Napjainkban a rohamosan növekvő mennyiségű adat már-már funkciójának ellenkezőjébe csap át, és megnehezíti az adott esetben igazán fontos információ kiszűrését. A nagy tömegű adat megfelelő osztályozásával és megjelenítésével azonban növelhető az információközlés hatékonysága.

Mindez a térképekre mint az információközlés eszközeire is igaz. A legtöbb térkép elsődleges rendeltetése ugyanis, hogy az olvasó saját maga számára hasznos információt nyerjen belőle. Ez akkor valósulhat meg, ha a térkép készítője nemcsak művének teljességét, tartalmi helyességét és a szerkesztési hibák elkerülését tartja szem előtt, hanem arra is odafigyel, hogy a papírra vetett információhalmazból az olvasó a lehető leggyorsabban kiszűrhesse a maga számára fontosakat. Ahhoz azonban, hogy ezt elérje, a kartográfusnak tisztában kell lennie többek között az olvasó azon képességeivel, amelyek a térképi tartalom vizuális feldolgozásában játszanak szerepet.

A térkép komoly hátránnyal indul a többi médiával szemben, ahol a terjedelem gyakorlatilag korlátlanul növelhető. A hagyományos, papíron megjelenő térkép befogadóképessége még a méretarány növelése esetén is véges. Az információközlés hatékonyságának záloga azonban nem az adatok mennyiségében, hanem minőségükben és megjelenésük módjában rejlik. Ezen belül a színhasználat az egyik, talán a legfontosabb eszköz, amellyel a térkép információközlésének hatékonysága elérhető és növelhető.

A térképkészítés során a színek megválasztását elsődlegesen az elmúlt évszázadok alatt kialakult színhasználati hagyományok határozzák meg. A mindennapi élet képi kultúrája kevésbé erősen, de szintén hatással van a térképi színhasználatra. A térképszerkesztő személyes preferenciája és ízlésvilága, valamint az aktuális irányzatok is befolyásolják a felhasználandó színeket. Ehhez jönnek még a technikai korlátok, valamint az, hogy eltérően a képzőművészeti alkotásoktól a térkép majd összes vonala és felülete adott.

Mégis mindezen keretek között a kartográfusnak a térkép készítésekor törekednie kell a színhasználat optimalizálására, hogy az információt a térkép céljának megfelelően a lehető legteljesebben közvetítse, és ezt a használó a lehető leggyorsabban fogja fel. Az utóbbi időben, az emberiség mobilitásának növekedésével újabb és újabb adatok, objektumok megjelenítésére van szükség, ezért a színek szerepe a térképi ábrázolásban nő, lévén ezek a megkülönböztetés hatékony eszközei.

Ugyanakkor a számítógépes térképszerkesztés lehetőséget ad több színvariáció gyors kipróbálására, és így mód van arra, hogy a gondos kartográfus a színekben rejlő lehetőségeket maximálisan kihasználja.

Mindezek indokolják, hogy dolgozatom témájául a hagyományos formában megjelenő térképek színhasználatával kapcsolatos kérdéseket választottam.

Kiindulásképpen összefoglalom a színhasználat alapjait jelentő fizikai elveket, a színek alapvető tulajdonságait, a legfontosabb alapfogalmakat. Áttekintem és bemutatom az ember vizuális percepciójának sajátosságait, valamint mindazokat a pszichológiai és pszichofizikai jelenségeket, amelyek a színérzékelést befolyásolják. Ezek között kiemelten foglalkozom azokkal, amelyek szerepet játszanak a térképolvasásban.

Számba veszem a térképek színhasználatában kialakult hagyományokat. A térképkészítés többszáz éves története során ugyanis a színhasználatra vonatkozóan a hagyományok és konvenciók egész rendszere alakult ki, amelyeket többé-kevésbé alkalmaznak is a térképszerkesztők. A hagyományok jelentése és jelentősége az egyes térképtípusok esetében nagymértékben eltérő. A tájfutótérképek kötött jelkulcsától a tematikus térképek egyes fajtáinak szinte teljesen konvencióktól mentes színhasználatáig minden egyes térképtípus esetében, és a térkép célja szerint más-más jelentőséggel bírnak a színek. A hagyományok szerepe sokkal nagyobb az általános, mint a tematikus térképeken, ebből adódóan a tematikus térképeknél a színválasztás jóval szabadabb. Ugyanakkor a térképésznek a hagyományok betartása mellett is széles mozgástere marad azáltal, hogy valamennyi szín több árnyalattal rendelkezik, és a színek világossága és telítettsége is szabadon változtatható.

A fent leírt színválasztási elvek gyakorlati megvalósítását egy turistatérkép megszerkesztésén keresztül mutatom be. A cél- és a háttértematika ismeretében lépésről-lépésre veszem végig a térképi elemeket, és bemutatom azok ábrázolási lehetőségeit. A különböző színeket alkalmazó jelkulcsok szerint elkészült mintatérképek szemléltetik azokat a jelenségeket, amelyek figyelembe vétele a térképkészítésnél alapvető fontosságú.

* * *

1. A színek alapvető tulajdonságai

A színek a fény tettei és szenvedései. Goethe[1]

1.1. A fény fizikai tulajdonságai

A fény elektromágneses sugárzás. A látható fény az összes elektromágneses sugárzásnak egy viszonylag szűk hullámhossztartományba eső része. Annak, hogy az élőlények legnagyobb része, így az ember is éppen ebbe a hullámhossztartományba eső sugárzásra érzékeny, több oka van: egyrészt ahhoz képest, hogy az elektromágneses spektrumnak csak egy kis részét alkotja, viszonylag sok van belőle; másrészt az infravörös, illetve az ibolyántúli sugárzásokkal ellentétben a látható fénynek megvan az a jó tulajdonsága, hogy az említettekkel ellentétben sem a légkör, sem a tárgyak nem nyelik el túlságosan.

Az ember érzékelőrendszere nagyjából a 400 és 700 nm közötti hullámhosszúságú elektromágneses sugárzást képes vizuálisan felfogni. Az ezen tartományba tartozó sugárzások fizikailag semmiben sem különböznek a többitől, azaz semmivel sem színesebbek vagy fényesebbek a többinél, számunkra csak az különbözteti meg őket, hogy az evolúció során szemünk ehhez a hullámhossztartományhoz alkalmazkodott, és ezt használta fel információszerzésre. Tehát az a jelenség, amit mi színnek nevezünk, nem a fény tulajdonsága, nem is a tárgyé, amelyről visszaverődik, hanem az agyunkban lejátszódó folyamat eredménye, a színérzékelő rendszerünk válasza egy adott hullámhosszú fényre és az adott körülményekre. A szín tehát perceptuális jelenség. Minden egyes hullámhosszúságú fénysugár más-más színérzékletet vált ki az ember érzékelőrendszerében, a spektrum alsó szélén található, rövidhullámú ibolyától a hosszúhullámú vörösig. (1.1. ábra: az elektromágneses spektrum láthatófény-tartománya)

A fehér fény prizmatikus felbontásával létrejövő spektrális színeken kívül léteznek mások is, amelyek a színképben nem jelennek meg, de az emberi szem érzékeli őket. Ezek a nem spektrális színek a vöröstől az ibolyáig terjedő színeket ölelik fel, mint például a mai nyomdatechnikában használt alapszínek egyike, a bíbor.

1.2. A színek három dimenziója

Ha a színeket aszerint szeretnénk rendszerbe foglalni, hogy milyen érzékletet hoznak létre az ember agyában, nem elég a hullámhosszakkal számolni. A fény pszichológiai színérzékletét annak három tulajdonsága határozza meg: az árnyalata (más néven színezete), a telítettsége és a világossága.

Egy szín árnyalatán azt a tulajdonságát értjük, amely besorolja azt a vörös, kék, zöld stb. kategóriákba. Az árnyalat nem azonos a színnel, hiszen ezen túl van még két érték, amely tovább befolyásolja a színérzetet. A színezetet tulajdonképpen a színnek az elektromágneses spektrumban elfoglalt helye adja meg.

A szín telítettsége vagy élénksége a semleges szürke és a teljes telítettség, élénkség közötti értékeket veheti fel. A spektrumban elhelyezkedő színek mind teljesen telítettek, ám ha közülük bármely kettőt összekeverjük, a telítettség már nem lesz százszázalékos. A tudományos megközelítésen túl azonban tudni kell, hogy bizonyos színek kevésbé telítettnek látszanak, mint mások (lásd a fény-árnyék kontraszt tárgyalásánál a 2.3.2. alfejezetben). (1.2. ábra: Azonos színezetű és világosságú színek a Munsell-színrendszerből)

A színfelület világossága azt mutatja meg, hogy az adott felületről milyen mennyiségű fény érkezik az észlelő szemébe. Ha egy tarka felületet lefényképezünk fekete-fehérben, akkor minden egyes szín világosságértéke a fényképen látható szürkeárnyalati fokozatnak felel meg. Ez az érték szintén változó a spektrum telített színei esetében. A telített sárga jóval világosabb, mint az ibolya, amelyet már csak telítettsége rovására világosíthatunk. (1.3. ábra: Azonos színezetű és telítettségű színek a Munsell-színrendszerből)

1.3. A színrendszerek

A fenti jellemző tulajdonságok alapján a színeket csoportosítani lehet. A csoportosítás eredménye a színrendszer, amely a felületszínek megjelölésére, besorolására és lehetőleg tökéletes áttekintésére szolgál. [2]

Az egyik legszemléletesebb színrendszer kidolgozása Albert Henry Munsell amerikai festőművész nevéhez fűződik. Munsell 1905-ben dolgozta ki színmodelljét, amelyben az előzőleg említett három paraméter szerint, háromdimenziós rendszerben helyezi el az összes létező színt. A rendszer függőleges tengelyén, legbelül találhatók az akromatikus színek, azaz szürkék, mégpedig fentről lefelé sötétedve (Munsell-value). A tengelytől kifelé a szín egyre telítettebbé válik (Munsell-chroma). A színezetet a vízszintesen elhelyezkedő körön való elhelyezkedés adja meg (Munsell-hue). A Munsell-féle színrendszerben az egymás mellett szereplő színek látszólagos eltérése nagyjából azonos.

Ilyenformán a Munsell-féle színfán az azonos oszlopban elhelyezkedő színek egyformán telítettek és egyforma színezetűek, de világosságuk eltérő; a vízszintes síkban a tengelytől kifelé a színek azonos világosságúak, de telítettségük nő, míg ugyanebben a sorban a tengely másik oldalán ennek a színnek a komplementerét találjuk. (1.4. ábra: A Munsell-féle színfa)

1.4. Az elsőrendű színek

Létezik négy szín, amelyek kiemelkednek a többi közül: a vörös, a sárga, a kék és a zöld. Ezek köré tudjuk csoportosítani az összes többi színt, és ezek azok a színek, amelyeket nem látunk a spektrumban körülöttük elhelyezkedő színek keverékének. B. Berlin és P. Kay amerikai kutatók 1969-ben publikált tanulmánya szerint a színek elnevezése és azok csoportosítása kultúrák fölött áll. M. H. Bornstein preverbális gyermekekkel végzett kísérlet útján megmutatta, hogy a felnőttekhez hasonlóan már a kisgyermekek is kategorizálják a színeket, méghozzá pontosan azt a négyet véve alapul, mint a felnőtt emberek. Más kultúraközi kutatások is bebizonyították, hogy ez a négy árnyalatkategória kivételes fontosságú a többihez képest. Mindezen kutatások arra engednek következtetni, hogy ezek a színárnyalat-kategóriák nem tanult tulajdonságok, hanem az ember érzékelőrendszere működésének folyományai. [3]

1.5. A szubtraktív és az additív színkeverés

A szubtraktív vagy kivonó színkeverés két módon történhet: a fényforrás elé rakott színes szűrőkkel, vagy festékanyagok (pigmentek) keverésével. A festékek és a színes szűrők a teljes spektrumot tartalmazó fehér fény egy részét elnyelik (kivonják), másik részét áteresztik (szűrők) vagy visszaverik (festékanyagok). A visszavert sugárzás spektrális eloszlása adja meg létrejövő színérzetet. A szűrők kombinálásával vagy a pigmentek keverésével hozhatunk létre új árnyalatokat. Mindkét esetben a kialakuló új szín az alapszíneknél sötétebb lesz. Az 1.5. ábra a valóságos számítási módszernél jóval egyszerűbben mutatja, hogy a kék festék abszorpciós minimuma, azaz a visszaverés maximuma a rövid hullámú sugárzásokra esik, míg a sárga esetében ugyanez az 500 nm-nél hosszabbakra. Ha a két festéket összekeverjük, akkor a keverék a kékes és a sárgás színű sugárzásokat is elnyeli, így az általa visszavert sugárzás egy zöldes szín képzetét kelti az ember érzékelőrendszerében. (1.5. ábra: A szubtraktív színkeverés vázlatos elve festékanyagok esetén)

Szubtraktív színkeverést alkalmaz a nyomdatechnika keverékszínek előállítására. Az alapszínek legtöbbször a ciánkék, a bíbor és a sárga, kiegészítve a feketével, hogy a gyakori fekete jeleket, betűket, vonalakat ne kelljen három színből összerakni.

Az additív színkeverés során különböző hullámhosszúságú fények együtt, egymással összeadódva érik el szemünket. Ez háromféleképpen történhet: színes fénynyalábok összeadásával, színes tárcsa forgatásával, vagy raszterpontok segítségével. Grassmann törvényei kimondják, hogy három független színből a színtér bármely színérzetét előállíthatjuk additív keveréssel. Az összeadó színkeverés során (ha színes fénynyalábokat használunk, a két szín összeadásából létrejövő harmadik mindig világosabb lesz, mint a kiinduló színek bármelyike. A színes tárcsa forgatásával vagy raszterpontok összeadódásával létrejövő szín világosságértéke azonban az eredeti színek átlaga lesz.

Az additív színkeverés három lehetséges módja közül csak az utolsóval találkozunk a térképeken. Ekkor érzékelőrendszerünk az egymáshoz nagyon közel eső pontok színét összeadja, és azok keverékéből alkot egy új színt.

A partitív [4] színkeverés esetén mind a szubtraktív, mind az additív módszer szerepet kap. A színes festékekkel nyomott térképek színeit szubtraktív módon hozzák létre. Ugyanakkor létrejöhet additív hatás, ha két vagy több szín olyan közel kerül egymáshoz, hogy szemünkben egybeolvadnak, összeadódnak.

Az 1.6. ábra térképén úgy tűnik, mintha Szabolcs vármegye átfolyna Szatmárba, mivel a megye sárgája és a mocsarakat jelölő kék csíkok szemünkben összeadódnak, és pontosan ugyanolyan zöldet alkotnak, mint a szomszéd megye zöldje. Hasonló jelenség játszódik le, amikor a határband vékony vonalai különböző színű felületen fekszenek. Attól függően, hogy zöld, barna vagy más színeken fut, a határvonal más-más színűnek látszik. Additív hatással találkozunk akkor is, amikor az erős színű, sűrű szintvonalrajz megváltoztatja a térkép egész színhangulatát. (1.6. ábra: Színek additív keveredése térképen)

1.6. A komplementer színek

Két szín egymás komplementere vagy kiegészítője, ha keverékük akromatikus színérzetet (rendszerint szürkét) hoz létre. A komplementer színpárok jelentősége az utókép és a szimultán kontraszt jelenségénél (2.2. fejezet) mutatkozik meg.

1.7. A megvilágítás hatása a színérzetre

A fényforrás minősége, spektrális eloszlása alapvetően meghatározza a színélményt, hiszen annak változásával a visszavert fény összetétele is megváltozik. Ennek ellenére alig látunk különbséget a tárgyak színében, mivel az emberi észlelőrendszer veleszületett tulajdonsága a színkonstanciára való képesség. [5] Minél keskenyebb hullámsávot ölel fel a fényforrás, annál kevésbé működik ez a színkonstancia. Azaz olyan fényforrás mellett, amely csak 600 és 700 nm közötti hullámhosszúságú sugárzást tartalmaz, nem tudjuk megkülönböztetni a rövidebb hullámhosszakhoz tartozó színárnyalatokat.

A déli napfény spektrális eloszlása nagyjából egyenletes, az összes hullámhosszból körülbelül ugyanannyit sugároz. Ugyanakkor egy közönséges izzólámpa fénye a spektrum hosszúhullámú sugaraiból jóval többet tartalmaz. Ennek következményeképpen az izzólámpa fénye mellett jobban meg lehet különböztetni a hosszúhullámú színeket, mint a rövidhullámúakat, de pl. a fehér színt kis felület esetén nehéz elkülöníteni a sárgától, hiszen előbbi a fényforrás miatt szintén enyhe sárgás árnyalatot kap. (1.7. ábra: A nappali fény és az izzólámpa spektrális eloszlása)

A fényforrás spektrális eloszlása tehát a térképen megjelenő színek olvashatóságát, megkülönböztethetőségét is befolyásolja. Ugyanazon térkép színei jól látszanak nappali fénynél, de az izzólámpánál már egyes árnyalatok egybemosódhatnak.

A spektrális eloszlás mint a térképolvasást befolyásoló tényező hatását a továbbiakban nem vizsgálom. Bár jelentősége semmiképp nem elhanyagolható, szükség lenne a különböző térképek használati körülményeinek vizsgálatára, ami e dolgozat kereteit már meghaladja.

* * *

2. A pszichológiai és a pszichofizikai tényezők

a térkép színösszeállításának megtervezésekor

egyetlen színt sem látunk tisztán olyannak, amilyen, hanem csak úgy, ahogy már megváltoztatták az idegen színek, vagy a világosság és a sötétség Arisztotelész

2.1. A színérzékelés pszichofizikája [6]

2.1.1. A fotoreceptorok

Az emberi szembe érkező fénysugár a szemlencsén keresztül a retinára érkezik, ahol különböző fotoreceptorok, azaz érzékelők alakítják át idegi impulzussá, és továbbítják az agyba, ahol a kapott információ feldolgozása történik. A fotoreceptorok közt két nagy, egymástól jelentősen eltérő típust különböztetünk meg: a csapokat és a pálcikákat. Jó megvilágítási körülmények között a csapok dolgoznak, félhomályban azonban a pálcikák veszik át a munkát, és dolgozzák fel azt a csekély információt (azaz fénymennyiséget), amely a csapokból nem vált ki ingerületet.

A csapok

A csapoknak három típusa létezik, mindegyik másféle fotopigmenttel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy a fény eltérő hullámhosszaira a legérzékenyebbek. A csapok érzékenységi görbéjének maximuma más-más színű fényre esik. Így beszélhetünk rövidhullámú (R), középhullámú (K) és hosszúhullámú csapokról (H). Az R, K és H csapok nagyjából a 420, 530 és 560 nm-es fényre a legérzékenyebbek, ezekből nyelik el a legtöbbet. A háromféle csappigment együttes munkája teremti meg a színlátás lehetőségét. A retinán az R-csapokból kevesebb, mint 1 millió, a K-csapokból kb. 4,5 millió, a H-csapokból 2,5 millió található, összesen tehát kb. 8 millió csap.

A különböző fényérzékenységű csapok a 2.1. ábra szerint oszlanak el a retinán.[7] (A fovea az a retinális terület, ahol a legélesebb a látás. Átmérője kb. 0,2 mm, ami 0,47°-nak, azaz 24 cm-ről kb. 2 mm-es körnek felel meg.) A csapok ilyetén való retinális eloszlásának igen fontos következményei vannak a színlátás szempontjából. Mindegyik csaptípus a retina széle felé ritkul, tehát a látómező perifériáján megjelenő színfelületnek elegendően nagynak kell lennie ahhoz, hogy a ritkán elhelyezkedő csapokat ingerelni tudja. A látómező perifériáján tehát látásunk fokozatosan (az inger méretétől függően) akromatikussá válik, és csupán alakzatokat érzékelünk, színeket nem. (2.1. ábra: A háromféle csappigment elhelyezkedése a retina központi részén. Kék pontok: R-csapok; zöld pontok: K-csapok; piros pontok: H-csapok.)

Az R-csapok a retinán jóval ritkábban helyezkednek el. Ahhoz, hogy az R-csapok viszonylagos ritkasága ellenére ne lássuk foltosnak a homogén felületeket, agyunk a látás folyamatának korai szakaszában az egymástól távol eső R-csapokból jövő információkat összeveti. Ez az élesség csökkenéséhez és a határvonalak elmosódásához vezet. Ebből adódik, hogy a kék színű alakzatok esetében kisebb a látásélesség.

