller a karlócai békét követő határrögzítési munkák során tűnt ki képességeivel. Az 1709-ben négy szelvényen megjelent térképét a Magyar Kamara adta ki 2500 példányban, így hazánk első, a nagyközönség használatára készült hivatalos térképének tekinthetjük.

(Megmaradt az eladási ár kalkulációja is, így ez az első árvetés a hazai térképkészítési gyakorlatban.)

A felvilágosodás kibontakozása a XVIII. században további impulzusokat adott a térképészetnek.

A térképészet nem hiányozhat természetesen a híres francia Enciklopédiából sem, amely a kor ismereteit gyűjtötte össze, és ezzel szinte a felvilágosodás szimbólumává vált. Ez a hatalmas munka Denis Diderot (1713-1784) és Jean d'Alambert (1717-1783) szerkesztésében indult meg; az első kötet 1751-ben, az utolsó 1772-ben jelent meg. A mű a neves térképészek között említi Mikoviny nevét is.

Mikoviny Sámuel (1700-1750) 1732-ben megjelent, latinul írt "Epistolája" volt az első magyarországi publikáció, amely a topográfiai térképészet modern módszereit - köztük a háromszögelést - leírta. Ezen felül kartográfiai szempontokat is említ: "...arra törekedtünk, hogy a vidék eredeti arculatát nagyon gondosan megrajzolva adjuk vissza, azaz a hegyek természetes fekvését a jelesebb magaslatokkal; dombok, völgyek és mezők helyét, utak nyomvonalát, folyók sőt patakok medrét, ... egymásba torkollását, a nagyobb és kisebb szigeteket, nem feledkezve meg a tavakról, mocsarakról sem..."

A háromszögelés Monarchiában való bevezetésében jelentős szerepe volt Joseph Liesganignak (1719-1799), aki mielőtt a bécsi csillagvizsgáló igazgatását átvette, Komáromban volt pap, majd Kassán matematikatanár.

Kialakult a topográfiai térképezés tudományos módszertana, kibontakozott a hadtudomány területe és a műveltség terjedésével fejlődött a szakkönyvkiadás. Az erődítéstani hadmérnöki munkák mellett megjelenik a mérnökgeográfusok felderítést szolgáló, vázlatszerű, gyors térképezési módszertana. Ez a térképezési mód rendkívül nagy szerepre tett szert a XVIII. sz. folyamán, mivel a rendszeres topográfiai felmérés megközelítőleg sem tudta kielégíteni a hadsereg erősen megnövekedett térképigényét.

A felderítés során végzett vázlatszerű térképezésről Jeney Lajos Mihály (1723/24-1797) "A portyázó, avagy a kis háború sikerrel való megvívásának mestersége korunk géniusza szerint" c. francia nyelvű könyvecskéjében értekezik, amely 1759-ben jelent meg Hágában. Kiadták 1760-ban angolul és 1765-ben németül is. A kis háborút a nagy háborúval szemben nem a főerőkkel vívták, hanem egyes kötelékekkel. Ennek szinonimája volt a portyázó háború. A könyv sikerét bizonyítja, hogy Roger Stevenson 1775-ben Philadelphiában megjelent, és George Washingtonnak ajánlott munkájában a szerző Jeney - a térképvázlatot igen fontosnak tartó - felderítési módszerét ajánlja. Jeney könyvének megírása idején a francia hadsereg mérnökgeográfusa volt. Később a topográfiai felméréssel is kapcsolatba került; 1772-ben az erdélyi felmérési munkák vezetésével bízták meg.

A XVIII. sz. 70-es és 80-as éveiben kialakultak már olyan folyóiratok is, amelyek a gyakorlati térképészet eredményeiről is beszámoltak. A Magyarországról származó gothai csillagász, Franz Xaver von Zach (1754-1832) 1798-tól adta ki az "Allgemeine Geographische Ephfemeriden"-t (Általános Földrajzi Efemeridákat).

Zach ezzel a folyóirattal a "térképészet állapotának megjavítását" tűzte ki egyik fő célnak. A folyóirat egy térképkiadással is foglalkozó weimari kiadónál jelent meg.

De mind ezeknél fontosabb magyar érték az egyetemi képzés XVIII. századi hazai jelentkezése. A Pázmány Péter jezsuita püspök által 1635-ben alapított nagyszombati egyetemen több kiváló földmérő és térképész tanult. Az egyetem matriculájában négy hallgató nevét találjuk, akik később jelentős munkásságot végeztek - Sártory János 1747-ben, Dholuczky János 1767-ben, Magyar István 1774-ben, Spaits István 1777-ben szerepel az iratokban. Azonban a matricula hiányos, még húsznál több neves térképészünkről feltételezhető, hogy Nagyszombatban, majd az 1777-es átköltözést követően Budán tanultak.

