|
|
Évekkel később, az ókori Kínában valaki egy hosszúkás mágnesvaskődarabot találhatott a földön. Ezt egy porcelán edénybe, vagy egyszerűen egy vizeshordó vízfelszínén lebegő falapra tette. Arra figyelt fel, hogy a mágnesvaskő a fával együtt kezdett forogni, és egy idő után megállt. Kiváncsiságból többször ismételte
|
| 3. ábra |
meg ugyanezt, és |
észrevette, hogy a mágnesvaskő (mai néven magnetit) megállás után mindig ugyanabba az irányba mutatott. Később megállapították, hogy nem egyezik meg a Napnyugta és Napkelet irányával, sőt az akkori tudományos ismeretek
|
|
alapján következtethettek, hogy derékszögben metszi a Napnyugta és Napkelet irányt (3. ábra). Így pontosabban meg tudták határozni az északi és déli irányt. Így születhetett meg a legelső iránytű ...
A kínai krónikák Huang-ti (Kuvang-ti) császárt az iránytű feltalálójaként említik, Kr.e. 2698-ban, vagyis majdnem 4700 évvel ezelőtt!
Körülbelül 1500 évvel későbbi dátumról maradt meg nekünk a kínai iránytű leírása: neve csi-nan-cse volt (röviditve csi-nan). Egy kis két kerekű kocsiról van szó, amelyiknek balján egy faemberke állt kinyújtott karjával (4. ábra).
|
| 4. ábra |
|
Akármelyik irányba fordult a kocsi, ez a kis bábu mindig dél felé mutatott.
Ez volt a mai iránytű első ismert elődje, amit az akkori hadvezérek sikeresen használtak közép-ázsiai hadjáratai során.
|
|
|
|