A 2.2. ábrán [8] a sárga téglalap nem ingerli az R-csapokat, míg a körülötte levő fehér felület igen. Ha távolodunk az ábrától, el fogunk érni egy pontot, ahonnan a jobb oldali rajzon a sárga nem téglalapnak, hanem hullámos szélű alakzatnak látszik. Ekkor már a fekete kontúr felől érkező információ jóval erősebb, mint a sárga téglalap szélei felől jövő. Ez a hatás csak azoknál a színeknél jelentkezik, amelyek felülethatáruk két oldalán eltérően ingerlik az R-csapokat. (2.2. ábra: Az R-csapok ritkaságának következménye)

A 2.1. ábrán látszik, hogy a foveában alig találunk R-csapokat. Ennek több érdekes következménye van: egy kékeszöld fény, amely a fovea közvetlen közelében ingerli a receptorokat, ahol az R-csapok a legsűrűbben helyezkednek el, kékeszöldnek látszik. De ha ugyanez a felület a foveára vetül, ahol nincs R-csap, ami a rövidhullámú sugárzásra megfelelő mértékben reagáljon, már zöldnek fog látszani.

Hasonlóképpen, ha egy sötétkék célinger megfelelően kicsi, és képe csak a foveára vetül, nem fedezzük fel benne a kéket, ugyanakkor bármilyen más színt jóval messzebbről felismerünk. Ha elég távolról (kb. 1,5 m-ről) nézzük a 2.3. ábrát, a jobb oldali kör már kevésbé tűnik kéknek, mint amilyen pirosnak a bal oldali. (2.3. ábra: Az R-csapok hiányának következménye)

A csapok és három típusuk elhelyezkedésének következményeit összefoglalva kiderül, hogy retinális elhelyezkedésének és méretének függvényében ugyanaz a színinger különböző színérzékleteket válthat ki az emberből.

A csapok tulajdonságainak és retinális elhelyezkedésének három fontosabb következménye közül csak az utolsónak van komolyabb kartográfiai jelentősége. Általában 1 mm²-ben szoktuk meghatározni azt a legkisebb felületet, ami alatt már nem látszik jól a felület színe, illetve 4 mm²-ben azokét, ahol raszteres színkitöltés van. Ezt a szabályt kicsit módosítani kell a sötétkék célingerek esetében, illetve tudni kell, hogy a sötétkék jelek azonos alak, méret és irány esetén nehezebben lesznek elkülöníthetők a velük azonos sötétségű szürkéktől vagy a feketétől. (2.4. ábra: Sötétkék és fekete jelek térképen)

A pálcikák

A pálcikáknak csak egy fajtája létezik, ezek kb. 120 millióan vannak a retinán. A pálcikák felelősek a kedvezőtlen fényviszonyok melletti látásért. Mivel az összes pálcika egy bizonyos hullámhosszra a legérzékenyebb, a pálcikáktól csak monokromatikus információ érkezik az agyba. Sötétben, amikor csupán a pálcikák működnek, majdnem fekete-fehérben látjuk környezetünket, ugyanakkor éleslátásunk is csökken. Ennek magyarázata, hogy az éleslátás helyén, a foveában csaknem kizárólag csapokat találunk, amelyek viszont sokkal kisebb mértékben reagálnak a gyenge fényre. A foveától távolodva azonban gyorsan nő a pálcikák száma, és hamarosan eléri a csapok foveabeli sűrűségét. Ebből adódóan sötétben a legpontosabb információ a fixációs ponttól kb. 17°-ra jelentkezik. (Ezért nem látjuk azt, amire sötétben ránézünk.)

A pálcikák a térképolvasásban ritkán kapnak szerepet, hiszen a legtöbbször igyekszünk megteremteni magunk körül a minimálisan szükséges fénymennyiséget. Bár előfordul, hogy egy-egy alkalommal sötétben kell kisilabizálni a térkép tartalmát, e jelenség nem szignifikáns, így senki sem készít kifejezetten sötétben használandó térképet. Az eddig elmondottak alapján e térképeken jóval nagyobb jeleket kellene használni, erős kontrasztokat és vastag kontúrvonalakat, viszont semmire se mennénk a színes ábrázolással.

2.2. A kartográfiában jelentőséggel bíró, színekkel

és felületekkel kapcsolatos vizuális jelenségek

Az alábbiakban felsorolok és egészen röviden ismertetek néhány olyan vizuális jelenséget, amelyeknek az ismerete hasznos lehet a gondos kartográfus számára. Mivel jelen dolgozat kereteit meghaladná, nem írom le a tárgyalandó jelenségek fizikai, pszichofizikai vagy biológiai magyarázatát, lehetőség szerint inkább példát hozok fel rájuk.

2.2.1. Az adaptáció

Az adaptáció a vizuális percepció egyik legfontosabb jelensége. Viszonylag hosszú ideig tartó azonos jellegű inger hatására az adott ingerre való vizuális érzékenység csökken, azaz az érzékelőrendszerünk alkalmazkodik, adaptálódik. Ilyen tartós inger lehet a világosság, a szín, az irány, a méret, a forma, a mozgás stb. Ennek alapján beszélhetünk sötét- illetve fényadaptációról, kromatikus adaptációról, érzékelési adaptációról stb. Az adaptáció legfontosabb folyománya, hogy az emberi szem által a tudat felé közvetített kép és a valóság képe nem egyezik meg, azaz az általunk érzékelt kép nem csak a valóság függvénye, hanem érzékelőrendszerünké is. Vagyis egyazon valóságbeli helyzet különböző képet hívhat elő az agyból annak megfelelően, hogy az adaptáció milyen mértékű.

2.2.2. A kromatikus adaptáció

A fotoreceptorok kromatikus adaptációjának következményeként az agyban lezajló folyamat eredménye az utóhatás. A színutóhatás két fő okozója: egy erős telítettségű vagy világosságú színfelület vagy egy hosszabb ideig tartó azonos színinger. A kettő külön-külön is okozhat utóhatást, mégis legtöbbször egymást kiegészítve jelentkeznek. A retina ingerelt felülete adaptálódik az adott színhez, és ha tekintetünket hirtelen máshová fordítjuk, szemünk előtt (az agyunkban) megjelenik az utókép. Ez az utókép az eredeti képnek kissé elmosódott mása, és alapvető tulajdonsága, hogy annak színei az eredeti kép színeinek megfelelő inverzek lesznek. Lévén a retina bizonyos területére bevésődve, az utókép fokozatosan halványodva követi tekintetünket mindaddig, amíg az alkalmazkodott fotoreceptorok vissza nem nyerik az eredeti, adaptáció előtti állapotukat. Ez a visszaállás az inger erősségétől és tartósságától függően a néhány tizedmásodperctől több percig tarthat. Az utókép erőssége és eltűnésének ideje egyenes arányban áll az eredetileg nézett felület telítettségével, világosságával és nézésének időtartamával.

Nézzük egy percen keresztül a 2.5. ábra bal oldalán látható képet a középen található pontra fókuszálva, majd ez után csúsztassuk el úgy az ábrát, hogy a jobb oldali téglalap közepe kerüljön tekintetünk fókuszpontjába. A jobb oldali négyszínű ábrából hirtelen nyolcszínű lesz, mivel az utókép a felső rész színérzetét a zöld komplementere, a piros felé, az alsót pedig fordítva, a zöld felé tolja el. (2.5.ábra: A kromatikus adaptáció hatása a színes felületek érzékletére)

Az utóhatás a térképeken sem elhanyagolható jelenség, annak ellenére, hogy csak nagyon rosszul megválasztott, nagy felületet betöltő, élénk színek esetében lép fel az előbb ismertetett módon. Térképolvasáskor ugyan nem jellemző, hogy sokáig egyetlen pontra szögeznénk tekintetünket, de az utókép például szövegolvasáskor is jelentkezik, amikor pedig folyamatosan változik a fixációs pont.

2.2.3. A szimultán színkontraszt

A szimultán színkontraszt hasonló a színutóhatás jelenségéhez, azzal az alapvető különbséggel, hogy ez a hatás nem időben, hanem térben jelentkezik, és a következőkben áll: Ha egy színfelület körül van véve, vagy szomszédos egy vagy több másik színfelülettel, akkor utóbbiak oly módon befolyásolják a vizsgált felületet, hogy az általa keltett színérzékletet a saját komplementerük felé tolják el. E jelenség rendkívül hatásos, és sok érzéki csalódás okozója. A 2.6. ábrát Josef Albers német festőművész alkotta, és hűen szemlélteti a szimultán színkontraszt jelenségét.[9] Az ábra két oldalán található kis barna négyszögek korántsem látszanak azonos színűnek, holott teljesen egyformák. Az ok: míg a bal oldalon a meleg színek hideg, kékes árnyalatot adnak a négyszögnek, addig a jobb oldalon pont fordítva történik ugyanez, a kékes színek a melegebb tónusok felé tolják el a náluk jóval kisebb felületű barna négyszög színét. (2.6. ábra: A szimultán színkontraszt)

Amint az alábbi térképpár mutatja, ez a jelenség igen nagy jelentőséggel bírhat a kartográfia területén is. A bal oldali térképen látszólag jól választottuk meg a hét színt, az egyes fokozatok könnyen megkülönböztethetők egymástól. Ha azonban az egyes területek más értékeket vesznek fel, már korántsem ilyen egyértelmű a különbségtétel. A jobb oldali térképen egy ilyen eset látható. Figyeljük meg Veszprém megye színét a második térképen! Első látásra jobban hasonlít Csongrád színére, mint Hevesére, holott Csongrád a sötétebb, Veszprém és Heves pedig egyformán a világosabb lilás színt kapta. A hasonlóság oka a megyéket körülvevő felületek színeiben rejlik. Amíg a Veszprém megyét körülvevő piros a megye színét a sötétebb árnyalatok felé tolja el, addig a Csongrád megye körüli sötétkék az alapszín fehérje ellenére a sötétebb lilát világosabbá teszi, miáltal a két szín olyannyira közelít egymáshoz, hogy elegendően nagy térképi távolság esetén egyformának látszanak. (2.7. ábra: Szimultán színkontraszt térképen)

A szimultán színkontraszt egyik jó példája, amikor egy telített színfelület mellé semleges szürke kerül. Ekkor a szürke felület az előzőekben említett szabálynak megfelelően a színes felület komplementere felé tolódik el, azaz színesnek látszik. A belső kör semleges szürke színű, mégis, mintha az egyes körnegyedekben más-más színt venne fel aszerint, hogy a körülötte levő színfolt milyen irányban tolja el azt: a zöld a piros felé, a piros a zöld felé, a kék a sárga felé, a sárga a kék felé. Ez a hatás annál erősebb, minél közelebb áll egymáshoz a színes és a semleges felület világosságértéke. (2.8. ábra: Szimultán színkontraszt)

A szimultán kontraszt jelensége régóta jelen van a kartográfiai irodalomban, némely szerzők nagyobb, mások kisebb jelentőséget tulajdonítottak tárgyalásának.[10] Mindannyian leírták, hogy a térképeken használt színek közötti különbségeknek elegendően nagyoknak kell lenniük ahhoz, hogy az őket körülvevő felületek színétől függetlenül különbséget lehessen tenni köztük.[11] Ezzel azonban jelentősen csökken a térképész lehetősége a felhasznált színeket illetően, így megoldásként a térképen ábrázolandó objektumok kategóriáinak csökkentését javasolták. A legtöbb szerző abban is egyetért, hogy a színes felületeket egymástól elválasztó kontúrvonalak használata segít a szimultán kontraszt hatásának kiküszöbölésében. A kontúrvonalak vastagságát azonban olyan magas értékben határozták meg, ami térképen megvalósíthatatlan. A semleges szürke színek megváltoztatása ellen jó megoldásnak tűnik, ha a szürke és a változtató színfelület eltérő világosságú. Ezzel valamennyire elébe mehetünk a szimultán kontraszthatásnak.[12]

2.2.4. A szimultán világosságkontraszt

A szimultán világosságkontraszt vagy világosságkülönbség jelensége az egyik legfontosabb és legszembetűnőbb a vizuális érzéki csalódások közül. Egyes szerzők a szimultán színkontraszt jelenségénél tárgyalják, mivel a világosságkontraszt esetében is a körülvevő (egy vagy több) felület saját komplementere felé tolja el a körülvett, általában kisebb felület színhatását. A 2.9. ábra bal oldalán található szürke téglalapok sötétebbnek látszanak a jobb oldaliaknál. Ennek magyarázata világosságuk viszonylagosságában rejlik. A sötét háttér előtt a négyzetek világosabbnak, a világos háttér előtt pedig sötétebbnek tűnnek. A jelenség fiziológiai magyarázatából melyet most nem írok le adódik a következő hatás: minél kisebb a világosságát változtató és az azt körülvevő felület nagyságának különbsége, annál erősebben jelentkezik a kontraszthatás.[13] (2.9. ábra: Világosságkontraszt)

Térképeken a világosságkontraszt legtöbbször a szimultán kontraszttal együtt jelentkezik, hiszen a térképen (az egyszínűektől eltekintve) nemigen találkozunk eltérő és megkülönböztető szerepű világossággal rendelkező szürke felületekkel.

2.2.5. Az irradiáció (megnagyobbodás)

Irradiációnak nevezzük azt a jelenséget, amikor egy alakzat észlelt mérete meghaladja a valóságos kiterjedését. Ha két szomszédos felület között nagy a fény-árnyék kontraszt, a sötétebb felület a világosabb rovására terjeszkedik, azaz nagyobbnak látszik. Ezért nehezebb olvasni az olyan szöveget, amit fekete alapon fehér betűkkel nyomtattak, mint azt, amit fordítva. (2.10. ábra: Irradiáció vagy megnagyobbodás)

Az irradiáció jelenségének térképészeti jelentősége főleg azoknál a pontszerű jeleknél mutatkozik meg, ahol sötét alapon világos színű vonalakat alkalmazunk (pl. negatív jelek).

2.2.6. A kontúrok szerepe

A vizuális észlelés során az ember észlelőrendszere a tárgyak élei, határai felől jövő információkra összpontosít. Ezek a vonalak ugyanis viszonylag biztos támpontot nyújtanak arról, hogy hol végződik az egyik tárgy, és hol kezdődik a másik.

Az alábbi ábrán ugyanaz a térkép szerepel, a különbség jól látható: a jobb oldali ábrán hiányoznak a megyehatárok, azaz a kontúrvonalak. A bal oldali ábrán ha nem ismernénk valószínűleg gyorsabban számolnánk meg a megyéket, könnyebb lenne eldönteni, melyik a legnagyobb, és a legfinomabb határfutás is egyértelműbb azokon a helyeken, ahol egyébként nagyon hasonlít a szomszéd felületek színe. (2.11. ábra: A kontúrok jelentősége)

2.2.7. A ferdeségi hatás

Fontos tulajdonsága az emberi észlelőrendszernek, hogy a függőleges és vízszintes vonalakat sokkal könnyebb ismeri fel, mint a ferdéket. A látásélesség a vízszintes és a függőleges vonalaknál a legnagyobb, és a 45 fokban dőlteknél a legkisebb. [14] A 2.12. ábrát bizonyos távolságról szemlélve a bal oldalon látható kör vonalkázását érzékeljük, a jobb oldalié azonban már egybemosódik. Ez a különbség az olyan vékony vonalak észlelésekor, mint amilyeneket egy térkép is tartalmazni szokott, igen nagy fontossággal bírhat. Azokon a térképeken, ahol a felületek közti különbség a vonalkázásban mutatkozik meg (pl. egyszínű felületi kartogramok), nem szabad figyelmen kívül hagyni a ferdeségi hatást. Ilyenkor a ferde vonalak között érdemes nagyobb térközt hagyni, és a lehető legnagyobb kontrasztot alkalmazni. (2.12. ábra: A ferdeségi hatás)

2.3. A kontraszthatások

Kontrasztnak nevezzük azt a jelenséget, amikor két színhatás között alapvető különbséget tapasztalunk. A kontraszt lehet erős vagy gyenge, sőt legtöbb esetben meghatározható az ellentét maximális mértéke is. Johannes Itten német képzőművész tanár hét fajtáját különbözteti meg a színkontrasztnak. Így beszélhetünk magában való, fényárnyék, minőségi, mennyiségi, hidegmeleg, komplementer és szimultán kontrasztról. Utóbbi három jelenség az ember észlelőrendszere működésével szorosabb kapcsolatban van, mint a többi. Amint azt látni fogjuk, a hidegmeleg kontraszt esetében nem csupán tanult értékítéletről van szó, a szín hőmérséklete szomatikus reakciókat is kivált a szervezetből. Hasonló ösztönös képességünk egy adott szín kiegészítőjének nagy pontosságú meghatározása, ami a komplementer és a szimultán kontraszt alapja.

A kontraszthatások közül némelyek markánsabbak, mások kevésbé, de ismeretük és alkalmazásuk rendkívül hasznos a térképkészítés során. A szimultán kontrasztot az előzőekben már részleteztem.

2.3.1. A magában való vagy egyszerű színkontraszt

A legegyszerűbb ellentét, a színezetek egymástól való különbözőségét jelenti. Ereje az elsőrendű [15] színek esetében erőteljesebb, míg a másod-, harmad- stb. rendű színek esetében egyre gyengébb.

Az egyszerű színkontrasztot a kartográfiában gyakran láthatjuk, például igazgatási térképeken, ahol négy-öt, vagy akár hat-nyolc különböző színt is felhasználnak, hogy pusztán eltérő színük alapján az egyes területek jól megkülönböztethetők legyenek. Az alábbi két ábrán jól látszik a különbség az első- és másodrendű színek kontraszthatásának mértékében.

A magában való színkontraszt legfontosabb tulajdonsága, hogy amellett, hogy megkülönböztet, jóval kevesebb értékítéletet hordoz, mint összes többi társa. Annak ellenére igaz ez, hogy az egyszerű színkontraszt sosem jár egyedül, az alkalmazott színek nem csak színezetükben, hanem legtöbbször világosságukban, telítettségükben is különböznek, illetve az egymással érintkező felületek kölcsönhatásba lépnek, és saját komplementerük felé tolják el szomszédaikat. A magában való kontraszt tehát nem bipoláris ellentét, így segítségével, és a többi kontraszthatás kiszűrésével könnyedén hozhatunk létre akár tucatnyi egymással rokon, de jól megkülönböztethető színt. Ugyanakkor az egyszerű színkontraszt, tehát a színezet egyedüli változtatása nem alkalmas fokozatok létrehozására. (2.13. ábra: Első- és másodrendű színek kontraszthatása térképen)

A rokon színek színezetükön kívül minden más paraméterükben hasonlóak. Rokon színek használatával a felületek közel egyenrangúak maradhatnak, megfelelve azon térképek elvárásainak, ahol az egymással azonos értékű területek, például közigazgatási egységek bemutatása a cél. Az asszociációk, a színek jelentései csak elhanyagolható mértékben befolyásolják a felületek egyenrangúságát. (2.14. ábra: Közel azonos telítettségű és világosságú, rokon színek egy-egy csoportja)

2.3.2. Fényárnyék kontraszt

A fényárnyék kontraszt bipoláris ellentéte a felületről visszavert fény mennyiségén alapszik. A 2.15. ábrán három-három színt választottam ki, amelyeknél a telítettség 100 %-hoz közeli, színezetük pedig térképenként egyforma. Ez a csupán a felületek világosságának változtatásával létrejövő kontraszt erős értékítéletet hordoz, ezért kiválóan alkalmas egyes térbeli ismérvek változásának fokozatos ábrázolására. (2.15. ábra: Az önálló fényárnyék kontraszt térképen)

A fokozatok létrehozásakor tudnunk kell, hogy az egyes színezetek esetében eltérő számú fokozatot tudunk megkülönböztetni a telített szín és a fekete között. Tehát amíg a telített sötétkék és a fekete között csupán egy-két fokozatban tudunk biztonsággal különbséget tenni, addig a sárga esetében ugyanez az érték öt-hat is lehet. Ugyanakkor a sötétkéket színezetének körülbelüli megtartása mellett csak telítettségének rovására tudjuk világosítani.

Ez az egyetlen kontrasztfajta, ahol az akromatikus felületek is mutathatnak kontraszthatást. A fehértől a feketéig terjedő szürkefokozatok létrehozásakor tudni kell, hogy a skála szélein ugyanakkora világosságkülönbséget gyengébbnek érzünk, mint a skála közepe felé.

A világosság csökkenésével a hosszú hullámú színek megkülönböztethetősége gyorsabb ütemben csökken, mint a rövid hullámúaké. Ez azt jelenti, hogy a sötétebb értékeknél nagyobb fokozatkülönbségeket kell alkalmazni a vörös, mint a kék esetében, ha azonos különbségérzetet szeretnénk kelteni.

2.3.3. A hidegmeleg kontraszt

Kísérletekkel kimutatták, hogy ugyanolyan hőmérsékletű teremben tartózkodók 3-4 fokos hőmérséklet-különbséget éreznek, ha hideg, illetve meleg színnel festették ki a helyiséget. Hasonló kísérletekből kiderült, hogy a meleg színek látványa fokozza, a hidegeké pedig mérsékli a vérkeringés ütemét. Ez a pszichofizikai hatás lehet az alapja a hideg és a meleg színek körül kialakult hagyományoknak, érzéseknek, sztereotípiáknak, jelképeknek is.