Bizonnyal a nagyszombati egyetemen, vagy már az átköltözést követően Budán tanultak olyan kiváló térképező mérnökeinek, mint Bedekovich Lőrinc (kb. 1751-től kb. l825), a jászkun területek, Balla Antal (1739-1815) Pest megye feltérképezője, vagy a külföldön boldogulást keresők közül Szentmártony Ignác (1718-1793) és Szluka János (1725-1780), ők az Amazonas tájain a spanyol és portugál hódítások határvonalát mérték fel és Éder Xavér Ferenc (1727-1773), aki húszéves munkával elkészítette Peru és Bolívia térképét. Alapvető jelentőségűnek bizonyult a földmérő- és térképész-szakember képzése terén az egyetem bölcsészeti karán 1782 és 1850 között működő mérnöki intézmény, az Institutum Geometricum.

Bár ez egyetemen állandó volt a geometria tudományok tanítása, sőt az 1735-ben nyílt selmecbányai bányatisztképző iskolán, amelyet 1770-ben akadémiává minősítettek, vagy 1763-1776-ig Szencen, majd 1776-tól 1780-ig a tatai kollégiumban működő Collegium Oeconomicumban szintén tanítottak földmérést, 1782-ben megérett az idő arra, hogy II. József reformjai kapcsán a földmérők képzését intézményesítsék. Az Institutum Geometricum 1782 november 15-én nyílt meg a Budai Várban lévő régi káptalani házban (a későbbi dézsmaházban ), meglehetősen szűkös körülmények között. Az Institutum 3 éves képzést adott (az 1806-os második Ratio Educationis két évre szállította le az oktatási időt; ez visszalépés volt, a fejlődést megtörte).

1784-ben, amikor az egyetemet Pestre hozták át, az Institutum is átköltözött; a ferencesek zárdájának területére, a mai Egyetemi Könyvtár délkeleti sarka tájára. Egy bécsi, 1850. október 15-i miniszteri rendelet az Institutumot megszüntette, és azt az 1846. november 1-én megnyílt József Ipartanodába - a Műegyetem elődjébe - beolvasztotta.

Az Institutum fennállása alatt 1275 mérnöki diplomát adott ki. Az itt végzett szakemberek irányításával alakult ki az 1867-es Kiegyezés korának rendezett, iparosodó, többé-kevésbé modern Magyarországa.

Az Institutum Geometricumnak a kor szakemberképzésében betöltött helyét és rangját jelöli, hogy a híres párizsi Ecole Politechniquet, melyet a francia Konvent határozata alapított, csak az 1790-es évek derekán szervezték. Tehát az a 49 oklevél, amelyeket az Institutum Geometricum a párizsi politechnikum előtt kiadott, a világ első polgári mérnöki oklevelei.

A 68 évig működő intézet legjelesebb térképező tanítványai: Vedres István (1765-1830), Szeged környékének térképezője és vízszabályozója, aki már 1805-ben kidolgozta egy Duna - Tisza csatorna tervét, Huszár Mátyás (1784-1843), aki a Körösök vidékén végzett hasonló munkát, majd 1822-től a Duna térképezését vezette, Beszédes József (1786-1852), Vásárhelyi Pál mellett legnagyobb vízmérnökünk, a Kapos és a Sárvíz szabályozója, Vásárhelyi Pál (1795-1846), 1829-től a "Duna - mappáció" igazgatója, Széchenyi megbízásából 1832-től az Al-Duna szabályozások vezetője, majd a Tisza szabályozója.

Ugyancsak szép, közel 200 éves hagyományokra tekint vissza a katonai képzés keretében folytatott térképészeti oktatás is, amelynek tantervi bizonyítékait az 1812-es évtől a váci Ludoviceum, majd 1836-tól a pesti Magyar Hadi Főtanoda dokumentumai őrzik. A váci intézetben 21 fő - 1 pap, 10 katona állományú és 10 polgári tanár - látta el a képzést. A hatosztályos képzésben a tanév október 1-én kezdődött és augusztus végéig tartott.

Az intézetet a nádor felügyelte, aki az alapításkor a pesti egyetemen használt tankönyvek közül ötöt kívánt az oktatásban felhasználni.

