(1931-2010)
Az értelmiségi pálya – az irodalom, az oktatás és a tudományok művelése iránti vonzalma már középiskolás korában, a debreceni református kollégiumban kezdett kialakulni benne. A családi hagyomány – apja vasúti mérnök volt – és az 1950-es évek nyújtotta perspektíva azonban a műszaki pálya felé irányította. Felvételt nyert 1950-ben az előző évben Sopronban indult földmérnöki karra, ahonnan katonai behívással került a Budapesti Műszaki Egyetem Hadmérnöki Kar Térképészeti Tagozatára hallgatónak. 1954-ben nyert földmérőmérnöki és térképész-hadmérnöki kitüntetéses oklevelet. Pályája a Honvéd Térképészeti Intézetben indult, ahol térképész tisztként, mint terepfelmérő topográfus, majd kartográfiai alosztályvezető dolgozott.
Oktatói tevékenysége azzal kezdődött, hogy 1957-ben (26 éves korában) Rédey István professzor meghívta a Hadmérnöki Karon lévő Térképészeti Tanszékre. Innen került át a Hadmérnöki Kar megszűntével az Építőmérnöki Kar Általános Geodézia tanszékére előbb mint tanársegéd, majd mint adjunktus. Itt nyújtotta be doktori disszertációját kozmikus geodéziai témában (1961).
Az 1961-62-es tanévtől pedig Irmédi-Molnár László kérte fel az ELTE Térképtudományi tanszékére meghívott előadónak. Innentől kezdve 1998-ig gyakorlatilag folyamatosan térképészeti matematikát, vetülettant, geodéziát, fotogrammetriát, majd földrajzi helymeghatározást és topográfiát – tehát a térképezéshez szükséges felmérési ismereteket – oktatta a térképész hallgatóknak. Az oktatás természetesen nemcsak gyakorlati tapasztalatok továbbadását jelentette, hanem a külföldi sok és hazai gyér szakirodalom feldolgozását is, mivel ilyen hazai tankönyvek korábban nem léteztek. 1961-1976 között hét egyetemi és főiskolai jegyzetet adott közre. Közben néhány éven keresztül oktatott mérnöki geodéziát építőipari, a közlekedési és a földmérési főiskolákon is.
Érdeklődése közben a geodézia és fotogrammetria építőipari felhasználása felé fordult, 1964-től főállásban az BME-ről az akkori építésügyi minisztérium egyik tervező vállalatához, a Földmérő és Talajvizsgáló Vállalatához ment, ahol idővel különböző vezető munkaköröket töltött be. 1972-től mint iroda (főosztály) vezető, majd szakági főmérnökként több nagy, országos jelentőségű építkezésen (Tiszai Vegyi Kombinát, Bélapátfalvi Cementgyár, Ózdi Kohászati Üzemek, Százhalombattai Erőmű, budapesti metró és Duna-hidak stb.) végzett geodéziai vonatkozású szervező és irányító munkát főleg itthon, de külföldön is. Ezirányú munkásságát tükrözi a társszerzőkkel megírt négy könyve (Korszerű építési módok méréstechnikája 1978., A méréstechnika, és a könnyűszerkezetes építés kapcsolata 1981., A csoportos födémemeléses és a zsaluelemes-süllyesztéses építés geodéziai, méréstechnikai munkálatai 1981., Lazernüje geodezicseszkije priborü v sztroityelsztve. Moszkva 1988.) és két szakközépiskolai tankönyv (Földmérési technológiák 1982. és Földméréstan és kitűzés 1982.). 1992-ben ment nyugdíjba, de az ELTE Térképtudományi Tanszékén még ezután is jó néhány éven keresztül oktatott. Szakmai munkájáért 2002-ben megkapta az egyetem Pro Universitate kitüntetését.
A tárgykörök szélességét mutatja a publikációs jegyzékében szereplő több mint 140 munka, amelyek zöme mérnöki és kozmikus geodéziai kérdésekkel foglalkozik. Számos cikke jelent meg a kiegyenlítő számítások témaköréből, ahol a legkorszerűbb matematikai módszerek alkalmazója. Szerkesztője a Magyar Geodéziai és Kartográfiai Irodalom bibliográfiának. Kidolgozta a Baranyi-féle vetületek vetületi egyenleteit. Szakmatörténeti témájú könyvet írt „Térképészeti műszerek története Európában 1789-ig” és „A nemzetközi geodézia és kartográfia jeleseinek lexikona” címmel. (I-II. kötet), melyek CD lemezen jelentek meg (2002, 2004). Írt a 18-19. századforduló magyar vízépítési munkálatainak műszertani vonatkozásai (2002), A geodézia és kartográfia Magyarországon a XX. században címmel (könyvrészlet, 1999).