A meleg színek a színkörön a vörösesibolya és a sárga, a hidegek a sárgászöld és az ibolya között helyezkednek el oly módon, hogy köztük is a legmelegebb a vörösesnarancs, a leghidegebb a kékeszöld. A szín hideg vagy meleg volta nem abszolút tulajdonság, főleg nem azon színek esetében, amelyek nem markánsan hidegek vagy melegek. Ilyenkor vagy semleges hatásúak, vagy pedig a mellettük, körülöttük elhelyezkedő színfelületek határozzák meg a hideg-meleg kontrasztban betöltött szerepüket.

A természetben a távoli tárgyak a levegő pára- és portartalma miatt kékesebb, hidegebb színben tűnnek fel, mint a közelebb levők. Így a hideg-meleg kontraszt kiegészül egy távoli-közeli hatással is. Előfordulhat, hogy egy nagyobb, hideg színű felületen a kisebb, meleg színű folt kiugrik a kép síkjából. (2.16. ábra: A hidegmeleg kontraszt kiugró hatása)

Ez a hatás sokszor jól jön, ha valamit ki akarunk emelni a térképen, de a meleg színek (főleg a piros) ilyen tulajdonságát óvatosan kell kezelni. Míg vonalas elemek esetén látványos lehet a térkép síkjából való kiugrás érzése, addig felületeknél ez kifejezetten zavarhatja a térképolvasást.

A hideg-meleg kontraszt igen erős és hatásos lehet, főleg telített színek esetében, például narancskék, piroszöldeskék stb. A kontraszthatást erősíti, ha a színpárok egymás kiegészítői. Fokozatokat csak úgy ábrázolhatunk hideg-meleg kontraszt segítségével, ha a két szélső érték (legtöbbször telített ellentétpár) közötti színeket megtörjük, és/vagy világosítjuk. (2.17. ábra: Hideg-meleg kontraszt hatása kétértékű és átmenetes kartogramon)

A térképészetben gyakran alkalmazzák a hidegmeleg színpárokat az egymástól jól elhatárolható területek vagy felületi jelenségek ábrázolására. A kontraszthatás önmagában álló ereje még hasznosabb, ha két, egymással valamiféleképpen ellentétben álló jelenség vagy tárgy ábrázolásáról van szó (például egymás ellen harcoló csapatok, országok). A minőségi és a fény-árnyék kontraszttal ellentétben a hideg-meleg ellentétpár önmagában sokkal kevesebb értékítéletet hordoz, a színek általános hagyomány szerinti jelentéséből adódó, másodlagos asszociációk azonban felléphetnek. Az általános jelképrendszerben ugyanis a meleg színek inkább pozitív, a hideg színek inkább negatív értékeket képviselnek.

2.3.4. Komplementer kontraszt

Két szín egymás kiegészítője, ha egyenlő arányú keverékük semleges szürkét ad. A komplementer színek az emberi szem számára természetes ellentétpárok, így az ezek közötti fokozatok használatával kiválóan lehet kifejezni olyan jelenségeket, amelyek egy minimum és egy maximum pont közötti értéket vesznek fel. Ha a minimum érték negatív, a maximum pedig pozitív, még érzékletesebb lehet a komplementerek közti fokozatokkal történő ábrázolás (pl. természetes szaporodás vagy fogyás stb.). (2.18. ábra: Komplementer kontraszt kétpólusú színátmenetes kartogramon)

2.3.5. Minőségi kontraszt

A minőségi kontraszt esetében a színek telítettsége, élénksége változik. Ha a telítettség mellett a világosságot azonosnak hagyjuk, alig egy-két fokozatot tudunk elkülöníteni a telített szín, és a vele egyforma világosságú szürke között. (2.19. ábra: A minőségi kontraszt)

Ahhoz, hogy több fokozatot is alkalmazni tudjunk, a szín világosságát is változtatni kell. Az alábbi térképpáron a minőségi kontraszt alkalmazását látjuk. A bal oldali térképen a szürkétől a barnáig terjedő háromfokozatú skálát alkalmaztam a hét régió valamely tulajdonságának megjelenítésére, a jobb oldalon ezt kiegészítettem a barna körülbelüli komplementerével, és a másik irányba is növeltem a telítettséget. (2.20. ábra: Egyirányú és kétirányú minőségi kontraszt)

2.3.6. Mennyiségi kontraszt

A mennyiségi kontraszt az egymás melletti színfelületek nagyságának különbségén alapul. Értelemszerűen a nagyobb felület dominál a kisebb fölött. Ahhoz, hogy mégse boruljon fel az egyensúly, a színfelületek nagyságát megfelelően kell megválasztani. Bármely két színes felület esetében megállapítható az a méretük közti arány, amelyben a két szín egyensúlyban van. Az első és a másodrendű színek esetén Itten szerint ez a 2.21. ábra mintájára alakul. (2.21. ábra: Az egymással mennyiségi egyensúlyban levő komplementer színpárok)

Ezek az arányok a telt színekre vonatkoznak, a telítetlen színeknél természetesen mindez módosul. Ha világosítjuk, vagy megtörjük a színt, több kell belőle, hogy a harmónia megmaradjon.

Mivel a térképeken a bemutatandó felületek nagyságát nem határozhatjuk meg, a színek megválasztásával kell elérni az egyensúlyi állapotot, feltéve, hogy ez a célunk. Ezen a térképen a két kis nép, a rétorománok és a ladinok elterjedésének területi nagyságát (kicsiségét) többé-kevésbé kompenzálja környezetükénél élénkebb színük. (2.22. ábra: A mennyiségi kontraszt használata térképeken)

A telítetlenebb vagy a sötétebb szín óhatatlanul gyengébbnek vagy alacsonyabb rendűnek látszik, mint teltebb vagy világosabb társa. A komplementer kontraszt esetében a két szín nem mindig azonos világosságú, ami ugyanúgy befolyásolja az értékítéletet.

2.4. Az ember vizuális percepciójának sajátosságai,

különös tekintettel a szín- és formaérzékelésre a térképolvasásban

2.4.1. Az észlelésről

Észlelésnek vagy percepciónak nevezzük azt a folyamatot, amely során az észlelő élőlény a környezet ingereit felfogja, feldolgozza, majd értelmezi. E folyamat minden lépése az észlelő érzékelőrendszerében zajlik, ezért az észlelést biológiai folyamatnak tekintjük.

Annak érzékeltetésére, hogy a vizuális percepció mennyire nem kézzelfogható és egyértelmű, álljon itt néhány kutató véleménye arról, hogy az emberi szem (és agy) a fehértől a feketéig terjedő ún. szürkeskálának hány fokozatát képes megkülönböztetni:

ˇ Albert Henry Munsell, 1910 k.: 10

ˇ Wilhelm Ostwald, XX. sz. eleje: 8

ˇ W. Sargent, 1923: 5-10

ˇ Albert R. Chandler, 1934: 214

ˇ Ellis Freeman, 1939: 700 (!)

ˇ Arthur H. Robinson, 1980: 8-10

E jeles emberek nyilvánvalóan mindannyian máshogy tették fel a kérdést, az eltérések azonban annyira szembetűnőek (két nagyságrend), hogy nem lehet azokat csupán a nézőpont különbözőségével magyarázni. A vizuális percepció túlságosan sok változónak a függvénye ahhoz, hogy akár gondos kérdésföltevés mellett is egészen pontosan meg lehessen adni akár egy ilyen egyszerű kérdésre is a választ. Hiszen hogy a példánál maradjunk nem mindegy, hogy az érzékelő személy idős vagy fiatal; látása jó vagy rossz; mennyire mozog otthonosan a vizsgált jelenségek terén; a kísérlet idején milyen állapotban van stb. Nem mindegy a vizsgált felületek mérete, egymástól való távolsága, megvilágítása sem, és így tovább. Statisztikai módszerekkel és gondosan megválasztott kísérleti alanyokkal persze ezek a körülmények elsimíthatók a kísérlet erejéig. A kartográfus azonban nem válogathatja meg közönségét, és főleg nem határozhatja meg pontosan a térképolvasást befolyásoló tényezőket. Azt mondhatjuk, hogy e jeles úriemberek mindegyikének igaza lehet, azzal a megkötéssel, hogy mindegyiknek csak a saját kérdésfeltevése és kísérleti körülményei között.

2.4.2. A színészlelést befolyásoló tényezők

Amint láttuk, az ember érzékelőrendszerében kialakuló színérzékletet számos tényező határozza meg. Ezen tényezők némelyike a színészlelési folyamat során gyorsan, mások lassabban változnak, és velük módosul a színérzet is.

Frank H. Mahnke a színészlelés, színtapasztalás hat összetevőjét a 2.23. ábra szerint határozta meg [16]. (2.23. ábra: Színészlelési piramis)

A biológiai válaszfolyamatok mindazon pszichofizikai folyamatok összességét jelentik, amelyek a színinger hatására az érzékelőrendszerben lejátszódnak. A tudatalatti folyamatok összessége alatt a személyes, de nem tudatos személyes színpreferencia értendő. Ez nem azonos a tudatos asszociációk által keltett érzésekkel. A kulturális befolyások inkább térbeli, a divatirányzatok inkább időbeli különbségeket okoznak. A színhez fűződő személyes kapcsolat is szerepet játszik a színérzékelésben.

2.4.3. A vizuális keresési folyamat a térképeken [17]

Számos kutató foglalkozott azzal, hogy az ember hogyan keres meg egy bizonyos ábrát, jelet, szöveget a látóterében. Az alábbiakban három fontosabb elméletet mutatok be, majd két kísérletet, amelyek fontos megállapításokat tesznek a vizuális keresés térképi vonatkozásairól.

A térképolvasást imitáló, leegyszerűsített kísérletek során az alanynak általában bizonyos jelekről kellett eldöntenie, hogy szerepel-e a látott területen, vagy sem, majd a válaszadás sebességét mérték. A jelek közt megkülönböztették a célelemet, amely a keresési kritériumnak megfelel, illetve zavaró elemeket, amelyek nem merítik ki a kritériumokat. A cél- és a zavaró elemek közti különbségben az alábbi két esetet különítették el: az ún. egyedi tulajdonságok (single features) esetén a célelemnek van olyan tulajdonsága, amellyel egyik zavaró elem sem rendelkezik (pl. a célelem kék négyzet sárga négyzetek között); a másik esetben célelemnek nincs ilyen tulajdonsága, azaz két vagy akár több tulajdonságát megosztja a zavaró elemek egy-egy csoportjával, de ezek a tulajdonságok így együtt csak rá jellemzőek (pl. a célelem kék négyzet sárga négyzetek és kék körök között). Ez utóbbi esetben a célelemet összekötő tulajdonságúnak (conjunction of features) nevezzük.

A vizuális keresési elméletek

Az 1988-ban született Feature Integration Theory [18] szerint a vizuális keresés folyamata két szakaszra bontható. Az első szakaszban az ember anélkül, hogy minden egyes elemre külön ráfókuszálva eldöntené, hogy megfelel-e a feltételeknek az ábra egészét, azaz az összes elemet párhuzamosan vizsgálja (parallel search). Az ebben a szakaszban automatikusan, a figyelem összpontosítása nélkül felfogott információ egyes esetekben elég lehet annak eldöntésére, hogy a célelem szerepel-e az ábrán. A második szakaszban az ember egyenként ráfókuszál az elemekre, és eldönti, hogy az kimeríti-e a keresési követelményeket. Ekkor egyenkénti vagy szeriális keresésről (serial search) beszélünk.

Ha a cél- és a zavaró elemek csak egyedi tulajdonságokban különböznek, már a párhuzamos, automatikus keresési szakasz során kiderül a szemlélő számára, hogy a keresett elem szerepel-e az ábrán, hiszen az kitűnik, kiugrik a többi közül, pusztán egyedüli különböző tulajdonsága alapján. (Ha a különbség nagyon kicsi, előfordul, hogy a célelem nem ugrik ki a többi közül, és egyenkénti, szeriális módszerrel vizsgáljuk az ábrát.) Szeriális kereséssel kell azonban eldöntenünk minden olyan célelem meglétét, amelyeknek több tulajdonságuk is egyezik a zavaró elemek egy-egy csoportjával.

A párhuzamos és a szeriális keresés közötti legfontosabb különbség abban rejlik (és tulajdonképpen ebből is állapítható meg, hogy melyikről van szó), hogy előbbi esetén a zavaró elemek számának növelésével nem nő a keresési idő, míg az egyenkénti keresésnél igen. Tehát ha egy térkép szerkesztésekor azt akarjuk elérni, hogy egy elem vagy elemcsoport kiugorjon a többi közül, célszerű, ha felruházzuk legalább egy olyan tulajdonsággal (szín, alak, irány, nagyság), amely csak rá jellemző.

A Guided Search Theory [19] az előzőekben tárgyalt elméletet annyival egészíti ki, hogy az összekötő tulajdonsággal rendelkező célelem keresése esetében a párhuzamos szakasz ugyanúgy működik, és az ekkor nyert információ nem vész el, hanem újra és újra felhasználódik, miközben szeriális módszerrel, látszólag véletlenszerűen pásztázzuk az ábrát. Csupán a parallel információ alapján nem tudunk dönteni, de felhasználjuk arra, hogy tekintetünket oda irányítsuk, ahol a célelem előfordulási valószínűsége nagyobb. Így végül akár anélkül rálelünk a keresett objektumra, hogy az összes elemről egyenként döntöttünk volna.

A harmadik elmélet, az Attention Engagement Theory [20] nem cáfolja meg az előbbi elgondolásokat, de azt állítja, hogy nem két különböző eset van, hanem a keresés nehézsége fokozatosan nő, a párhuzamos kereséskor tapasztalt kiugró hatás pedig e skála egyik szélsőségének tekinthető.

Duncan és Humphreys, az elmélet kidolgozói két alapvető paramétert adnak meg, amelyek meghatározzák a keresési idő növekedésének mértékét. Az egyik tényező a célelem és a zavaró elemek közti eltérés. Minél nagyobb ez a különbség, annál gyorsabb lesz a keresés. A másik tényező a zavaró elemek egymás közti különbsége. Ennek nagysága növeli a keresési időt, de a növekedés gyorsasága már a másik tényezőnek, a célelemzavaró elem különbségnek is függvénye. Ha ugyanis a cél- és a zavaró elemek eleve nagymértékben különböznek, a zavaró elemek közti különbség sokkal kisebb mértékben növeli a keresési időt, mint abban az esetben, ha a célelem tulajdonságai csak minimális mértékben térnek el a zavaró elemekéitől.

Háromdimenziós koordináta-rendszerben ábrázolva megadhatjuk azt a ponthalmazt, ami az említett két tényező függvényében megadja a keresés relatív nehézségét.

A 2.24. ábrán a cél- és a zavaró elemek különbsége az x tengely mentén (cd irányban) csökken, a zavaró elemek egymás közti különbsége az y tengely mentén (cb irányban) nő. A z tengelyen a keresés relatív nehézsége szerepel, mint x és y függvénye. Látható, hogy a keresés folyamata akkor a leggyorsabb, ha a célelemek erősen különböznek a zavaró elemektől, a zavaró elemek viszont egymáshoz nagyon hasonlóak (c sarok). Ezzel ellentétben lassú lesz a keresés, ha a cél- és a zavaró elemek nagyon hasonlóak, viszont utóbbiak egymástól maximális mértékben különböznek (a sarok). Jogosan merül fel a kérdés, hogy ez vajon hogyan lehetséges a gyakorlatban. Tudniillik ha a zavaró elemek egymástól maximális mértékben különböznek, akkor a célelem, melyik zavaró elemhez fog maximális mértékben hasonlítani? Az elmélet nem is foglalkozik ezzel a problémával, de Elisabeth S. Nelson, aki 1995-ben konkrét számokkal szerette volna alátámasztani a teóriát, szembesült a problémával, és nem sikerült olyan térképet rajzolnia, amely kimerítette volna ezeket a feltételeket. (2.24. ábra: A keresési idő mint a cél- és a zavaró elemek hasonlóságának a függvénye)

Nelson kísérlete [21]

Nelson kísérlete az Attention Engagement Theory állításainak számszerűsítésére kizárólag a színek különbözőségével számolt. Kilencszínű [22] (tematikus) térképeken kellett megállapítani egy előzetesen felvillantott szín jelenlétét vagy hiányát. A térképek 9, 17, 25 vagy 33 részre (megyére) voltak osztva, ez jelentette a zavaró elemek számát. A kilenc szín különbözőségének mértékét egy előzetes vizsgálat során állapította meg, így a kísérlet során három-három kategóriát állított fel a cél- és a zavaró elemek közötti, illetve a zavaró elemek egymástól való különbségének nagysága alapján. Az így létrejövő kilenc kategóriából azonban az előző bekezdésben említett problémából adódóan csak nyolcat tudott vizsgálni. (2.25. ábra: Nelson kísérlete: a tizenhét megyéből álló térkép és a kilenc alkalmazott szín)

A kísérlet elvégzése és kiértékelése után Nelson az alábbi megállapításokra jutott:

A reakcióidő nagyban függött a cél-és a zavaró elemek színének eltérésétől. Utóbbi csökkenésével a reakcióidő nőtt.

A reakcióidő és a zavaró elemek egymástól való eltérése között csak abban az esetben talált összefüggést, amikor a cél- és a zavaró elemek különbsége kicsi volt. Ekkor a zavaró elemek egymástól való különbségével nőtt a reakcióidő.

A megyék száma egyenletesen növelte a reakcióidőt, függetlenül attól, hogy a cél- és a zavaró elemek eltérése kicsi volt vagy nagy. Utóbbi esetben többnyire párhuzamos keresésről lenne szó, ennek ellenére a reakcióidő a megyék számával növekedett.

A piros és a sárga célelemek esetében kiugróan rövid reakcióidőt tapasztalt, amit többféleképpen magyarázott: a piros és a sárga szín elsődleges színek[23], ezért törvényszerű, hogy hamarabb feltűnnek. Ugyanakkor az, hogy a zöld elsőrendű volta ellenére nem mutatott ilyen hatást, kétféle árnyalatának jelenléte magyarázhatja. A másik elképzelés szerint a piros és a sárga kiugróan telített színek voltak a kilenc között, így gyorsabban magukra irányították a figyelmet.

Nelson kísérletének eredményét a 2.26. ábra szemlélteti. A koordináta-rendszer tengelyei a Lloyd-féle ábrához hasonlóan a cél-és a zavaró elemek közti különbséget (x tengely), a zavaró elemek egymástól való eltérését (y tengely), illetve a reakcióidőt (z tengely, ezredmásodperc) jelölik. A kísérlet rámutatott az Attention Engagement Theory alapvető állításainak igazára, azzal a kivétellel, hogy a zavaró elemek különbségének nagysága minden esetben növeli a reakcióidőt. (2.26. ábra: Nelson kísérletének eredménye)

Lloyd kísérlete [24]

A másik kísérlet, amelyet Robert Lloyd 1997-ben publikált, jóval kiterjedtebb volt Nelsonénál. Hasonlóan az előzőhöz, ez esetben is igen-nem válaszokat kellett adni attól függően, hogy a célelem, amelyet előzőleg bemutattak a kísérleti alanynak, szerepel-e a térképen, amely Dél-Karolina államot ábrázolta. Minden térképi elemnek négyféle tulajdonsága volt: szín (piros, kék vagy sárga), alak (négyszög vagy háromszög), méret (nagy vagy kicsi) és irány (álló vagy fekvő). Az e tulajdonságok alapján kombinált elemeket aztán az állam területén a 46 megyének megfelelő pontokra helyezték. Az összes elem száma 6, 16, 26, 36 vagy 46 volt. A feladatban vagy egy célelem volt, vagy pedig nem szerepelt célelem, a válaszadóknak a lehető leggyorsabban kellett dönteniük, és igennel vagy nemmel válaszolniuk. A célelemeket Lloyd az alábbiak szerint különítette el:

egyetlen egyedi tulajdonsággal rendelkező célelem (single feature);

több egyedi tulajdonsággal rendelkező célelem (multiple feature);

egyedi tulajdonsággal nem rendelkező célelem (összekötő tulajdonsággal rendelkező célelem, conjunctive feature).

Az egyes tulajdonságok kombinációjakor Lloyd csak azokkal az esetekkel foglalkozott, amikor az egyik tényező a szín volt. A kísérletben részt vevő közel 300 ember (többnyire diákok) körülbelül 50 000 válaszának elemzése után Lloyd a következő megállapításokra jutott:

A hibaarány az összekötő tulajdonságú célelemek esetében magasabb, az egyedi tulajdonságúak esetében alacsonyabb volt amellett, hogy általában véve alacsony maradt.