A Vácról 1836-ban Pestre átköltöző intézmény szabályzatának megújítását Petzelt József egyetemi tanár végezte el és azt az 1848.évi magyar országgyűlés elfogadta. Az éves költségvetés 101ezer forintjából 10ezer forintot fordítottak könyvekre, műszerekre, térképekre; a növendékek és tanárok élelmezése évi 10ezer forintra rúgott, fegyverekre pedig 1200 forint jutott.

Egy tanárt (hetente 6 óra előadás, 6 óra gyakorlat) évi 1600 forint fizetés, "illő lakás az intézet épületében, 5/8 öl kemény tűzifa, 36 font erdélyi gyertya, valamint egy inas szolgálata illette meg". De a szabályzat rendelkezései szerint: "európai hírű tanárokra nézve, kik munkásságuk által az intézetnek dicsőséget és világtiszteletet szerezhetnek, nem áll a díj ezen határa. S különösen szerzett érdemek pótdíjjal jutalmaztathatnak."

A térképészet eredményeit az oktatás közvetítette, de a térképészet tudományát XVIII. század közepétől a XIX. század derekáig elsősorban azok vitték előre akik szoros kapcsolatban voltak a térképészet mind a katonai kereteken belül (a Habsburg Birodalomban az I. és II. katonai felméréssel), mind pedig azon kívül fejlődő területeivel.

Magyarországot az elméleti kartográfia történetének fő vonalában Lakos János (1776-1843) képviselte. Lakos, aki a bécsi szállásmesteri törzs őrnagya volt radikális domborzatábrázolási reformkísérletét 1820-ban az osztrák katonai folyóiratban fejtette ki. Szerinte Lehmann csíkozásos módszerét "szemtelenül, minden mást kétségbe vonva, hevesen, türelmetlenül adta elő..." Lakos szerint a domborzat katonai célú ábrázolásánál a járhatóság gyors leolvashatóságára kell helyezni a fő hangsúlyt. Öt lejtőkategóriát különített el. Lakos ábrázolásának technikatörténeti érdekessége is van, mivel ezt Alois Senefelder (1771-1834), a kőnyomtatás feltalálója sokszorosította. Lakos fontosnak tartotta a domborzatábrázolás egységesítését. Azt ajánlotta, hogy ezt a problémát nemzetközi vita után egy bizottság oldja meg, az ideális domborzatábrázolási mód általános bevezetésének elrendelésével.

A XIX. század első felében megjelentek az első magyarnyelvű munkák is, amelyek főleg a földmérés oktatását és a földrajz tanítását szolgálták.

A komáromi református gimnázium egykori tanára, a református pap Katona Mihály (1784-1822) 1814-ben Rév-Komáromban megjelent "A Föld matematicai leírása a világ alkotmányával együtt" c. könyve beszámol a francia fokmérésekről, a különböző mértékegységekről és a glóbusz- és térképhasználathoz is ad tanácsokat.

Udvardy Cserna János Székesfehérváron 1825-ben jelentette meg a "Gazdasági Földmérő" c. munkáját, amely a földmérést tárgyalja, de még a térképrajzolást is ecseteli.

Ezek a könyvek mind a reformkor szellemében íródtak, mind Katona, mind pedig Udvardy a magyar anyanyelvi műveltség fellendítését tekinti céljának. Műveik jelentősége számukra elsősorban abban áll, hogy hírt adnak a kartográfiával kapcsolatos fogalmak kialakulásának kezdetéről.

A térképtudomány ismeretrendszerének integrációs szemléletét Sydow és Streffleur munkái már előkészítették, de az igazi fordulópontot Tóth Ágoston (1812-1889) "A helyszínrajz és a földképkészítés történelme, elmélete és jelen állása" c. könyve hozta meg, amely 1869-ben jelent meg Pesten. Tóth "helyszínrajz" alatt topográfiai kartográfiát, a "földképkészítés" alatt pedig kisebb méretarányú térképek elkészítését értette, amelyet röviden földrajzi kartográfiának nevezünk. Bevonta a tematikus térképeket is, voltaképpen csak a vetülettan hiányzott. Integrációs szemléletének kialakulásában sokféle irányú tevékenysége mellett hazafiúi érzülete is szerepet játszott; progresszív patriotizmusában, mint ezt írásai is bizonyítják, a hazafiság és a nemzetközi haladás egymással szorosan összefüggő egységet alkotott. Tudományszemléletében nyoma sem volt a természettudomány és a társadalomtudomány ellentétének, ami hozzájárult ahhoz, hogy a szaktérképeket tematikailag igen átfogó formában tárgyalta.

Adódik a kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a térképészet fejlődésében akkor még a periférián meghúzódó Magyarországon fogalmazódik meg az integrációs szemlélet manifesztuma és nem a kartográfia akkori centrumaiban. Ehhez tudni kell, hogy Tóthnak már kiképzésétől kezdve jó kapcsolatai vannak a térképészet egyik fő székhelyével, Béccsel. Hauslab tanítványa az ottani Katonai Mérnökakadémián. A vezérkari beosztás megszerzéséhez térképészettel foglalkozik, és így részt vesz a II. katonai felmérésben. Munkatársa a Katonaföldrajzi Intézetnek. Tóth ezredest a magyar szabadságharcban való részvétele miatt halálra ítélik, az ítéletet azonban várfogságra változtatják. Szabadulás után több munkakörben dolgozik: uradalmi ispán, megyei mérnök, oktató a Keszthelyi Földműves Iskolán, majd a Közlekedési Minisztérium főmérnökének nevezik ki. és megbízzák a Topográfiai Osztály megszervezésével és külföldi tanulmányútra küldik.

A Kiegyezés Magyarországnak térképészeti szempontból is új lehetőségeket ígért. Tóth Ágoston felismerte, hogy csak úgy tudja elérni Magyarország felzárkózását a térképészet élvonalába, ha a térkép iránti sokrétű igényt és így a térképészet minden területét figyelembe veszi, ellentétben a bécsi Katonaföldrajzi Intézet akkori gyakorlatával.

A budapesti tudományegyetem 1870-ben alapított földrajzi tanszékén is jelentős térképészeti eredmények születtek. Az egyetemes és összehasonlító földrajzi tanszék első professzorának Hunfalvy Jánosnak (1820-1888) oktatási célokra szerkesztett földgömbje napjaink gyűjteményeinek becses darabja. A későbbi jeles tanárok közül Lóczy Lajost (1849-1920) és Cholnoky Jenőt (1870-1951) kell kiemelni. Lóczy elkészítette a Magyar Szent Korona Országainak 1:900.000 méretarányú földtani térképét, amely a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert.

A XIX. század végén kialakult vita a művészet és a tudomány kapcsolatáról a térképészetben polarizálta a német, osztrák, angol és svájci véleményeket. A vita a domborzatábrázolás kérdésében lángolt fel. A művészettel kapcsolatos szubjektivizmus kiűzésére törekedő irányzat jeles képviselője Pauliny Jákob József (1827-1895) ezredes, aki a bécsi Katonaföldrajzi Intézetnek évtizedekig volt munkatársa. (Érdekes, hogy a vitát - a művészi kivitelezés előtérbe állítását szintén katona, egy svájci őrnagy, Fridolin Becker (1854-1922) 1890-ben megjelent cikke, no meg az Alpesi Klub (Alpenverein) gyönyörű, légperspektív, színes térképei gerjesztették.)

Pauliny a ferde megvilágítás híve volt; újítása abban állt, hogy egy ún. "fényskálát" és egy ún. "árnyékskálát" különböztetett meg. Domborzatábrázolás megújítását célzó elveit 1895-ben publikálta az Osztrák Katonai Folyóiratban. Egy kortárs értékelése szerint ez a módszer üstökösként ragyogott fel a kartográfia egén, de olyan gyorsan le is tűnt. Történelmi szempontból mégis lényeges, mert a XIX. században ez volt katonai kereteken belül az utolsó kísérlet a domborzatábrázolás továbbfejlesztésére.

Nemzetközi kitekintésben jelentős századvégi esemény, hogy Csáky Albin közoktatásügyi miniszter felkarolta az önálló magyar térképészeti intézet közel negyed évszázados - Tóth Ágoston elképzelte - tervét és segítségével Kogutowicz Manó (1851-1908) nyugalomba vonult katonatiszt 1890-ben megalapította az első magyar térképészeti vállalatot, a Magyar Földrajzi Intézetet (hivatalosan csak 1901-től volt ez a neve Kogutowicz vállalkozásának). Kogutowicz az Intézet alapításától haláláig tartó közel két évtized alatt mintegy másfél száz térképet jelentetett meg. Ezen munkái ábrázolták elsőként hazánkban a greenwichi kezdő hosszúsági kört. Kogutowicz munkájának színvonalát bizonyítja, hogy az 1900.évi párizsi világkiállításon több térképe aranyérmet nyert.

A XX. század tudománytörténetében négy magyar tudós, Teleki Pál, Raisz Ervin, Radó Sándor és Izsák Imre munkássága aranybetűs.