A reakcióidő erősen függött a célelem meglététől (az igennem válaszoktól) és a zavaró elemek számától.

A 2.27. ábrából kitűnik, hogy a célelem jelenléte esetén a válaszadás gyorsasága nem nőtt a zavaró elemek számával, hiánya esetén viszont igen. Vegyük észre, hogy a szín esetében ez nem igaz, hiszen ekkor a zavaró elemek számával a nemleges válaszok esetében sem nőtt a reakcióidő, ami a keresés párhuzamos szakasza utáni válaszadásra utal. A többi esetben a kiugró hatás csak a célelem megléte (igenlő válasz) esetén jelentkezett, a párhuzamos keresési szakasz csak ekkor volt hatékony. (2.27. ábra: Lloyd kísérletének eredménye egyetlen eltérő tulajdonsággal rendelkező célelem esetén)

Ugyanakkor abban az esetben, ha a célelem két vagy több tulajdonságában is különbözött az összes zavaró elemtől, mind a nemleges, mind az igenlő válaszok esetén párhuzamos keresésről beszélhetünk. A reakcióidő azonban nem csökkent jelentősen ahhoz képest, amikor a szín volt az egyedüli megkülönböztető tényező. Bár a második megkülönböztető tényező hozzáadása összességében javította a keresés hatékonyságát, a további (harmadik, negyedik) tulajdonság már nem, sőt amikor mind a négy tulajdonság alapján meg lehetett különböztetni a célelemet, nőtt is a reakcióidő (d)! (2.28. ábra: Lloyd kísérletének eredménye több eltérő tulajdonsággal rendelkező célelem esetén)

Figyelemre méltó azonban, hogy a színalak kombináció használatakor volt a legkisebb a hibaarány a válaszokban, ami megint érthető, ha tudjuk, hogy az emberi szem elsősorban a tárgyak élei, határvonala felől érkező információkra összpontosít.

Érdekes még, hogy két esetben a zavaró elemek számának egy bizonyos száma fölött nemcsak hogy nem nőtt, de csökkent a reakcióidő. Ez abból adódhat, hogy a megfelelően nagy számú, ezáltal sűrűbben elhelyezkedő zavaró elemek csoportot alkotnak, ezáltal együttesen könnyebben elkülöníthetők a célelemtől.

Az összekötő tulajdonságú célelemek keresésében eltérések mutatkoztak aszerint, hogy a célelem a szín mellett melyik tulajdonságát osztotta meg a zavaró elemekkel. A vizsgált körülmények közül a legjobb teljesítmény a színalak, a legrosszabb a színirány kombináció esetében tapasztalható. Az összekötő tulajdonságok keresésekor a hibaarány is nagyobb volt, mint az egyedi tulajdonságok keresésekor. (2.29. ábra: Lloyd kísérletének eredménye az összekötő tulajdonságú elemek keresésére vonatkozóan)

Lloyd azt várta, hogy a célelem elhelyezkedése a térképen befolyásolni fogja a keresés hatékonyságát. Ez mint a 2.30. ábra mutatja leglátványosabban az egyedi megkülönböztető tulajdonságokkal rendelkező célelemek esetén igazolódott be. (2.30. ábra: Lloyd kísérletének eredménye a keresés gyorsasága és a térképi elhelyezkedés összefüggését illetően, egyetlen egyedi megkülönböztető tulajdonságú célelemek esetén)

Lloyd kísérletének eredményeit a 2.31. számú ábra foglalja össze. Az a ábrán jól látszik az az ugrásszerű növekedés a reakcióidőben, amit az okoz, hogy a szín nem szerepelt a megkülönböztető tényezők között. Az igennem válaszok átlagolása miatt az egyszerű alak, irány vagy méret szerinti keresések szeriális folyamatra utalnak, míg azok a kombinációk, ahol a szín jelen van, párhuzamosra. Jól látható egy kivételével minden esetben , hogyan csökken a reakcióidő a zavaró elemek egy bizonyos száma fölött (csoporthatás). (2.31. ábra: Összefoglaló diagramok Lloyd kísérletéről)

Lloyd végeredményben rámutatott a szín mint megkülönböztető tulajdonság kimagasló hatékonyságára a többivel szemben. Bár jelen dolgozatnak nem témája, érdemes lenne megvizsgálni, vajon a mozgás mint megkülönböztető tényező nem kel-e versenyre ezzel a hatékonysággal. Erről természetesen csak digitális formában, például a világhálón megjelenő térképek esetén lehet szó.

* * *

3. A konvenciók, hagyományok hatása a kartográfiai színhasználatra

 [] magad is láthatod, Indianának nyoma sincs semerre.

 Én nem értem, mi bajod, Huck. A színéből tudod?

 Persze, hogy abból.

 Mi köze ehhez a színének?

 Minden a világon. Illinois zöld, Indiana rózsaszín. Mutass odalenn rózsaszínt, ha bírsz. Nem, kérem, zöld az egész.

 Indiana rózsaszín? Micsoda hülyeség ez?

 Semmi hülyeség, láttam a térképen, és igenis rózsaszín.

Mark Twain: Tom Sawyer léghajón

Kétség nem fér hozzá, hogy a kartográfiában léteznek erősebb vagy gyengébb, hallgatólagos, azaz írásban nem rögzített konvenciók.[25] Ezek a mindennapi életben élő általános jelképrendszer közvetítésével, hosszú évszázadok alatt alakultak ki, és szerepük az, hogy megkönnyítsék a térképszerkesztést és -olvasást.

Ha nem léteznének az ábrázolási szokások, a térképolvasó minden egyes térkép esetében új és új rejtvénnyel találná magát szembe, mert az egyes jelek, vonalak, betűk és színek minden egyes alkalommal mást és mást jelentenének. Ezek a konvenciók tehát növelik a térképolvasás hatékonyságát, ugyanis minél jobban belevésődik az olvasóba egy-egy jel vagy szín, az olvasó annál gyorsabban képes felfogni az általuk közölt információt. A térképkészítés oldalát tekintve a konvenciók egyfelől megkötik a kartográfus kezét, amennyiben neki figyelembe kell vennie az olvasókban kialakult elvárásokat, másfelől pedig megkönnyítik a munkáját, tekintve, hogy a jelek egy része már adott, vagy csak kis változtatást igényel.

Ebben a részben a kartográfiai színhasználat hagyományairól, konvencióiról lesz szó, előbb azonban leírom azt a felosztást, amely szerint a térképeket a dolgozat során osztályozom, valamint néhány alapvető fogalmat tisztázok.

3.1. A térképek és az ábrázolt elemek osztályozása

3.1.1. A térképek típusai

A térképtípusok esetében az alábbi felosztást követtem[26]:

I. általános vagy korográfiai térképek

1. kézitérképek

a. topográfiai térkép

b. turistatérkép

c. vízisport-térkép

d. várostérkép

e. autótérkép

f. tájfutótérkép

2. asztalitérképek

a. általános földrajzi térkép

b. igazgatási térkép

c. közlekedési térkép

d. történelmi térkép

II. tematikus vagy szaktérképek

A korográfiai térképek olyan, a nagyközönség számára készült térképek, amelyek az általános tájékozódást szolgálják. Ide tartozik a kereskedelemben fellelhető térképek legnagyobb része. A korográfiai térképeket két csoportra oszthatjuk aszerint, hogy közvetlen, terepi használatra, vagy közvetett, otthoni, asztali olvasásra szánták őket. Előbbiek a kézitérképek, utóbbiak az asztalitérképek. A két típus az ábrázolásmód fő irányvonalaiban tér el egymástól: amíg a kézitérképeknél figyelemmel kell lennünk arra, hogy esetleg nem optimális körülmények között olvassák őket, addig az asztalitérképnél feltételezhetjük, hogy az olvasó megteremti maga körül azokat a feltételeket, amelyeket térképolvasási szempontból ideálisnak nevezhetünk. A kézitérkép funkcionálhat asztalitérképként is. Ilyen, vegyes használatra szánt térképek például a turista- vagy az autótérképek, hiszen az olvasó nem csak a terepen használja őket, hanem otthon, az asztalnál is, amikor megtervezi túrája útvonalát, vagy egyszerűen egy települést keres meg rajta. Ritkábban az eredetileg asztalinak szánt térkép is hasznunkra lehet a terepen, ha nem találunk megfelelő kézitérképet.

Az asztalitérképek két típusa, az igazgatási és a közlekedési térképek céltematikájuk miatt a tematikus térképek közé is sorolhatók. A történelmi térkép a feldolgozott téma szerint lehet általános vagy tematikus is.

A térképek másodlagos rendeltetése szerint beszélhetünk oktatási, idegenforgalmi, hirdetési vagy plakáttérképekről. A másodlagos funkciók erősen befolyásolják a térkép jelkulcsát, így színhasználatát is. A turista-, az autó- és a várostérképeken például napjainkban az idegenforgalmi jelleg dominál. Ez azt jelenti, hogy a térkép alapvető céljából adódó elsődleges céltematikát kiegészíti egy másodlagos is, amely az idegenforgalmi objektumokat, a vendéglátóipari egységeket és a turisztikai látnivalókat öleli fel. Hasonlóan népszerűek manapság a reklámtérképek, ahol tetszik, nem tetszik sokszor a reklám az elsődleges céltematika, minden más, így gyakran a térkép tartalmi helyessége is háttérbe szorul.

3.1.2. A térképen ábrázolt információk ismérvei

A korográfiai térképeken megkülönböztetünk topográfiai és tematikus információt. Topográfiai információ minden olyan tárgy vagy jelenség, ami a terepen szemmel látható módon megjelenik. Minden más információ tematikus adatnak tekintendő. Bár a topográfiai és a tematikus adatok között nehéz pontos határvonalat húzni, a céltematika ismeretében, az egyes térképtípusok esetében a kettő könnyebben elkülöníthető.

3.1.3. A térképen ábrázolt információk megjelenési formái

Az ábrázolt információ a térképen háromféle módon: pontszerű, vonalas vagy felületi elemként jelenhet meg. A névrajzi elemek, bár az általános térképeken kiemelt fontossággal bírnak, önállóan nem jelennek meg, hanem mindig valamilyen pontszerű, vonalas vagy felületi elemre vonatkoznak. Előfordul, hogy a szöveges elem kiegészítő vagy megkülönböztető információt hordoz (pl. Hl. megírás torony jele mellett topográfiai térképen haranglábat jelöl). Névrajzi elem önállóan csak pontosan nem körülhatárolható felületi elemek vagy jelenségek ábrázolására alkalmazható (pl. néprajzi tájak nevei). Itt jegyzem meg, hogy a névrajz a nevek elhelyezésével a hangsúlyozásnak vagy akár többletinformáció közlésének is kiváló eszköze lehet. Ha például egy vagy több nevet indokoltan vagy indokolatlanul úgy írunk fel a térképre, hogy azok egy vonalba essenek, akkor ezek az olvasóban egy vonal képzetét kelthetik. Így tehetjük szemléletesebbé vagy láthatóvá pl. a Kárpátok vonulatát vagy egy óceán középi hátságot pusztán megírással.

A térképi ábrázolási módokat természetesen kombinálni is lehet.

A vonalas és felületi elemek együttes használata a leggyakoribb, bármilyen igazgatási térképen előfordul, ahol az egyes területi egységeket felületi színkitöltéssel és határvonallal egyaránt jelöljük.

A pontszerű és a vonalas elemek együttes használatára jó példa a nagy méretarányú topográfiai térképek határvonal-ábrázolása: itt a határpontok jelei és az azokat összekötő vonal adja a határvonal ábrázolását.

A pontszerű jelek és a felületkitöltés kombinációja jóval ritkább. Ilyen eset lehetne pl. a Bermuda-háromszög térképi megjelenítése: a háromszög csúcsait az egyes szigetek képezik, területét pedig sötétebb színnel emeljük ki anélkül, hogy pontos határvonalát meghúznánk.

3.1.4. Egyensúlyi ábrázolás a térképeken

Különbséget tehetünk a térképek között aszerint is, hogy az ábrázolt információk között egyensúly van-e, vagy ha nincs, milyen mértékű az eltolódás a céltematika felé. Egyes térképtípusok a terület teljes körű, egyensúlyi bemutatására törekszenek, ilyen a topográfiai vagy az általános földrajzi térkép. Mások néhány elemcsoport erősebb-gyengébb kiemelésével a hangsúlyt egy bizonyos tematika felé tolják el, megőrizve emellett a táj teljes körű bemutatását. Ilyen a többi korográfiai térkép, közöttük is talán a tájfutótérképeknél a legnagyobb az eltávolodás az egyensúlyi ábrázolástól.

Az egyensúly megteremtésében, illetve a céltematika kihangsúlyozásában óriási szerepet kapnak a színek, éppen ezért a céltematika ismeretében történő tudatos megválasztásuk és alkalmazásuk a térképszerkesztő eszköztárának első számú darabja.

3.2. A térképek a színhasználati hagyományok tükrében

3.2.1. A térképek felosztása a hagyományok jelentősége szerint

A hagyományok azoknál a térképtípusoknál a legmarkánsabbak, amelyeket az idők során tömegesen használtunk, használunk. Ilyen a korográfiai térképek majd mindegyik fajtája. E térképek egy nagyságrenddel nagyobb példányszámban készülnek, mint a tematikus térképek, bár itt is tapasztalhatók nagyobb eltérések. Legnagyobb mennyiségben a város-, az autó- és a turtistatérképek kerülnek forgalomba, aztán az általános földrajzi, az igazgatási és a történelmi térképek következnek, többnyire atlasz formátumban. A többi korográfiai térképtípus forgalma kevésbé jelentős. E tömegtérképek [27] a piacon keresztül kerülnek az olvasóhoz, ezért a készítők versengenek egymással a fogyasztókért. Az olvasók megnyerésének legjobb eszköze a térképi tartalom állandó aktualizálása mellett a jelkulcs tökéletesítése. A tömegesen megjelenő térképeken alkalmazott új jelkulcsi elemek végigjárják azt az utat, amelynek végén kiderül, hogy az adott új jel megállja-e a helyét, vagy nem. Egyfajta mesterséges szelekció irányítja tehát az újonnan alkalmazott jeleket, jelkulcsi kategóriákat: a térképész kitalálja, a közönség elbírálja őket. Ha a térkép (olvashatósága, tartalma) megfelel a fogyasztó elvárásainak és megteheti , a következő alkalommal is hasonló jelkulccsal kidolgozott térképet fog venni.

Ezzel ellentétben a tematikus térképek általában nem önálló kiadványként, hanem vagy összegyűjtve (pl. nemzeti atlaszok), vagy pedig egy-egy statisztikai kimutatás, újságcikk vagy tankönyv mellékleteként, szemléltető ábraként jelennek meg. Ezek a térképek tehát nem kerülnek hagyományos értelemben kereskedelmi forgalomba, az olvasói oldal kritikai, szabályozó szerepe itt csak áttételesen érvényesül.

3.2.2. A konvenciók időbeli változása

Alapvetően elmondható, hogy minél régebben szerepel a térképeken egy adott jelenség vagy objektumtípus, annál erősebb konvenciók élnek kartográfiai ábrázolásukkal kapcsolatban. Az első térképeken is szerepeltek már vízfolyások. A folyók, patakok a terepen markánsan megjelentek, elsőrendű tájékozódási alapot adtak, ezáltal determinálták az útvonalak kialakulását. Így a vízrajz már a kezdetleges térképeknek is a vázát adta, nem csoda hát, hogy ma ehhez az elemhez kötődik a legerősebb konvenció: a vízzel kapcsolatos tárgyakat, jelenségeket valamilyen kék színnel szoktuk jelölni. A leggyengébb hagyomány azokhoz a térképi elemekhez kötődik, amelyek csak nemrég jelentek meg életünkben, vagy csak kis ideje ábrázoljuk őket térképeken. Ilyen elemek például a természetvédelmi területek, a fizetős útszakasz, a tanösvény, a kaptárkő stb. Ezeknek a jelölése még nagyon sokféleképpen történik a különböző típusú és a különböző kiadók készítette térképeken.

A ma is formálódó jelek és ábrázolási módok előbb vagy utóbb letisztulnak, és hagyományossá válnak. Ez a folyamat két szakaszban zajlik le: eleinte a különböző kartográfusok által összeállított jelkulcsok egyre távolodnak egymástól, fokozatosan divergálnak, ekkor nem tudnak erős konvenciók kialakulni. E divergenciának csak az olvasó türelme és rugalmassága szab határt, hiszen ő kénytelen minden térkép esetében újra megismerkedni a jelek, a betűtípusok és a színek jelentésével. Az olvasói oldal szerepét a közte és a térképkészítő közötti interaktivitás adja meg. A térképhasználó, ha lehetősége van rá, válogat a szóba jövő térképkiadványok között, és valószínűleg tudatosan vagy ösztönösen azt választja, amelyiken könnyebben eligazodik, azaz amelyiknek a jelkulcsát könnyebben értelmezi, olvassa.

Ha a divergens szakasz időben elhúzódik, kialakulhatnak a különböző térképkiadók saját hagyományai, eredeti ábrázolási módjai, egyéni színvilága, sajátos jelei. Ezek egymás mellett élhetnek mindaddig, amíg egyik vagy másik jelkulcs használhatósága és népszerűsége erősebbé nem válik. A közönség szelekciója folytán a kevésbé használható ábrázolási módok fokozatosan eltűnnek, a divergencia konvergenciába megy át. A térképek jelkulcsai egyre jobban hasonlítanak egymásra, sokszor egyes jelek a különböző térképészek szerkesztésében is közel azonosak lesznek. Ilyenkor az olvasó a különböző kiadású térképeken is könnyebben igazodik el a jelek és a színek útvesztőjében, lévén azok hasonlóak egymáshoz.

A hagyomány divergens alakulására jó példa a domborzatábrázolás, azon belül is a csíkozásos módszer fejlődése. A XVIII. század elején igény támadt a terep meredekségének hadászati célú ábrázolása iránt. Számos kartográfus hamar előállt saját maga kidolgozta módszerével, és ezek egymással versengve, párhuzamosan léteztek mindaddig, amíg a technika (a litográfia és a geodézia) fejlődésével mindegyik fölöslegessé vált, szerepüket átvette a szintvonalas ábrázolás. A csíkozásos domborzatábrázolások így nem érték meg a konvergens szakaszt. Nem így a magassági rétegszínezés, amelynek hagyományai napjainkra már letisztultak, miután a XIX. században még oly sokféle iskola élt párhuzamosan.

Az, hogy a különböző térképkiadók azonos térképtípushoz tartozó jelkulcsai divergens avagy konvergens szakaszban vannak-e éppen, többek között a térképpiac cégek közötti megoszlásától, a kultúrától, a kortól stb. függ.

3.2.3. A topográfiai térképek hatása a kartográfiai konvenciókra

A legtöbb korográfiai térkép esetében közös az alap: a topográfiai térkép, így ezek nagyban hozzájárultak a ma általánosan elfogadott alapkonvenciók kialakulásához, nem csak a színek, hanem más ábrázolási módok, jelek esetében is. A korográfiai térképeken a céltematikán túl általában jelentős szerepet kap a topográfiai tartalom is. Az új térképek készítésekor a topográfiai információ egy részét a térképalkotó egy másik, rendszerint topográfiai térképről veszi át. E folyamat során azonban gyakran ezeknek az elemeknek az eredeti jelkulcsi paraméterei szín, alak, jelölés módja stb. is átöröklődnek. Ez nem azt jelenti, hogy a kartográfus egy az egyben átveszi az alaptérkép jelkulcsát, hanem azt, hogy azt csupán kis mértékben átalakítva alkotja meg sajátját, és alkalmazza az új térképre. Mivel az átvett topográfiai elemek legtöbbször nem részei az új térkép céltematikájának, a szerkesztő ezeket nem, vagy csak nagyon kis mértékben változtatja meg.

Az átvett topográfiai elemek mennyiségét a kiadvány célja, azaz kézi- vagy asztalitérkép volta is befolyásolja. A terepi tájékozódásra használt, nagyobb méretarányú kézitérképeken jóval több, a topográfiai térképek jelkulcsából átvett elem jelenik meg, mint az otthoni használatú, kisebb méretarányú asztalitérképeken. Ebből következően utóbbiak jelkulcsukban jobban eltávolodtak a topográfiai térképektől, mint a kézitérképek.

3.2.4. Az általános jelképrendszer hatása a térképi színhasználatra

A kartográfia jelrendszerének gyökere az általános, mindennapi jelképrendszer. Az idők folyamán a mindenkori képi kultúra elemei a térképen alkalmazott jelekre is rányomták bélyegüket. A térképek jelrendszere tehát együtt fejlődött a mindennapi élet szimbólumaival. Ez természetesen ma sincsen másképp, a térképész nagyon gyakran a hétköznapokban vagy a szakmai körökben jól bevált és érthető jeleket ülteti át térképére. A jel származhat másik jelképrendszerből, mint amilyen a KRESZ vagy a vízi közlekedés szimbólumrendszere, de egyedi, jól bevált jelképekre is alapulhat, mint pl. az UNESCO-világörökség vagy a metróállomás jól ismert jelei.