Teleki Pál (1879-1941) 1909-ben publikált "Atlasz a Japán szigetek kartográfiájának történetéhez" c. kötetét a genfi Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson mutatták be, majd a Francia Földrajzi Társaság Jomard-díjával tüntették ki. Teleki ezzel a munkájával alapozta meg tudományos pályáját. 1917-ben akadémiai székfoglalóként megjelent munkájában "A földrajzi gondolat történetében" helyet kapnak a görög és római földrajztudósok és bölcselők művei és ezek kritikai értékelése, akár a középkor neves kozmográfusai, csillagászai, térképészei, mint Bernardus Varenius, Athanasius Kircher, Waldseemüller és Toscanelli munkái.

Ilyen széles körű esszét hazai szerző sem előtte, sem utána nem írt. Az 1910-es népszámlálás adatai alapján szerkesztett "Carte rouge" (Vörös térkép), amely 1920-ban a trianoni béke-előkészítő bizottság asztalára is odakerült, ma is a térképészet világszerte elismert alapköve. Sajnos a döntéshozók e térkép információit nem vették figyelembe a határok kijelölésénél és ezzel újabb, súlyos konfliktushelyzetek magvait vetették el a közép-európai térségben. A térkép hitelét senki sem vonta kétségbe, mégsem válhatott a mű a béke-előkészítés alapdokumentumává. Jelentőségét érzékelteti, hogy alkotóját a Népszövetség 1924-ben felkérte a kurd kérdés rendezésével kapcsolatos nemzetközi ún. Moszul Bizottságba való közreműködésre. Javaslatai között olyan megszívlelendő gondolatok vannak, amelyek a Moszuli-jelentésben világosan tanúskodnak Teleki messzetekintő nemzetiségpolitikai nézeteiről. Telki térképszerkesztési módszerei két évtizeddel később ismét érvényre jutottak, Izrael állam megalakulását követően, a határkijelölésnél.

Raisz Ervin (1893-1968) 1923-ban települt át Magyarországról az USA-ba. A Harvard Egyetem munkatársaként 1938-ban megírta az első, tartalmilag átfogó amerikai tankönyvet a "General Cartography"-t . Raisz a domborzatábrázolás továbbfejlesztéséhez is hozzájárult. Egy ugyancsak 1938-ban megjelent tanulmányában a Föld felszínét 40 geomorfológiai típusra osztotta fel, amelyet képszerűen, madártávlati hatást utánzó formában ábrázolt. Módszerét fiziografikus domborzatrajznak nevezte el.

Radó Sándor (1899-1981) nevéhez nemcsak a Szovjetunió elnevezés kötődik, hanem a század 30-as éveiből a világ első légi közlekedési atlasza is és a 40-es években napjainkban annyira népszerű sajtótérképek kialakításában is úttörő szerepet játszott. Radó 1964-ben a Londonban rendezett XX. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson a küldöttek elé tárta egy 1:2,5 milliós világtérképmű terveit, sőt bemutatta a mű már elkészült első szelvényét, a London elnevezésű lapot. A látványos jelentkezés előzménye, hogy Radó indítványára 1956-ban hét szocialista ország (1960-ig nyolcadikként Kína is résztvevő volt) térképszolgálata tudományos együttműködés keretében megkezdte a térképmű kidolgozását.

Izsák Imre (1929-1965) soproni tanulmányok után 1956-ban hagyta el az országot és kezdte meg üstökösként felívelő tudományos karrierjét az USA-ban. Izsák felismerve és felhasználva, hogy az 1960-as évek elejétől a Föld körül keringő geodéziai és geofizikai műholdak megteremtették a földalak pontosabb meghatározási lehetőségét, 26500 műholdmérés elemzése alapján meghatározta a geoidformát és paradigma váltással lehetővé tette a pontosabb földalak meghatározását.

A többszáz évet átfogó szemlézést két gondolattal zárom; két tudósunk szavait kívánom továbbadni megőrzésre a jelen és a jövő szakembereinek.

A napi szakmai tevékenységhez, a feladatok ellátásához Vedres István 1805-ben Szeged "Mappációjához" írt szavai útmutatóak: "Ami Jó és Hasznos, ha ma el nem végzed, Hidd el, annak kárát holnap mindjárt érzed."

Az értelmiségi életúthoz, az erkölcsi tartáshoz, tudományos pályához pedig Teleki szavai példaértékűek: 'A haza nem tartozik nekünk semmivel. Mi tartozunk a hazának! Mindenünkkel!"