A történelem során a térképkészítők igyekeztek visszaadni az ábrázolt tárgy természetes színét, de az is előfordult, hogy a kitöltés az objektum nevében meglevő színre utalt, így pl. a Vörös-tengert sokszor vörös színnel ábrázolták. [28]

Az általános (európai) jelképrendszerben sok színhez hagyományos jelentések is kapcsolódnak. Ezek a térképolvasáskor harmadlagos szerepet töltenek be, sokkal fontosabb a színek vizuális hatása, illetve az olvasóba bevésődött, a kartográfiai hagyományokon alapuló jelentéskapcsolás.

3.3. A színhasználati hagyományok korográfiai térképeken

Ebben a fejezetben színhasználatuk szempontjából vizsgálom mindazokat a felületi, vonalas, pontszerű és szöveges térképi elemeket, amelyeket a korográfiai térképeken leggyakrabban ábrázolunk. Emellett leírom, hogy ezeknek az elemeknek a színe hogyan módosulhat az egyes térképtípusokon.

3.3.1. A színhasználati hagyományok felületi színkitöltés esetén

A különböző színes felületek határozzák meg a térkép arculatát, így azok színének megfelelő megválasztásával a térképkészítőnek lehetősége van befolyásolni a térkép összhatását. Az egyes alapkategóriák felállítása és az azokhoz tartozó alapvető színárnyalatok meghatározása után a térképkészítőnek mindig van lehetősége az árnyalatokon belüli játékra, még annak figyelembe vételével is, hogy az egyes kategóriák jól megkülönbözethetők maradjanak.

Korográfiai térképeken topográfiai és tematikus információkat is ábrázolhatunk felületi színkitöltéssel. Ilyenek a terület domborzati viszonyai vagy a földfelszín fedettsége. Tematikus információ az igazgatási beosztás szerinti felosztás. Az alábbiakban ezt a háromféle felületkitöltési módot elemzem.

A domborzati viszonyok ábrázolása felületi színkitöltéssel

A terület domborzati viszonyainak ábrázolása felületi kitöltéssel két módon történhet: rétegszínezéssel (hipszometriával) vagy domborzatárnyékolással (summerrel). Míg az elsőt ritkán vagy jobb térképen sosem alkalmazzák más felületkitöltéses ábrázolás mellett, utóbbit ugyanilyen ritkán alkalmazzák önmagában. Ez alól kivételt képez, amikor a két módszert egymással kombináljuk.

A hipszometrikus domborzatábrázolás leginkább általános földrajzi, ritkábban autó- vagy turistatérképeken [29] jelenik meg. A rétegszínezésnek igen komoly irodalma van, nem csak aszerint, hogy hol (mely tengerszint feletti magasságokban) húzzuk meg az egyes intervallumok határait, hanem hogy hogyan, milyen színekkel töltsük ki ezek közeit. Jelen dolgozatnak ez a vita nem képezi témáját, ezért a következőkben csak a hipszometrikus ábrázolás alapvető vonásait írom le. A színezés történhet egyenlő, megosztott, változó vagy egyenletesen növekvő rétegmagasságok mellett. Legtöbbször három színt használunk: kéket és árnyalatait az óceánok, nagyobb tavak mélységének bemutatására, zöldet és árnyalatait a szárazföldek alacsony tengerszint feletti magasságú területeinek, barnát és árnyalatait a magasabb térszínek ábrázolására. A felosztástól függően 10-15 is lehet a megkülönböztetendő színek száma. Ezeknek csaknem a felét a barnák teszik ki, míg a zöldek rendszerint csak két-három kategóriát alkotnak. A szárazföldön a színeket úgy választjuk meg, hogy a magasabb területek felé a barna, az alacsonyabb területek (mélyföldek) felé a zöld egyre sötétebb. Így azokon a területeken, ahol várhatóan a legsűrűbb a népesség, így a településhálózat, a síkrajzot kevésbé zavarja a rétegszínezés.

A színek megválasztásakor arra kell ügyelni, hogy az egyes rétegek közti különbség se túl nagy, se túl kicsi ne legyen. Ha színkülönbség túl nagy, a terep lépcsőzetesnek hat, és hamar elérjük az alkalmazható legsötétebb barna fokozatot. Ha a különbség kicsi, nehéz elkülöníteni az egyes rétegeket. Ebben ugyan segíthet a köztük húzódó szintvonalak berajzolása, de a tömegvonalakkal esetleg nem kívánt módon terheljük a térképet.

Érdekes példa a rétegszínezésre a Readers Digest Kiadó által megjelentetett világatlasz, amelyen csak egy-egy sárga illetve barna réteg van, fölöttük pedig lila (!) és fehér jelenti a legmagasabb régiókat. (3.1. ábra: Rétegszínezés öt különböző színnel)

A rétegszínezéssel általában kihagyjuk a belföldi jégtakarókat, és fehérrel jelöljük őket, mivel kis kiterjedésük nem zavarja meg a domborzatrajz olvashatóságát. Kivétel ez alól az 1 : 2,5 milliós világtérképmű Antarktisz-ábrázolása, ahol a jégfelszín tengerszint feletti magasságát zöldeskéktől halványliláig terjedő rétegszínezéssel jelölték. [30]

A vízisport-térképeken a rétegszínezés speciális fajtájával találkozhatunk, amennyiben itt a vízszint időben változó állapotait mutatják a kategóriák. (3.2. ábra: Rétegszínezés vízisport-térképen)

A domborzatárnyékolás során tulajdonképpen nem az egész felületet töltjük ki különféle színekkel, hanem egy szín, többnyire a szürke fokozatos árnyalatait alkalmazzuk módszeresen a domborzati viszonyok (gyakorlatilag a lejtők meredekségének) bemutatására, plasztikussá tételére. A summer ezért legtöbbször nem is jár egyedül, más felületi kitöltési módokkal együtt alkalmazzuk. Figyelembe véve, hogy az árnyékolás nem mindig adja vissza tökéletesen a domborzatot, továbbá hogy a térkép többi elemének olvasását megnehezítheti, mindig az adott térképtípusnak és a terület domborzati viszonyainak figyelembe vételével kell döntenünk használatáról vagy mellőzéséről.

Ennek megfelelően a domborzatárnyékolás inkább az asztalitérképek sajátja, a kézitérképeknél a summer nélkül is elegendő információ áll rendelkezésre a domborzatról.

A felszíni fedettség ábrázolása felületi színkitöltéssel

A felszíni fedettség alatt a terület felszínének természetes (legtöbbször növényzeti) és mesterséges (épített) elemekkel való borítását értjük. Az ezeken belüli kategorizálás többféleképpen történhet. Nagy és közepes méretarányú térképeken a művelési ágak, kis méretarányúaknál (topogeográfiai térképek) a növényzeti övezetesség (ennek híján egyéb fedettség: jég, homok stb.) szerint. Az övezetesség szerinti kategóriákat kiegészítik a művelt területekkel.

A művelési ágak szerinti kategorizálással általában topográfiai és turistatérképeken találkozunk. 6-8 külön kategóriát állíthatunk föl aszerint, hogy milyen célra szánjuk a térképet: erdő (lombos és tűlevelű), irtásterület, bozótosbokros terület, rétlegelő, szántó, gyümölcsös, szőlő. A kialakult kartográfiai hagyományokat követve mindegyik kategória esetében valamilyen zöldes vagy sárgás árnyalatot illenék alkalmazni, ami megnehezíti a színválasztást. Ezért az egyes elkülönítendő kategóriákat csoportba foglaljuk (pl. erdők, nyílt területek, ültetvények, városi zöldterületek), és ezeknek adunk egy-egy zöldes vagy sárgás színt, majd a főcsoportokon belüli megkülönböztetést felületi jelekkel oldjuk meg. Ezzel a megoldással nem terheljük le a térképet, egyszersmind rokonítjuk is a fő kategóriákon belüli elemeket. (3.3. ábra: Csak felületi jelekkel megkülönböztetett növényzeti kategóriák turistatérképen)

A növényzeti övezetesség szerinti felosztást kis méretarányú, leginkább általános földrajzi térképeken alkalmazzuk. A kategóriák száma az ábrázolt terület nagyságától és elhelyezkedésétől függ, akár 15-16 is lehet. Mivel ennyi színárnyalatot nehéz megkülönböztetni, itt is a felületi jelek alkalmazásához fordulhatunk. Az alábbi térképen a színezet mellett szabálytalan mintázat, rajzolat különíti el egymástól az egyes kategóriákat. (3.4. ábra: Topogeográfiai térkép)

A topogeográfiai térképek színei sokkal inkább utalhatnak az általuk ábrázolt jelenségre, mint a rétegszínezés. Ez kielégíti azt a nem mindig alkalmazható és alkalmazandó elvet, amely szerint jó, ha a jel valamennyire, például színében, emlékeztet az általa jelölt objektumra vagy jelenségre.

Az épített fedettség részletes alkategóriákkal történő ábrázolása a nagy és közepes méretarányú (leginkább város-) térképek jellemzője, de találkozunk vele topográfiai és turistatérképeken is. A beépített területek kategorizálása a térkép típusától függően igen változó szempontok szerint történhet. A katonai topográfiai térképek a tűzállóság (értsd: lövésállóság) alapján állítottak fel kategóriákat, a magyar civil topográfiai térképezés polgári és középületeket különített el. A beépített terület szerinti kategorizálás a várostérképeken a legrészletesebb. Itt alapvetően két csoportot különíthetünk el: lakóterületeket, illetve gazdasági területeket. A lakóterületeken belül különbséget tehetünk a belvárosi, a családi és hétvégi házas beépítés, illetve az emeletes lakótelepek között. A gazdasági területeket feloszthatjuk valódi ipari területekre (pl. gyárak), üzleti területekre (bevásárlóközpontok, benzinkutak stb.) és egyéb gazdasági területekre. Bár ezek gyakran nehezen határolhatók el egymástól, megkülönböztetésük nem csak a várostérképeken szükséges, ahol a méretarány megengedi, a térkép funkciója pedig megköveteli a lehető legrészletesebb kategorizálást, hanem pl. a turistatérképeken is, ahol szintén fontos a beépítettség jellegének bemutatása. A várostérképeken az említett kategóriákon túl jelölhetjük a fontosabb középületeket, intézményeket, továbbá itt is fontos szerepet kapnak a zöldterületek, amelyeknek a kategorizálása többnyire a terület funkciójára alapul. Így megkülönböztethetünk parkot (újabban bekerített parkokat), temetőt, sportpályát, lakótelepi zöldterületet, zártkertet, erdőt, rétet, művelt területet stb., illetve vízfelületeket, mocsaras, nádas területeket is.

A lakó- és a gazdasági területek elkülönítésekor két eltérő színt érdemes választani, amelyeket aztán tovább lehet osztani világosságuk vagy telítettségük változtatásával (többnyire csökkentésével), vagy felületi jelek alkalmazásával. Az sem nagy baj, ha ezeknek az alkategóriáknak a színe esetleg gyengébben érvényesül, hiszen ez esetben bizonyos hierarchiáról van szó, amennyiben a kategorizálás alapja a beépítettség mértéke. Nehezebb eset, amikor a várostérképen a kerületeket külön színekkel akarjuk ábrázolni. Ekkor már nem különíthetünk el két színt a két alapcsoportra, hanem csak a kerületszín árnyalataival játszhatunk, ami jóval kevesebb alkategória létrehozását engedi meg, vagy felületi jelek alkalmazását igényli.

Ami a konkrét színeket illeti, várostérképeken egyre gyakoribb a beépített területek valamilyen narancssárgásbarnás, és a lakóterületek szürkéslilás színe. A kiemelt épületek általában a városi beépítésű lakóterület színének sötétebb, elütő árnyalatát kapják, vagy egy, az összes többitől különböző, feltűnő színt, mondjuk a bíbort vagy a sötétlilát. Utóbbi esetet láthatjuk, ha a város kerületeit eltérő színekkel különítjük el egymástól.

Az alább látható jelmagyarázat kitűnő példája a várostérképen ábrázolható fedettségi kategóriák kimagasló számára. (3.5. ábra: Példa a sok felületi fedettségi kategória használatára)

A tájfutó térképeken a felszíni növénytakarót átjárhatóságuk alapján kategorizálják. Mivel azonban ez kötött jelkulcs szerint történik, ezzel most nem foglalkozom.

Igazgatási felosztás ábrázolása felületi színkitöltéssel

A korográfiai térképeken megjelenhet az igazgatási felosztás alapján történő színkitöltés is. Bár ez már inkább tematikus információ, gyakran találkozhatunk vele igazgatási és várostérképeken. Az igazgatás szerinti felületkitöltéskor arra kell ügyelni, hogy a színek közül egyik se domináljon, vagy ha mégis, akkor ez a kiugrás csak a mennyiségi kontrasztot kompenzálása céljából történjen. A színeknek lehetőleg visszafogottaknak, telítetleneknek, ugyanakkor szomszédos helyzetben egymástól jól elkülöníthetőknek kell lenniük.

Gyakran előfordul, hogy egy igazgatási rendszer több szintjét is ábrázolni kell a térképen. Ilyenkor a nagyobb egységeknek egymástól el kell különülniük, ugyanakkor a kisebb egységeket is el kell tudni határolni egymástól, amellett, hogy utóbbiak egy-egy csoportját egymással összeköti, hogy azonos nagyobb egységbe tartoznak. Jó példa erre Magyarország régiós és megyei beosztásának együttes bemutatása, vagy Magyarország természetvédelmi térképe. Előbbi esetben a nagyobb egységeken (a régiókon) belüli kisebbek (a megyék) egymással egyenrangúak, utóbbiban a kisebb egységek (nemzeti parkok, tájvédelmi körzetek, természetvédelmi területek) közt hierarchia van, és nem is fedik le teljesen a nagyobb egységek (a nemzeti parkok igazgatása alá tartozó területek) egészét. (3.6. ábra: Többszintű igazgatási felosztás)

Az igazgatás szerinti felületkitöltés úgy is történhet, hogy egymással nem feltétlenül határos egységeket mutatunk be, miközben a maradék területet egységes színnel töltjük ki (alapszín), mint az előbbi ábra b) térképén. További példa erre a Topográf Kft. 1 : 360 000-es méretarányú Szlovákia autóatlasza. Az atlasz fő térképlapjain a tájvédelmi körzeteket és a nemzeti parkokat emelték ki az alapszínből, két különböző árnyalatú zöld színt használva. Maga az alapszín is kétféle aszerint, hogy a célországról (Szlovákiáról), vagy ahhoz képest külföldi területről van-e szó. (3.7. ábra: Felületi színkitöltés alap-színnel és elszórt igazgatási egységekkel)

A felületi színkitöltés módjainak kombinálása

A fent említett négy leggyakoribb felületi színkitöltési módszer közül néhányat kombinálni is lehet és érdemes. Az igazgatási felosztás és a növényzeti fedettség együttes alkalmazására a várostérkép a legjobb példa. Itt a kerületek eltérő homogén kitöltése mellett külön színnel ábrázoljuk a parkokat, erdőket, vagy akár a gyümölcsösöket is.

A domborzatárnyékolást kombinálhatjuk a növényzeti fedettség szerinti ábrázolás mindkét típusával. Turistatérképeken megfér egymás mellett a summer és a művelési ágak szerinti kategorizálás, a topogeográfiai térképeken pedig a növényzeti övezetesség szerinti felosztás mellett elengedhetetlen a domborzatárnyékolás, ha a területről plasztikus képet akarunk adni.

A domborzatárnyékolás és a rétegszínezés szépen kiegészítik egymást, együttes alkalmazásuk az általános földrajzi térképeken gyakori.

Közigazgatási beosztás ábrázolása domborzatárnyékolás mellett szintén általános földrajzi térképeken fordul elő leginkább. Bár ez a kombináció igen szemléletes, a felületi színek megválasztásakor ügyelni kell arra, hogy a summer a legsötétebb színfelületen is átüssön. Ha kell, az árnyalatok sötétségét aszerint változtathatjuk, hogy az alatta levő felületi szín mennyire sötét. Az alábbi példán Nepál lilás kitöltésén már alig tud sötétíteni a summer, így a domborzati formák nagy jelentőségük ellenére itt kevésbé érvényesülnek. (3.8. ábra: Közigazgatási beosztás ábrázolása domborzatárnyékolással kiegészítve)

Kevésbé szerencsés kombináció, amikor rétegszínezéses domborzatábrázolás mellett jelenítjük meg a felszín növényzettel való borítottságát. Ez még abban az esetben is zavaró, ha utóbbiak közül csak az erdőfoltokat vesszük fel a térképre. Példa erre a megoldásra egy észak-írországi kiadású turistatérkép-sorozat. Bár az alacsonyabb tengerszint feletti magasságú területek és az erdők zöldje könnyen megkülönböztethető egymástól, és a rétegszínezést sűrű szintvonalrajz egészíti ki, mégis néhány magasba nyúló erdőfolt megbontja a hipszometria nyújtotta egységes domborzati képet. (3.9. ábra: Hipszometria és növényzeti fedettség ábrázolásának kombinációja turistatérképen)

A hipszometria és az igazgatási beosztás szerinti felületkitöltés kizárja egymást, hiszen mindkettő a terület egészét kitölti.

3.3.2. A színhasználati hagyományok vonalas ábrázolás esetén

A térképen vonalas jelekkel sokféle elemet ábrázolhatunk. Az alábbiakban csak a leggyakrabban megjelenőket sorolom fel, és azokat, amelyekhez erősebb hagyományok kötődnek a színhasználat terén. Ilyenek a vízrajz, a domborzatrajz vonalas elemei, a közlekedési hálózat, a határok, illetve egyéb vonalas elemek.

A vízrajz

A vízrajzhoz kapcsolódik talán a legrégibb, ezáltal legerősebb hagyomány, amennyiben a vízzel kapcsolatos elemeket mindig kékkel vagy valamilyen árnyalatával színezzük, legyenek azok természetes vagy mesterséges objektumok. Általában méretaránytól és a térkép típusától függetlenül egységes kék színnel jelölünk minden (állandó, időszakos, mesterséges) vízfolyást, a felületként megjelenő vizek partvonalát, a jéggel kapcsolatos jelenségeket stb., és köztük a vonal rajzolata segítségével teszünk különbséget (fogazott, szaggatott, pontozott stb.).

Ez alól kivételt képezhetnek a vizes céltematikájú térképek, mint a vízisport-térkép, ahol a különböző partvonalak ábrázolásakor más színt is felhasználunk.

A domborzatrajz

A domborzatábrázolás az előbb említett felületi kitöltésen túl vonalas elemekkel, szintvonalakkal is történhet. Ez főleg nagy és nagyobb közepes méretarányú kézitérképeken fordul elő. A szintvonalrajz általában egységes színű, azaz a szintvonalak és a hozzá kapcsolódó elemek (eséstüske, tereplépcső, sziklafal, kőfejtő, horhos, egykori és időszakos medrek, földsánc, töltés stb.) azonos színt kapnak. Ez a hagyomány szerint a szárazföldön barna vagy szürke, az állandóan jég borította területeken és az álló- vagy folyóvízi mélységvonalak esetében kék. A barna tágabban értelmezett családjába beletartozhat a bíbor és a narancssárga is. Előbbivel a Cartographia Kft. újabb kiadású turistatérképein, utóbbival a katonai topográfiai térképeken találkozhatunk. A szintvonalrajzot kiegészítő kótás ábrázolás elemei (magassági és mélységi pontok és számok) színükben különbözőek, szárazföldön általában feketék, vízben kékek.

Tömeges voltukból adódóan a szintvonalak a térkép általános képének meghatározói. Ehhez hozzájárul, hogy legtöbbször az adott területen alkalmazható lehető legkisebb alapszintközt választjuk. Egészen más képet mutat ugyanaz a térkép szürke, szürkésbarna vagy vörösesbarna szintvonalrajzzal. Ahol a szintvonalak sűrűn helyezkednek el, az olvasó szemében additív színkeveredés zajlik le, ez pedig megváltoztatja a szintvonalak közötti terület színérzékletét, legtöbb esetben sötétítve is azt.

A közlekedési hálózat

A közlekedési elemek bemutatásához jóval kevesebb hagyomány kötődik, mint a víz- vagy a domborzatrajzhoz. Ábrázolásmódjuk a térkép méretarányától és típusától függően nagy eltéréseket mutat. Általánosságban elmondható, hogy a kötött pályás közlekedési vonalakat többnyire egy folytonos vonallal ábrázoljuk, vagy kétvonalasan, de ekkor a belső vonal szaggatott. A burkolt közutak ezzel szemben majdnem mindig kétvonalasak, a burkolatlanok pedig egyvonalasak vagy kétvonalasak, de utóbbi esetben egyik vagy mindkét kontúrjuk szaggatott. Megjegyzendő, hogy például Amerikában a burkolt utak a térképeken egy folytonos vonallal ábrázoltatnak, még várostérképeken is.

A közlekedési vonalak színét illetően a térképkészítő tág teret kap, de a térképen annak méretarányától és céljától függően világosan meg kell tudni különböztetni a kötött pályás közlekedési elemeket a gépjárművel járható utaktól. Azokon a térképeken, ahol a terület közlekedése is a céltematika része (közlekedési, autó-, kerékpáros, várostérképek), az egyes jogi és minőségi útkategóriákat legkönnyebben színük és vastagságuk megváltoztatásával különböztethetjük meg. Ekkor szükséges, hogy az alkalmazott színek hasonló irányú hierarchiát mutassanak, mit az általuk ábrázolt objektumok. Ahol az utak kategorizálása kevésbé fontos (topográfiai, turista-, általános földrajzi vagy igazgatási térképek, ott csak a vonal szélességének változtatásával érzékeltetjük a különbségeket.

Az olyan közlekedési útvonalakat, amelyek a terepen nem láthatók, többnyire egyenesen vagy egyenletes ívvel futó, szaggatott vonallal ábrázoljuk, jelezve, hogy csak körülbelüli útvonalról van szó. Ilyenek a kompjáratok, hajóútvonalak, légifolyosók, de ide tartoznak pl. turistatérképeken a gleccsereket átszelő utak vagy a téli síutak is, amelyek évről-évre változnak, valamint a tervezett és az épülő útszakaszok is.

Általában város-, közlekedési és turistatérképeken tüntetjük fel a menetrend szerinti közlekedési eszközök útvonalát és megállóit. Mivel ezek legtöbbször más vonalas elemhez, burkolt utakhoz kötődnek, ez utóbbiakat egészítjük ki a közlekedési járat jelével. Ez attól függően, hogy a céltematika részét képezi-e egy vagy több kategóriát foglalhat magába. Egy kategóriás jelölés főleg a turista-, több kategória használata a város- és a közlekedési térképekre jellemző. Ha egyetlen vonaltípussal ábrázoljuk a közlekedési járatok útvonalát, akkor ez általában a kétvonalas közutak kontúrvonalai közt futó szürke vagy fekete pontsorral vagy szaggatott vonallal történik. Turistatérképen előfordul, hogy az autóbuszjárat ábrázolása a megállók jelölésére szorítkozik. Ekkor az úthálózattól függően többé-kevésbé következtethetünk ugyan a járat útvonalára, de a hálózatról nem kapunk szemléletes képet.

Várostérképeken, ahol a tömegközlekedési hálózat bemutatása fontos része a céltematikának, és gyakrabban jelennek meg különböző típusú közlekedési eszközök, ezeket kategóriánként más-más jellel, de az előzőhöz hasonlóan az utcák kontúrvonalai közötti vékonyabb vonallal jelöljük. A megkülönböztetés történhet a vonal szaggatásával, színével vagy mindkettővel. A színek utalhatnak a közlekedési eszközre, pl. Budapesten a villamos sárga, a busz kék, a troli piros, a HÉV pedig zöld színt kaphat, ám ez szemléletessége ellenére nem feltétlenül a legjobb megoldás. Komolyabb tradícióról még nem beszélhetünk e téren, de miután tömegesen használt térképtípusról van szó, ezek gyorsan kialakulhatnak.

A turistautak mint közlekedési elemek ábrázolása nem csak turistatérképeken jelenhet meg, hanem vízisport-, város vagy akár autótérképen is. Turistatérképeken a jelzett gyalogos turistautak mellett ábrázolhatjuk a kerékpáros, a sítúra-, a lovas jelzéseket és a tanösvényeket is. Magyarországon ma négyféle színű turistajelzés van, kék, piros, sárga és zöld, mindegyiken belül nyolc különböző gyalogos, valamint egy-egy kerékpáros és sítúrajelzés. A turistautak ábrázolása alapvetően kétféleképpen történhet: az egyik módszer szerint az összes turistautat egyszínű, folytonos vonallal ábrázoljuk, és őket valamilyen kiegészítő jellel különböztetjük meg. Ez lehet a terepen megjelenő turistajelzés kicsinyített, színhelyes mása, vagy a jelzés színének betűjele a jelzés formájával. A másik módszer során a turistautakat saját, vagy ahhoz nagyon közel álló színnel ábrázoljuk. Ekkor is szükség van a kiegészítő jelekre, hiszen a jelzés formája nem derül ki a vonalas elem rajzából. A fő-, összekötő és kiágazó jelzéseket [31] is elkülöníthetjük folyamatos és szaggatott vonalak segítségével, de még ebben az esetben is szükség van a kiegészítő jelekre, mert nyolc különböző jelzésformát nem érdemes vonalszaggatással megkülönböztetni.

Határok

Határokat a térképek majd minden típusán ábrázolunk. Ezek lehetnek közigazgatási, természetvédelmi határok vagy épített, a terepen megjelenő lehatárolások (kerítések). Ezenkívül korográfiai térképen is megjelenhetnek tematikus információként különböző jelenségek, népcsoportok elterjedésének határai, az ármentes térszín vagy egy barlangrendszer határai stb.

Egyes térképek esetén a határok hangsúlyozása kiemelkedő fontosságú. Ilyenkor a határvonal kiemelése érdekében annak egyik vagy mindkét oldalán vastag szalagszerű sávot, bandot húzunk. Ez általában vonalraszteres sáv, azaz az alatta rajzolt elem látszik, ha színei kicsit el is tolódnak a vékony vonalak színének irányába. Ilyenkor ugyanis szemünkben összeadódnak a sűrű vonalkázás keltette és az alatta levő színingerek, ami a két szín additív keverékét eredményezi érzékelőrendszerünkben.[32] Egyes esetekben a band önállóan jelzi a határt, ekkor annak középvonala adja a pontos határvonalat.

A határbandok színét a térképen alkalmazott többi szín befolyásolja. Általánosan elmondható, hogy a leggyakrabban ábrázolt határfajták közül a közigazgatásiakat a sárgától a piroson keresztül a lilával bezárólag futó széles skála valamelyik színével, a természetvédelmi határokat a zöld valamely árnyalatával színezzük.

Közigazgatási térképeken gyakori megoldás, amikor a band a határvonal két oldalán eltérő színezést kap. Ez a szemléletes ábrázolásmód, a körvonalas színezés megengedi, hogy az elhatárolt területek felületkitöltés nélkül maradjanak, vagy csak jóval világosabb, törtebb kitöltést kapjanak, ugyanakkor az olvasó előtt tisztán kirajzolódjanak. (3.10. ábra: Körvonalas színezés)

A kerítések mint épített lehatároló objektumok a nagy méretarányú térképeken jelennek meg. Ábrázolásuk többnyire szürke vagy fekete, vékony, folyamatos vonallal történik, esetleg egyenlő közönként kisebb vonalkákkal vagy más jelekkel kiegészítve. Egyes térképeken (topográfiai, tájfutó) a kerítéseket további kategóriákba osztjuk anyaguk szerint, vagy az alapján, hogy átmászhatóak-e vagy sem. Ekkor sem használunk azonban más színeket, mint a szürke és a fekete, hanem megkülönböztető jeleket alkalmazunk.

Egyéb vonalas elemek

A felsorolt kategóriákba be nem sorolt elemek közül csak néhányat emelek ki.

A villanyvezetékeket nagy méretarányú térképen vesszük fel, ott is azokon a típusokon, ahol a tájékoztatást megkönnyítik. Folyamatos, vékony vonallal szoktuk őket jelölni, egyenlő közönként kis nyilakat vagy más megkülönböztető jeleket rakva rá. A vonal és a jelek színe szürke vagy fekete. A jel a topográfiai térképekről öröklődött át a többi térképtípusra, és mivel sosem része a céltematikának, csak jelentéktelen módosításokon esik át alkalmanként. A csővezetékek leginkább iskolai atlaszok általános földrajzi térképein, valamilyen kevéssé feltűnő, barnás, szürke vagy fekete színnel jelennek meg.

Lineáris elemek még a különféle hálózatokat alkotó segédvonalak, mint a fokhálózat, a kilométerháló vagy az önálló keresőháló. Ezeket vékony, folyamatos (ritkábban szaggatott) vonallal szoktuk jelölni. A fokhálózat esetében elterjedőben van a ciánkék szín, a kilométer- és a keresőháló esetében fekete vagy bíbor vonalakkal találkozhatunk. A hálózati vonalak valamelyike, esetenként több is, mindegyik fajta térképen megjelenik.

A vonalas elem állhat pontszerű jelek sorozatából, mint például a francia térképeken elterjedt határábrázolás, amely kis keresztek sorozatából áll. Ilyen jelsorozat a bólyasor vagy a sok kis körből álló fasorábrázolás.

Külön csoportot alkotnak azok a pontszerű jelek, amelyek egy másik lineáris elemet kiegészítve alkotnak vonalat. Ekkor a jelek nem pontra, hanem a vonalas elem megfelelő szakaszára vonatkoznak, így megkülönböztetik azt a többi hasonló vonalas elemtől. Ilyen vonalszakaszra vonatkoztatott jel az útszámozás autótérképeken, a kerékpárral javasolt útvonal, de ilyen a turistajelzések jelölése is. E megoldás előnye, hogy a pontszerű jelek nem terhelik újabb vonallal a térképet, ugyanakkor kevésbé szemléletesek, és nem megfelelő elhelyezésük vagy sűrűségük esetén nem mutatják egyértelműen a vonal futását. (3.11. ábra: Vonalra vonatkoztatott pontszerű jelek)

Se nem vonalas, se nem felületi elem a barlangok felszín alatti futásának ábrázolása. Annak érzékeltetésére, hogy a felszínen nem látható objektumot ábrázolunk, célszerű valamilyen kevésbé élénk színt használni. (3.12. ábra: Barlangjárat ábrázolása turistatérképen)

3.3.3. A színhasználati hagyományok pontszerű ábrázolás esetén

A pontszerű elemek színei a négyféle ábrázolásmód közül a legkevésbé befolyásolják a térkép összképét. Ugyanakkor a korográfiai térképeken a céltematika kisebb vagy nagyobb része mindenképp pontszerű elemként jelenik meg, tehát színeik megválasztásának jelentősége semmiképp sem elhanyagolható. A második részben megtudtuk, hogy a térképi elemek megkülönböztetésének legjobb eszköze a szín. Ez fokozottan érvényes a pontszerű elemekre, hiszen itt viszonylag kis méretű és sokszor sűrűn elhelyezkedő, egymást is zavaró jelekről van szó.

A térkép típusa és méretaránya megszabja, hogy a terep mely objektumai, és milyen csoportosításban kerülnek a térképre. A különböző jelcsoportok fogalmilag különböznek egymástól, és ezt a jeleknek is tükrözniük kell. A pontra vonatkozó jelek esetében ugyanakkor sokkal tágabb a térképész színválasztási lehetősége, mivel itt a hagyományok kevésbé markánsak.

Az alábbiakban nagy vonalakban végigjárom a pontszerű elemek azon csoportjait, amelyek a leggyakrabban jelennek meg korográfiai térképeken. Ilyenek a vízrajz, a domborzatrajz pontszerű elemei, a településjelek, a vonalas közlekedési elemek kiegészítő jelei, a látnivalók, fürdők, vendéglátóhelyek, szabadidős lehetőségek jelei, illetve egyéb jelek.

Vízrajz

A legerősebb hagyomány itt is a vízrajzi elemekben található. A vonalas elemekhez hasonlóan a pontra vonatkozó jeleket is ugyanazzal a kék színnel szoktuk ábrázolni, mint a többi vízrajzi elemet (mélységpontok, vízesés, forrás, kút stb.). Néhány mesterséges tárgyat nem kékkel, hanem feketével jelölünk (gát, hajózhatóság jele stb.). Ugyanakkor pl. a vízművet és a ciszternát ismét kékkel jelöljük.

Domborzatrajz

Ide tartoznak a szintvonalrajz és a rétegszínezés kiegészítéseként alkalmazott kótás ábrázolás elemei, a magassági pontok, háromszögelési pontok, víznyelők, sziklák, tájfutótérképeken a gödrök stb. Ezek esetében a szintvonalrajztól eltérő színekkel, többnyire feketével találkozunk, kivéve a szintvonalak szerves részét képező eséstüskéknél. A kőtenger, kőmező apró (általában fekete) jelecskéi inkább sorolhatók a felületi jelekhez, mivel ezek nem pontosan arra a helyre vonatkoznak, ahol szerepelnek. A sziklafal jele is félig felületinek minősül, főleg magashegységi területeken. Ezeket a szintvonalrajz színével szoktuk jelölni, mivel alattuk a vonalak megszakadnak.

Fedettség

A növényzeti és az épített fedettségi kategóriák elkülönítésére gyakran alkalmazunk felületi jeleket. Ezek többnyire szabályosan ismétlődnek, az egyes jeleknek nincs terepi vonatkozási helye. Ilyen a gyümölcsös vagy a szőlő jele, de ide tartozik a közepes méretarányú térképek tanyaábrázolása is, ahol a kisházak jelei csak a beépítettség jellegét mutatják, a konkrét házak helyét nem adják meg.

Településjelek

Az ábrázolt területtől függően, bizonyos méretarány fölött a települések már nem jelenhetnek meg alaprajzszerűen. Ekkor településjeleket alkalmazunk, amelyeknek a mérete és a színe attól függ, hogy a településhálózat a térkép céltematikájának részét képezi-e. A településjelek többnyire feketék, gyakran (például általános földrajzi térképeken) piros kitöltéssel, ami a települések közti hierarchia magasabb fokát jelentheti. E kettőn kívül csak ritkán (pl. összetettebb témájú igazgatási térképeken) fordul elő más szín.

Közlekedés

A vonalas közlekedési elemeket kiegészítő jelek az állomások, megállók, hidak, alagutak, hágók, kikötők stb. jelei. Ezek általában fekete színnel kerülnek a térképre.

Kiemelt objektumok

A különféle látnivalók és kiemelt objektumok azokon a térképeken jelennek meg, ahol a másodlagos jelleg az idegenforgalom felé tolódott el. Ez ma nagyon sok térképre jellemző (leginkább autó-, turista és várostérképek), így ezekkel a jelekkel az alábbiakban részletesebben foglalkozom. Az említett elemeket a céltematika, a méretarány és az ábrázolt terület jellege szerint többféleképpen kategorizálhatjuk, de néhány főcsoportnak el kell különülnie egymástól, amelyeken belül további alkategóriákat képezhetünk aszerint, hogy a térkép célját figyelembe véve melyeket tartjuk fontosabbnak, vagy melyeket hagyjuk el. (Ilyen főcsoportok lehetnek például: kulturális, természeti látnivalók, vendéglátóhelyek, szabadidős létesítmények, fürdőhelyek, kereskedelmi, kulturális létesítmények és egyéb közintézmények.)

A kiemelt objektumok ábrázolása pontra vonatkozó jelekkel, piktogramokkal történik. A piktogramok képi megoldásával (mértani vagy képszerű, pozitív, negatív vagy átlátszó jel) most nem foglalkozom, ehelyett azok színeit veszem górcső alá. Az egyes főcsoportokat egymástól érdemes vagy egyenként elkülöníteni, vagy egyáltalán nem tenni különbséget köztük, azaz mindet egy színnel jelölni. A megkülönböztetés a vezérforma elvének alkalmazásán túl színekkel is történhet, ilyenkor ezek megválasztásánál először az erősebb hagyományokat kell figyelembe venni: a természeti látnivalókat például zöld, a fürdőhelyeket pedig kék színnel szoktuk jelölni. Kicsit enyhébb megkötés a templomok, kápolnák feketével való jelölése, mivel ezek viszonylag nagy számban fordulnak elő. A többi csoport színének meghatározásához azok mennyiségét, térképi elhelyezkedését, és a térképen szereplő többi színt kell figyelembe venni.

A kiemelt objektumokat legtöbbször névvel is ellátjuk, így megkülönböztetésük történhet pusztán ezek írásmódjának változtatásával. (Lásd lejjebb.)

Egyéb pontszerű jelek

A továbbiakban a pontszerű jeleket aszerint részletezem, hogy melyik térképtípuson fordulnak elő leggyakrabban.

Turistatérképeken fordul elő a turistajelzések jele, ami legtöbbször a terepen található jelek kicsinyített mása. E megoldás hátránya, hogy a kis fehér téglalapok sokat kifednek a térképi tartalomból. Ezért előfordul, hogy a fehér alapot elhagyják, ekkor jelzés a vonalas elem mellé kerül, így azonban a jel alakja nehezebben látható. A turistákat kiszolgáló létesítmények szintén e térképek céltematikájához tartoznak. Ilyenek a bélyegzőhelyek, a tanösvények kiindulópontja állomásai, parkolók, kerékpárszervizek és -kölcsönzők (kerékpáros turistatérképen) stb.

Autótérképek jellemző pontra vonatkozó jele az úttárcsa. Ezek színe a különböző kiadású térképeken igen változatos képet mutat, némelyiken több színt is használnak az egyes szintek és kategóriák jelölésére. Fontos, hogy az úttárcsák jól látszódjanak, ezért mindenképp valamilyen élénk és viszonylag sötét színt kell választani (piros, bíbor, lila, sötétkék stb.). Az úttárcsák tömeges jelek, ezért vigyázni kell, nehogy színükkel túlságosan meghatározzák egy-egy terület képét, mint ahogy a 3.13. ábra térképének [33] egy részletén történt. Kisebb méretarányokban jelenik meg a csomópont jele, amely rendszerint annak az útnak a színét kapja, amelyiken fekszik. A közlekedést segítő kiegészítő jeleket (emelkedő, útlezárás, hágó jele) általában feketével jelöljük, de a lezárt, időszakosan lezárt vagy veszélyes útszakaszokat, továbbá veszélyes helyeket már valamilyen elütő, többnyire bíbor vagy piros színnel érdemes ábrázolni. Autótérképeken még az egyéb kiegészítő létesítmények is a céltematikához tartoznak (benzinkút, pihenőhely, motel, felüljáró stb.). (3.13. ábra: Tömeges jelek hatása)

A várostérképeken a méretarány megengedi a különböző középületek (közhivatalok, iskolák, piacok, bevásárlóközpontok, kórházak, rendelőintézetek, színházak, mozik, múzeumok, emlékművek, valamint a közlekedést segítő elemek stb.) ábrázolását. Ezek színválasztása viszonylag szabadon történhet, csak az egyes csoportok megfelelő elkülönítését kell szem előtt tartani.

A vízisport-térképen különböző hajózási jelek jelennek meg, amelyek formájukat és színüket az ábrázolt jel életnagyságú változatából nyerik.

Többnyire általános földrajzi térképeken, azon belül is az iskolai atlaszok lapjain találkozunk gazdasági jelekkel. Ezek a speciálisan gazdaságföldrajzi tárgyú jelek kialakult formákkal és színekkel rendelkeznek.

Igazgatási térképeken találkozunk a településjelek többszintű kategorizálásával. Ezeknél a jeleknél fontos az alá- és fölérendeltségi viszonyok szemléletes bemutatása, amiben a méret és az alakzat változtatásának alkalmazása dominál, a színeknek itt nem annyira a pontszerű jeleknél, mint inkább a nevek aláhúzásánál van szerepe. Egy-egy összetettebb téma ábrázolásakor azonban a településjelek is eltérő színt kaphatnak.

A közlekedési térképeken a topográfiai információk háttérbe szorulnak, és halványan, sokszor szürke színben kerülnek csak a térképre, a közlekedési tematika viszont élénk színeket kap. Pontra vonatkozó közlekedési elemek az állomások, megállóhelyek, pályaudvarok, végállomások, kikötők, repülőterek, egyéb közlekedési csomópontok. Ezekhez viszonylag kevés hagyomány kötődik, bár akad kivétel, pl. a metrótérképeken az egyes vonalakat, így az állomásokat is mindig ugyanazzal a színnel jelöljük.

A történelmi térképek jellegzetes jelei egy-egy eseményt ábrázolnak, így bár nem is mindig egy bizonyos pontra vonatkoznak, pontszerű jellel ábrázoljuk őket. Komoly színhasználati hagyományokról itt sem beszélhetünk.

3.3.4. A térkép szöveges elemeinek színhasználati hagyományai

A térképeken megjelenő szöveges elemeknek csak egyik (általában nagyobb) része a névrajz, másik része a különböző (pontszerű és vonalas, ritkábban felületi) jeleket kiegészítő szöveges jel. Ezért az alábbiakban a két dolgot külön elemzem.

A kiegészítőkként megjelenő szöveges elemek legtöbbször rövidítések vagy számok. Színeik szoros kapcsolatban vannak azzal a jellel, amelyikre vonatkoznak. Legtöbbször ugyanolyan színűek, ezzel segítik a két elem összekapcsolását.

A névrajz egyes térképeken (tájfutótérkép) meg sem jelenik, másokon a céltematika legfontosabb hordozója lehet (történelmi térkép, várostérkép). A nevek színének legkomolyabb hagyománya a feketéhez kötődik. Lehetőség szerint minden nevet feketével írunk, hiszen ez látszik a legjobban, és szöveg esetén ehhez is vagyunk szokva. Ez alól a vízrajzhoz kapcsolódó nevek kivételek, de általános földrajzi térképeken a névrajz elemei közti egyensúly megtartása érdekében ezeket is feketével írják.

Színes névrajzzal legtöbbször ott találkozunk, ahol a nevek vonatkozási helye valamilyen színes elem. Ekkor ugyanis elvárható, hogy a név színe utaljon az objektumra, azaz könnyen hozzárendelhető legyen akkor is, ha csupán elhelyezkedése ehhez nem elegendő. Történelmi, igazgatási térképeken a céltematika összetettsége indukálhatja egy-egy felületre vonatkozó névtípus más színnel történő írását, ha már a betűtípus és -méret változtatása nem hozza meg a kívánt eredményt.

* * *

4. A színhasználati lehetőségek szemléltetése mintatérkép segítségével

Ebben a részben egy turistatérkép segítségével szemléltetem azokat a színészleléssel kapcsolatos jelenségeket, amelyekről a második részben írtam, igazodva azokhoz a hagyományokhoz, amelyeket a harmadik részben soroltam fel. A mintatérkép elsősorban a céltematika színeinek változtatásával rámutatok néhány ábrázolási problémára és lehetőségre. A színek változtatásával megtalálható az a néhány kombináció, amely a térkép céljának megfelelően a lehető legszemléletesebb képet adja a területről.

A mintatérkép fiktív területet ábrázol annak érdekében, hogy a különböző térképi elemeket megfelelően be tudjam mutatni. Az általam kidolgozott jelkulcs és a mintatérkép mind a turistajelzések rendszere, mind a terepviszonyok, mind pedig az egyéb ábrázolandó objektumok tekintetében a hazai viszonyokra alapoz, más területeken ettől eltérő jelkulcsi kategóriák alkalmazása szükséges.

4.1. A térkép céljának és céltematikájának meghatározása

A térkép célja amellett, hogy jelen dolgozat szemléltető eszköze, és attól eltekintve, hogy kitalált területet ábrázol a gyalogos túrázóknak szóló turistajelzések és -létesítmények, valamint a terepi tájékozódást segítő elemek kiemelt és teljes körű ábrázolása, továbbá a terület általános képének bemutatása, különös tekintettel a turisztikai objektumokra és látnivalókra. Eszerint a térképen található elemek elkülönülnek elsődleges, illetve másodlagos céltematikára, valamint háttértematikára. Az elsődleges céltematika elemei a gyalogos túrázással kapcsolatos objektumok: a jelzett turistautak és a turistalétesítmények, a menetidő, a kivezető irányok turistaúton, turistautak neve, turista bélyegzőhelyek stb. A másodlagos céltematika elemei a vendéglátó egységek, a kulturális, természeti és egyéb látnivalók, természetvédelmi területek és a fürdőhelyek, valamint mindezek nevei. Háttértematika az összes többi térképi elem.

Az elsődleges, a másodlagos céltematikának és a háttértematikának egymástól bizonyos mértékig el kell különülnie. Ez alatt azt kell érteni, hogy ábrázolásmódjaik tükrözzék jelentőségük különbségét. Ezt legjobban a színek, a jel- és a betűméretek változtatásával érhetjük el, amelyek közül most a színekre fektetem a hangsúlyt.

4.2. A térkép jelkulcsa

A térkép jelkulcsának ki kell elégíteni mindazokat a kívánalmakat, amiket az imént támasztottunk, azaz a térkép célját kell szolgálnia. A méretarány és a megjelenési forma után rátérek az elsődleges és a másodlagos céltematika, majd a háttértematika elemeinek ábrázolási lehetőségeire.

4.2.1. A térképen használandó színek meghatározása

A cél- és a háttértematika elemeinek ismeretében először meghatároztam néhány színt, és a későbbiekben csak ezeket alkalmaztam egy-egy adott jelre vagy jelcsoportra. A színekkel szembeni követelmények a következők voltak:

adott esetben egymástól könnyen megkülönböztethetők legyenek;

szimultán kontraszt fellépésekor se lehessen két színt összetéveszteni;

elég legyen négy nyomdai alapszín használata, kivéve barna színű szintvonalrajz esetén.

Ezek alapján az alábbi színeket kevertem ki. (Egyik térképen sem szerepel valamennyi szín egyszerre.) (4.1. ábra: A térképeken használt színek)

4.2.2. A színek megválasztásának sorrendje

Az egyes térképi elemek színeinek megválasztásakor figyelembe kell venni, hogy egyes térképi elemekhez több, másokhoz kevesebb hagyomány kötődik. Némelyik jel színe szinte akármilyen lehet, némelyiké pedig csak szűk határon belül mozoghat.

A színválasztáskor az első lépés azon elemek színének meghatározása volt, amelyeknél többé-kevésbé egyértelmű a hozzárendelt szín. Jelen térkép esetében ilyenek a vízrajz és a növényzeti fedettség elemei, de ide tartozik a háttértematika néhány (többnyire pontszerű) jele is, hiszen ezeket általában feketével vagy szürkével jelöltem (magassági pont, buszmegálló, szikla, jellegfa, pihenőhely, megyehatár, kerítés stb.) Néhány elemnél alig egy-két szín jöhet szóba, így pl. a szintvonalrajz szürke vagy barna, a kilométerháló bíbor vagy fekete stb. Ezen elemek színét abban a fázisban határoztam meg, amikor egyik vagy másik színt vagy ahhoz hasonlót egy másik objektum ábrázolásakor felhasználtam, és ugyanannak a színnek a használata félreértéshez vagy a harmónia megbomlásához vezetett volna. (Például ha a turista tematikát bíborral jelöltem, a kilométerháló bíbor helyett fekete lett stb.)

A második lépésben az elsődleges céltematika ábrázolási módját és színeit határoztam meg. Mivel a turista tematika színeit csak kis mértékben korlátozzák a hagyományok, lehetőség van arra, hogy éppen a legfontosabb elemek változtatásával állítsam elő a variációkat.

Ezután a másodlagos céltematika, majd a többi nagyrészt a háttértematika részét képező térképi elem színének megválasztása következett. Ezek esetében is alkalmaztam kisebb mértékű színvariációkat.

4.2.3. Az elsődleges céltematika ábrázolása

A térkép elsődleges céltematikáját az alábbi elemek képezik:

jelzett gyalogos turistautak;

jelzett kerékpáros túraútvonalak, jelzett sítúrautak és jelzett tanösvények;

a tanösvények kiindulási állomásai;

a jelzett túraútvonalak terepi jelzései;

a jelzett turistautak nevei;

a turista bélyegzőhelyek, a kilátók és ezek neve;

a jelzett utakra vonatkozó kivezető irányok;

a jelzett turistautak szakaszainak menetidői;

a jelzett sítúrautak és kerékpáros túraútvonalak szakaszainak távolsági és szintemelkedési adatai.

A jelzett utak

A jelzett gyalogos turistautakat két alapvetően eltérő módon ábrázolhatjuk: minden jelzést saját színével (négyféle), vagy az összes turistautat egy színnel. Mindkét esetben szükség van kiegészítő jelek alkalmazására, hiszen a turistajelzések nem csak színükben, hanem formájukban is különböznek, ezt pedig nem mutathatja a pusztán vonalas rajz. A fő-, összekötő és kiágazó jelzéseket (sáv-, kereszt- és egyéb jelzéseket) ugyan elkülöníthetjük folyamatos és szaggatott vonalak segítségével, de ez inkább csak bonyolítja a helyzetet.

Magyarországon (és jelen térképen is) külön kiemelhető az Országos Kék-túra útvonala. Ez történhet vastagítással (mindkét módszernél), illetve kék szín alkalmazásával (egyszínű módszer esetében).

Ami a konkrét színeket illeti, a saját színű ábrázolás esetén magától értetődően kínálkozik a lehetőség: a négyféle színű turistajelzést ábrázoljuk a telített kékkel, pirossal, sárgával és zölddel. Ekkor a következő problémával találjuk szembe magunkat: a sárga majdnem mindenhol, a zöld pedig az erdős területeken mindenképpen háttérbe szorul, ereje megtörik. Ez világosságukból ered [34], és abból, hogy a csaknem az egész térképet beborító világoszöldhöz (erdő) közelebb állnak, mint a kék vagy a piros. A sötétítés a zöld problémáját megoldja, de ha a sárgát sötétíteni akarjuk, hamar elveszíti sárga színezetét. A másik megoldás, azaz a kék és a piros világosítása csak gyengíti a céltematika kiugró hatását. További lehetőség a gyengébben látszó sárga jelzések vastagabb vonallal való jelölése. [35] Ez ellensúlyozhatja világosságukat, ezáltal elősegítheti a négyféle szín egyenrangúságát. A térképeken ezt alkalmaztam.

Egyszínű ábrázolás esetén elterjedt megoldás a piros színű turistaút. Ez a szín ideális az elsődleges céltematika ábrázolására, de hasonlóan jó a bíbor és a narancssárga is, és e három szín közt előforduló bármely élénk árnyalat. Jelen térképen a turistautak egyszínű ábrázolása esetén a piros, a bíbor és a narancssárga színek jöhetnek szóba.

A jelzett kerékpáros útvonalak, sítúrautak és tanösvények ábrázolása igazodik a gyalogos turistautakéhoz, azzal a különbséggel, hogy lévén a gyalogos turisták az első számú felhasználók mindenképpen valamilyen módon meg kell őket különböztetni azoktól. Ez két módon lehetséges: a vonal szaggatásával vagy halványabb (világosabb, telítetlenebb) rajzolásával. Természetesen a kiegészítő jelzések is megkülönböztetik őket, de ez nem elég ahhoz, hogy távolabbról szemlélve a turistaút-hálózatból kiváljanak.

A jelzett tanösvények indulási állomásának jele és a tanösvény neve minden esetben a tanösvény vonalának színéhez igazodik, azzal megegyező. A jelzetlen tanösvények indulási állomásának jele és neve ugyanezt a színt kapja, de ehhez nem tartozik vonalas elem.

A jelzett túraútvonalak terepi jelzései

A térképen ábrázolt területen a 4.1. ábrán látható jelzések fordulhatnak elő. [36] A jelzéseket kétféleképpen ábrázoltam: a terepi megjelenéshez hasonlóan, fehér, téglalap alakú keretben, ekkor a megfelelő szakaszon a turistaút vonalának közepére helyeztem a jelet. A másik megoldás során a vonal mellé helyezett jelnek nincs fehér téglalap alapja, a színes alakzat önmagában szerepel. Ez esetben is alkalmaztam vékony fehér kontúrt, hogy a jelek a világoszöld háttér előtt jobban látszódjanak. (4.2. ábra: A mintatérkép turistajelzései)

A kiegészítő információk

A menetidő-, távolsági és szintemelkedési adatokat a hozzájuk tartozó nyilakkal és karikákkal együtt egy színnel ábrázolom. Erre a legalkalmasabb a lila, amely saját színű és egyszínű turistautak esetén is egyformán különbözik a többitől, és jól is olvasható, ezért mindegyik térképen ezt alkalmazom.

A turista bélyegzőhelyek, a kilátók és neveik egyszínű turistaút-ábrázolás esetén a turistautak színét, vagy a menetidőknél használt lilát kapják. Saját színű turistautak esetén egy ötödik színt (lilát) kap az összes többi turista tematika, így a bélyegzőhelyek és a kilátók jele és neve is.

A jelzett turistautak neve és a rájuk vonatkozó kivezető irányok megírása minden esetben a vonal színével megegyező.

4.2.4. A másodlagos céltematika ábrázolása

A másodlagos céltematikához tartoznak a kiemelt objektumok: a vendéglátóhelyek, a kulturális és a természeti látnivalók, fürdőhelyek és a szabadidős létesítmények. Ezeken belül is elkülönítettem alkategóriákat a következőképpen:

 Vendéglátóhelyek

étkezőhelyek (étterem, kocsma);

szálláshelyek (szálloda, panzió, turistaház, kulcsosház)

 Kulturális látnivalók

tárlatok és néprajzi látnivalók (szabadtéri múzeum, tájház, emlékszoba, múzeum, népi építészet);

hadtörténeti és kultúrtörténeti látnivalók (vár, várrom, földvár, kastély, kastélyrom, emlékmű);

egyházi látnivalók (templom, templomrom, kolostor, kolostorrom, kápolna, kápolnarom, kereszt);

ipartörténeti látnivalók (vízimalom, szélmalom /látogathatók, nem látogathatók/);

egyéb kulturális látnivalók;

 Természeti látnivalók (barlang /látogatható, nem látogatható/, arborétum, védett fa, védett földtani érték, egyéb természeti látnivaló);

 Fürdők (strandfürdő /mesterséges, természetes/, szabadstrand, termálfürdő, fedett uszoda);

 Szabadidős létesítmények (síközpont).

Az elsődleges céltematika színeit csak korlátozottan használtam. Ha azonban a szín az elsődleges céltematikában csak vonalas elemként (turistautak) és/vagy a turistajelzéseken (téglalap alapú vagy önálló) jelenik meg, a másodlagos céltematika pontszerű elemeire még alkalmazható. Néhány kivétellel az egyes alkategóriákon belül található jelek a vezérforma elve szerint hasonlítanak egymásra.

A kiemelt objektumok ábrázolása

Az elsődleges céltematika színeitől függetlenül a fürdőhelyeket nevükkel együtt mindegyik változaton ciánkékkel jelöltem, tekintettel az erős hagyományokra.

A fürdőhelyekhez hasonló okokból a látogatható természeti látnivalókat változatlanul zöld színnel jelöltem. A nem látogatható objektumok (barlang) fekete színt kaptak, lévén inkább csak tájékoztató jellegűek.

A vendéglátóhelyek, és azon belül a szálláshelyek átmenetet képeznek az elsődleges és a másodlagos céltematika között, ezért nagy hangsúlyt fektettem megfelelő kiemelésükre. Ez keretvonaluk színével történt, illetve a kempingnél az egész jel kapta a szállások színét. Lehetőség szerint igyekeztem valamilyen melegebb színt választani, ami jobban illik a jelölt objektumokhoz. Így a szállás színe lehet piros, narancssárga vagy bíbor. Jelentőségüknek és a kartográfiai hagyománynak megfelelően azonban fekete színt kapnak az étkezőhelyek, jelen esetben az étterem és a kocsma jelei.

A kulturális látnivalók alkategóriáit egyforma színnel jelöltem, közöttük a vezérformák jelentik a különbséget. Ugyanakkor az egyházi látnivalók, bár a kulturális nevezetességek részét képezik, fekete színt kaptak. Ennek oka az, hogy túlságosan nagy tömegben jelennek meg a térképen, és külön színnel való kiemelésük nem minden esetben tükrözné jelentőségüket. Ha pedig jelentőségük szerint akarnánk őket megkülönböztetni, nehéz feladatunk lenne. A térképnek nem a látnivalók érték szerinti osztályozása a feladata, hanem azok valamilyen rendszer alapján történő megkülönböztetése, és pontos helyük megmutatása.

A hadtörténeti látnivalók közt találjuk a földsánc jelét, amely nemcsak vonalas, hanem sajátosan terepi jellegével is közelebb áll a domborzati elemekhez. Ezt színe is tükrözi, amely a szintvonalrajzéval megegyező. A földsánc neve azonban ebből kifolyólag nem lehetett a jelhez hasonló, így azt feketének választottam.

A másodlagos céltematika további elemei

A másodlagos céltematika további elemei a kijelölt autóparkoló, az útszámozás, az esőház, a pihenőhely, a vasútállomás és vasúti megállóhely, a kiemelkedő sziklaalakzat, a jellegfa, a benzinkút, a határátkelő és a természetvédelmi terület. A természetvédelmi terület kivételével a fenti elemek mindegyikét pontszerű jelekkel, piktogramokkal ábrázoltam.

Az autóparkoló és az útszámozás jelét a KRESZ-ből vettem át, így ezek színe már adott volt. Az esőház, a pihenőhely, a jellegfa és a kiemelkedő sziklaalakzat bár látnivaló és tájékoztató jellegüknél fogva közel állnak a turista tematikához jelentőségüknek és a hagyománynak megfelelően fekete színt kaptak. A vasútállomást, a vasúti megállóhelyet és a buszmegállót szintén fekete illetve sötétszürke színnel ábrázoltam. A természetvédelmi terület határát csupán vonalraszteres határbanddal jelöltem, sötétzöld színnel.

A másodlagos céltematika szöveges elemei

A másodlagos céltematika elemeinek nagy részéhez névrajzi elem is tartozik. A nevek színe minden esetben igazodik a jel domináns színéhez. Ennek célja, hogy a zsúfoltabb részeken könnyebb legyen a nevet az objektumhoz hozzárendelni. Az igazodás történhet a betűk színének változtatásával, vagy a név megfelelő színű aláhúzásával.

4.2.5. A háttértematika ábrázolása

A topográfiai információk a terepi tájékozódás alapját képezik, így a háttértematika szerkesztésekor hasonló figyelemmel kell eljárni, mint a céltematika esetében.

A vízrajz

A többi elem színétől függetlenül ciánkék színnel jelöltem a vonalas és pontszerű vízrajzi elemeket, azaz a folyóvizeket, a forrásokat és a tavak partvonalát, valamint mindezek neveit. A vízfelületek kitöltésére ugyanennek a színnek a világosabb (raszteres) változatát alkalmaztam. A ciánkék szín használatának előnye, hogy a vékony vonallal ábrázolt kisebb vízfolyások is jól látszanak, mivel lévén ez az egyik nyomdai alapszín nem több színből áll össze a vonal vagy a jel.

A domborzatrajz

A domborzatábrázolás a térképen szintvonalrajzzal, valamint az azt kiegészítő elemekkel történik. A domborzatárnyékolás turistatérképen ennek eredeti célját figyelembe véve többet árt, mint használ. Az erősebben árnyékolt területek gyakran egybeesnek a sűrű szintvonalak által amúgy is sötétebbnek látszó részekkel, így ez jelentősen megnehezítheti, vagy lassíthatja a tematikus információ leolvasását. A szintvonalrajz színe a térképeken kétféle lehet: szürke vagy barna.

A fedettség

A növényzeti fedettség esetében öt, szintén hagyományos színt választottam az alábbi hét kategória elkülönítésére: világoszöldet a lombhullató, sötétebb zöldet az örökzöld erdő, halvány sárgát és felületi jeleket a szőlő és a gyümölcsös, halvány zöldet és felületi jeleket a bokros-ligetes-bozótos, ugyanezt a halvány zöldet felületi jelek nélkül a füves, és fehéret a művelt területek ábrázolására. A zöldeket igyekeztem úgy meghatározni, hogy a szimultán kontraszthatás a lehető legkevésbé hátrányosan érintse megkülönböztethetőségüket, ugyanakkor eltérésük túl nagy se legyen, mert ez indokolatlan kiugró hatást eredményez. A nyiladékok világosabb sávját fehérrel vagy a rét színével jelöltem.

Az épített fedettség esetében csak a lakóterületek kapnak színkitöltést, az elszórt beépítést apró házjelek, a gazdasági területeket pedig kerítéssel körbevett épületek jelzik. Ez a legtöbb esetben egyértelmű, ahol azonban szükséges, magyarázó megírással segíthető az értelmezés. Az összefüggő lakóterületek szürke vagy lilásszürke kitöltést kaptak.

A közlekedési hálózat

A kötött pályás közlekedési elemek közül a vasutakat a hagyományos színekkel, folyamatos fekete kontúrral, szaggatott fehér kitöltéssel jelöltem. A sífelvonó szintén fekete színt kapott.

A közutak kategorizálásakor inkább a vonalak vastagságával fejeztem ki a hierarchiát, így kétféle sárga, illetve fehér színt kaphattak a kétvonalas (szilárd burkolatú) utak belső vonalai. A lakott területen kívüli kerékpárutakat halványkék kitöltés jelöli.

A szilárd burkolattal nem rendelkező utakat egy vonallal ábrázoltam, az alkategóriák közötti különbség szaggatásukban mutatkozik meg.

A kétvonalasan megjelenő utak kontúrja és az egyvonalas utak sötétszürkék vagy feketék lehetnek.

4.3. A térképek értékelése

4.3.1. A színválasztási lehetőségek és értékelésük

A fent leírtakat alapul véve tizenegy különböző jelkulcs-variációt dolgoztam ki. A különböző elemek színeinek megválasztásakor kihagytam a térkép céljával, a hagyományokkal össze nem egyeztethető vagy kevésbé szemléletes színeket. A fennmaradó lehetőségeket oly módon kombináltam,, hogy az egyes változatok előnyei és hátrányai megmutatkozzanak. Az 1. sz. melléklet mutatja az így létrehozott kombinációkat a változó jelkulcsi elemek szerint. Az összes jelkulcsi elemet és változataikat a 2. sz. mellékletben tanulmányozhatjuk.

A változatok két csoportra oszlanak aszerint, hogy a jelzett turistautak vonala egy színnel (1-8. térképek) vagy négy színnel (9-11. térképek) vannak-e ábrázolva.

A turistaút-ábrázolásnál mind az egyszínű, mind a négyszínű vagy saját színű megoldásnak vannak előnyei és hátrányai. Az egyszínű jelölés esetén szemünk előtt könnyebben kirajzolódik a turistaút-hálózat, és négy szín helyett csak egy terheli a térképet. Ugyanakkor vizuális memóriánkban nehezebben marad meg egy-egy adott útszakasz jelzésének a színe, ha a térképen mindegyik útvonal egyszínű. Ebből adódik a másik módszer előnye: anélkül, hogy elővennénk a térképet, felidézhetjük, hogy egy adott pontról a másikra milyen színű jelzés vezet. Azt már nehezebben, hogy milyen formájú, hiszen ez az információ csak pontszerű elemként jelenik meg, ami jóval gyengébb lenyomatot hagy emlékezetünkben, mint a színében elkülönülő vonalas elem. [37]

A saját színű módszer másik komoly hátránya a magyar turistaút-hálózat jellegéből adódik: igen gyakran kettő, néha három különböző színű turistaút is fut egy-egy útszakaszon, de előfordul, hogy egy csomópontban mind a négyféle színű jelzés áthalad. A térképet nagyon leterheli a négy különböző színű vonal együttes jelenléte, ilyenkor néha még a nagyobb méretarányú térképeken is az eltolás módszeréhez kell folyamodnunk.

A 4. és a 8. térképen az egyszínű turistautak mellett kékkel jelöltem az Országos Kék-túra vonalát. Ez esetben ismét az a probléma merül föl, hogy a kiemelendő objektum ugyan elüt a többitől, de ezáltal az általuk alkotott csoportból, a turistaút-hálózatból is kilóg, ami ellentétes a térkép céljával.

Az egyszínű turistaút-ábrázolásnál szóba jövő színek (piros, narancssárga, bíbor) előnye, hogy erősen telítettek és nem túl sötétek. Utóbbi azért fontos, mert a turistautakkal együtt futó, szürkével vagy feketével jelölt útnak (makadámút, földút, ösvény) is látszódnia kell. Ha ezeket a vonalakat (az egyvonalas utakat) világosabb színnel ábrázoljuk, a jelzett utakat pedig sötétebbel, akkor a kontraszt ugyan megmarad, de ekkor az utak önálló (jelzés nélküli) helyzetben a hasonló világosságú erdőfoltok fölött látszanának kevésbé.

A síút, a jelzett kerékpáros útvonal és a tanösvény jelölésénél a halványítás módszere (3. és 8. térkép) csak az egyszínű megoldásnál jött számításba, hiszen a saját színűnél ez négy új árnyalattal terhelte volna a térképet. A vonalszaggatás módszere (többi térkép) kevésbé szemléletes, de saját színű turistautak esetén az egyetlen ésszerű lehetőséget jelenti.

A jelzett utak terepi jelzései esetében négy megoldást is alkalmaztam: téglalap alapú, vízszintes állású jelzések a vonalon elhelyezve (1., 4., 6. és 9. térkép); téglalap alapú, vízszintes állású jelzések a vonal mellett elhelyezve (2. térkép); téglalap alapú, a vonal futásának megfelelően beforgatott jelzések a vonal mellett elhelyezve (8. és 11. térkép); téglalap nélküli, önálló jelzések a vonal mellé helyezve (3., 5., 7. és 10. térkép). A téglalapos módszer előnye, hogy szemléletesebb, gyorsabban olvasható le a jelzés színe és formája. Hátránya azonban, hogy viszonylag nagy területet kifed, ráadásul pont azokon a helyeken, ahol a térképolvasó mozog. Turistautakkal sűrűn behálózott területeken a kis téglalapok szinte elfedik a térkép többi részét, holott ezek a helyek már amúgy is zsúfoltak.

Az önállóan álló jel előnye, hogy az előbb említettekkel ellentétben nem fed ki annyit, hátránya viszont, hogy jóval kevésbé szembetűnő. Különösen a sárga színű, hasonló alakzatokat könnyű összekeverni: a négyzetet, a kört, a keresztet és az x-et. A barlanghoz vezető turistajelzés könnyen összetéveszthető a hasonló alakú barlangjellel.

Legjobb megoldásnak a két módszer ötvözése tűnhet, azaz hogy a téglalapba helyezett jelzéseket a vonal mellé helyezzük el. Ennek az szól ellene, hogy a zsúfoltabb, sűrűbb területeken a probléma ugyanúgy fönnáll, sőt így még nehezebb az egyes vonalszakaszokhoz a megfelelő jelet hozzárendelni. A vonal mellé helyezett téglalapos jelek beforgatásakor túl azon, hogy ez a megoldás meglehetős összevisszaságot teremt a térképen a jel formája torzul, és félreértésekre ad lehetőséget, főleg azoknál, ahol a két jel forgatással egymásba alakítható, azaz a kereszt és az x esetében.

A kiemelt objektumok színében csak kis mértékű változtatásokat végeztem, annál fontosabb volt azonban a hozzájuk tartozó magyarázó nevek színe. Az 1., 3., 4., 6., 8. és 9. térképeken a nevek színe a jel színéhez igazodik, a 2., 5., 7., 10. és 11. térképeken a nevek feketék, és csak megfelelő színű aláhúzás utal a jelre. A színes betűk előnye, hogy feltűnőbbek, ugyanakkor némelyik szín nehezebben olvasható. A fekete betűk egységes képet nyújtanak, és aláhúzásuk színe által könnyű őket hozzárendelni a jelhez. Hátrányuk, hogy a szerkesztéskor az alattuk futó fekete vonalakat meg kell szakítani. (Ez más színekre is igaz, de ott ritkábban fordul elő ilyen találkozás.)

A 2., 10. és 11. térképen az egyházi látnivalókat nevük hasonló színű aláhúzása sorolja a kulturális látnivalók közé, ugyanakkor a jelek színe fekete. A 8. térképen kísérletképpen az összes egyházi jelet a kulturális látnivalók színével jelöltem. Ebben az esetben az lehet zavaró, hogy néhány kiemelt látnivalónak tűnő elemnek, pl. egy út menti kőkeresztnek nincs neve. A 7. térképen az egyházi látnivalók jeléhez aláhúzás nélküli fekete név tartozik.

A háttértematika elemei közül csak a szintvonalrajz, a beépített területek, az útkontúrok és földutak, a nyiladékok és a kilométerháló színei esetén volt változtatási lehetőség.

A szintvonalrajz szürke színt kapott az 1., 2., 6., 8., 9. és 10., barnát a 3., 4., 5., 7. és 11. térképen. A szürke szintvonalak előnye, hogy kevésbé erősek, engedik dominálni a céltematika meleg színeit. Hátránya, hogy az egyvonalas utak (makadámút, földút, ösvény) szürkével történő jelölése esetén azok sötétebb volta ellenére összekeverhető velük (1., 2., 6. és 8. térkép). A barna szintvonalrajz előnye, hogy jobban kirajzolódik előttünk a domborzat, ugyanakkor pl. a turista tematika narancssárga színe esetén túlsúlyba kerülnek a narancssárgabarna vonalas elemek, és ez a térkép összképének harmóniáját kedvezőtlenül befolyásolja (3. térkép).

A beépített területeknél a világosszürke és a lilásszürke között választottam, szem előtt tartva, hogy ha a szintvonalrajz szürke, a települések ne legyenek azok. Ez két esetben, a 9. és a 10. térképen nem valósult meg. A világos narancssárga azért nem látszott előnyösnek, mert a minden térképen előforduló piros és narancssárga jelek nehezebben észrevehetők rajta, a szürkén azonban mindegyik szín egyenrangú.

Az útkontúrok és a földutak (ösvény, földút, makadámút) feketéjének alternatívája a sötétszürke volt. Utóbbi előnye, hogy ha fekete írással találkozik, nem szükséges megszakítani a vonal futását. Hátránya, hogy szürke szintvonalrajz esetén azzal összekeverhető. A fekete vonalak előnye láthatóságuk, hátrányuk, hogy szöveges elemmel való találkozásukkor meg kell őket szakítani. Fekete útkontúrral és földutakkal csak a 7., 9. és 10. térképeken találkozunk. A saját színű turistaút-ábrázoláskor a fekete földutak még a legsötétebb kék vonal fölött is jól látszanak, ugyanez a szürkékre már nem mondható el. (Vö. 10. és 11. térkép.)

Az erdei nyiladékok színe kevésbé meghatározó, túlzott hangsúlyozásuk azonban megbonthatja az erdő összefüggő képét. A mintatérképeken a nyiladékok kétféle színt, fehéret (3., 5., 8., 10. és 11. térkép) vagy a rétnek megfelelő halványzöldet (1., 2., 4., 6., 7. és 9. térkép) kaphattak. Kevésbé rikító volta miatt talán a halványzöld használata szerencsésebb.

A kilométer (és kereső) -háló színét döntően az addig felhasznált színek határozták meg. Itt is két lehetőség volt: a fekete (1., 3., 4., 5., 6., 8. és 11. térkép) és a bíbor (2., 7., 9. és 10. térkép). A fekete kilométerháló a barna szintvonalon (3., 4., 5. és 11. térkép), és viszont, a bíbor a szürkén látszik jobban (2., 9. és 10. térkép), ellenkező esetekben (1., 6., 7. és 8. térkép) a kilométerháló kevésbé szembetűnő.

4.3.2. Egyéb észrevételek

A második részben tárgyalt jelenségek hatása alól természetesen jelen mintatérkép sem kivétel, a fizika és a pszichofizika szabályai itt is érvényesülnek.

A szimultán kontraszt jelenségére számos példát lehet találni a térképeken, de igazi szerepe csak ott van, ahol a két résztvevő jelet csak színük különbözteti meg egymástól. Ilyen a lombos és a fenyves erdők esete. A térkép bal alsó sarkában található nagy erdőfoltról látszik, hogy a fenyves kategóriába tartozik, de a mellette található két kisebb, tőle szélesebb vonalakkal (úttal és vasúttal) elválasztott foltokról első látásra nehezebb eldönteni, melyik csoportba tartoznak. Hasonlóképpen, a D 14-15-ös mezőben található kis erdőfoltokat elsőre nem könnyű besorolni. Ugyanakkor a fenyves sötétítése indokolatlanul nagy különbségeket eredményezne a térkép középső részein, ahol már így is egyértelmű a két zöld közötti különbség.

A színek additív keveredése zajlik azokon a helyeken, ahol vékony vonalak futnak egymás mellett, például turistautak műúton, vagy turistautak a földutak alatt. Első esetben a turistautak világosabbnak, másodikban sötétebbnek hatnak, és ha ez a kettő kombináció találkozik, az azonos színű vonalak (a turistautak) eltérőnek látszanak (ld. a K+ jelzést a D 11-es mezőben).

A térképek összhatása önmagáért beszél, jelen dolgozatnak nem feladata eldönteni, hogy melyik szép, és melyik kevésbé az. A legfontosabb szempont mindig az, hogy használható térképet készítsünk, amellett, hogy az esztétikai követelményekre is odafigyelünk.

* * *

Összefoglalás

Dolgozatomban megkíséreltem számba venni és elemezni mindazokat a tényezőket, amelyeket egy térkép színeinek megválasztásakor figyelembe kell venni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a térképi objektumok tulajdonságai közül legtöbb esetben a szín az, amelynek megváltoztatásával azok egymástól a legjobban megkülönböztethetők, illetve elkülöníthetők. Ez abból adódik, hogy a térképen előforduló vonalas és pontszerű elemek mérete korlátozott, így alakjuk és irányuk mint egyéb lehetséges megkülönböztető tulajdonságaik eltérései jóval kevésbé szembetűnő különbséget eredményeznek. A felületi elemek esetében, amelyeknek a mérete és az alakja rögzített, különösen fontos a színbeli különbségtétel, hiszen ennek egyetlen alternatívája a jóval gyengébb hatású felületi jelek alkalmazása.

A színek szerepe tehát a hagyományos térképi ábrázolásban rendkívül fontos. A térkép színeinek gondos, a térkép célját és a felhasználót is figyelembe vevő megválasztása a térkép megszerkesztésének egyik legfontosabb és legnehezebb része, ugyanakkor egyben szép alkotó tevékenység is.

A vizuális érzékelési folyamat nem csak a fizikai hatások, hanem az emberi érzékelőrendszer pszichológiai válaszainak is függvénye. Ennek következményei azok a jelenségek, amelyek során az ember tudatában leképeződött kép eltér a fizikai valóságtól. E jelenségek közül egyeseknek komolyabb, másoknak kisebb szerepük van a térképolvasásban.

Az egyik legfontosabb jelenség a szimultán színkontraszt, amely során az egymás melletti felületek nagymértékben befolyásolják a szomszédos felületnek a szemlélőben kialakult színérzékletét. A térképeken ezért gondosan kell megválasztani azon elemek színeit, ahol csupán ez alapján tehetünk különbséget. Főleg a tematikus térképeken, pl. kartogramokon fordul elő, hogy az alkalmazott skála színeit szomszédos helyzetben könnyedén megkülönböztetjük, nagyobb térképi távolság esetén azonban többek között a szimultán kontraszt hatására már összekeverjük őket.

Rendkívül fontos szerepet játszanak a vizuális észlelésben a kontúrvonalak is. Bár a szín a legjobb megkülönböztető tényező, a kontúrok adják meg egy-egy felület pontos határát. Körvonalak híján a szimultán kontraszt hatása is jóval erősebben jelentkezik.

A színnek a többi paraméterrel az alakkal, a mérettel és az irányultsággal szembeni rendkívüli jelentőségét mutatta meg az a két kísérlet, amelyek a térképolvasási mechanizmus kiderítésére irányultak.

A térképi színválasztást alapvetően meghatározzák az évszázadok során kialakult ábrázolási hagyományok. Mivel a térképek alapvetően a természetes állapotokat ábrázolták és ábrázolják, a legerősebb színhasználati hagyományok a természet színeihez köthetők. Az idők során a térkép folyamatosan új ábrázolandó elemekkel gazdagodott. Minél később jelent meg egy elem, annál gyengébb hagyományok fűződnek hozzá, ezért az ilyen térképi objektumok ábrázolási lehetőségei legtöbbször tág keretek között mozognak. Hosszabb-rövidebb idő után a sokféle ábrázolási és színhasználati mód közül egy-kettő uralkodóvá válik, ezáltal új hagyomány teremtődik.

Dolgozatomban rendszerezve bemutattam az egyes korográfiai térképeken megjelenő elemek színhasználati hagyományait. A konvenciókat aszerint vizsgáltam, hogy a szín felületi, vonalas, pontszerű vagy szöveges elemként jelenik-e meg a térképen.

A színhasználat lehetőségeit és problémáit egy kiválasztott térképtípus, a turistatérkép példáján mutattam be dolgozatomban. egy létező tájegység fiktív elemekkel megrajzolt térképét készítettem el több változatban. A változtatásokat többnyire a céltematika elemeiben, a gyalogos túrázással kapcsolatos objektumok jeleiben végeztem, a háttértematika elemeit döntő részben a színhasználatra vonatkozó hagyományok és elvek alapján választottam meg.

A különböző színkombinációjú térképek elkészítése mutatja, hogy bár a térképi színekhez számos hagyomány kötődik legtöbbször van egy keskenyebb vagy szélesebb sáv, amin belül a térképész, a hagyományokat és a színek pszichofizikai hatását is figyelembe véve, szabadon választhatja meg az általa alkalmazandó színeket. Ebben a sávban mozogva kiemelhet, hangsúlyozhat elemeket, elsimíthat különbségeket, egyensúlyt teremthet és megadhatja a térkép alaphangulatát, így nagymértékben elősegítheti a térkép céljának lehető legteljesebb megvalósulását.

Köszönetemet fejezem ki dr. Zentai Lászlónak, az ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Tanszéke docensének a dolgozat elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

* * *

Felhasznált irodalom

Anderson Feisner, Edith: Colour / How to Use Colour in Art and Design; Fairchild Publications, Inc., London, 2001

Arnheim, Rudolf: A vizuális élmény Az alkotó látás pszichológiája, Gondolat Kiadó, 1979

Brewer, Cynthia: Review of Colour Terms & Simultaneous Contrast Research for Cartography in Cartographica, Vol. 29., Numbers 3 & 4, Automn / Winter, 1992

Cole, Alison: A szín; (SzemtanúMűvészet sorozat), Park, 1994

Faragó Imre: Tömegtérképek, kézirat

Gábor Imre Horváth Árpád: A haditérképek históriája, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1979

Goethe, Johann Wolfgang von: Színtan; Corvina, 1983

Haack, Herman: Schriften zur Kartographie, Leipzig, 1972

Hall, Edward T.: Rejtett dimenziók; Gondolat, 1980

Hirschler Róbert előadásvázlatai, SENAI/CETIQT, Instituto da Cor, Rio de Janeiro, 2003

Holtzschue, Linda: Understanding Color; John Wiley & Sons, Inc., New York, 2002

Irmédi-Molnár László dr.: Térképtan; Tankönyvkiadó, 1966

Itten, Johannes: A színek művészete; Göncöl kiadó, 1997

Kepes György: A látás nyelve; Gondolat, 1979

Király Sándor: Általános színtan és látáselmélet; Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994

Klinghammer István Pápay Gyula Török Zsolt: Kartográfiatörténet, Eötvös Kiadó, 1995

Klinghammer István Papp-Váry Árpád: Földünk tükre a térkép; Gondolat, 1983

Lloyd, Robert: Visual Search Processes Used in Map Reading in Cartographica, Vol. 34., Spring, 1997

Lukács György: Színmérés, Gondolat, 1979

Nelson, Elisabeth S.: Colour Detection on Bivariate Choropleth Maps: The Visual Search Process in Cartographica, Winter, 1994

Palmer, Stephen E.: Vision Science / Photons to Phenomenology; Massachusetts Institute of Technology, 1999.

Papp-Váry Árpád: Magyarország története térképeken; Kossuth Kiadó / Cartographia, 2002

Robinson, Arthur H.: The Look of Maps; The University of Wisconsin Press, 1980

Sekuler, Robert Randolph Blake: Észlelés; Osiris, 2000

Stegena Lajos: Térképtörténet; Tankönyvkiadó, 1980

Vajna Tamás: Szemenszedett valóság in HVG, 2002. október 26., pp. 102-104.

Wade, Nicholas J.: A Natural History of Vision; Massachusetts Institute of Technology, 1998

* * *

1. sz. melléklet: A mintatérképek változó jeleinek sematikus áttekintő táblázata

OKT

K jelzés

P jelzés

S jelzés

Z jelzés

jelzett síút, bicikliút

szaggatott

halvány

szaggatott

halvány

szaggatott

tanösvény

szaggatott

halvány

szaggatott

halvány

turista létesítmények

turistaútnév

azonos

menetidő

jelzések*

TL rajta

TL mellette

önálló

TL rajta

önálló

TL rajta

önálló

forgatott TL

TL rajta

önálló

forgatott TL

Kiemelt obj.-ok jele

szállás

kultúr

természeti

fürdő

szabadidő

Kiemelt obj.-ok neve

szállás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

kultúr

azonos

aláhúzás**

azonos

aláhúzás

azonos***

azonos

aláhúzás**

természeti

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

fürdő

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

szabadidő

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

azonos

aláhúzás

szintvonal

útkontúr, földutak

település

nyiladék

kilométerháló

* TL: téglalap alapú jelzések; ** Az egyházi látnivalók nevei alá vannak húzva, a jelek feketék; *** Az egyházi jelek bíbor színűek.

A színek csak jelképesek, nem felelnek meg a térképen alkalmazott színeknek.

[15] Itten elsőrendű színeknek tekinti a sárgát, a kéket és a pirosat, másodrendűeknek az ezek keveréséből létrejövő zöldet, ibolyát és narancssárgát, harmadrendűeknek az ezek keverékéből alakuló színeket és így tovább. Ugyanakkor általánosan elfogadott, hogy a zöld is az elsőrendű színek közé sorolandó, mivel nem látszik a spektrumban körülötte elhelyezkedő színek keverékének.

[17] Elisabeth S. Nelson és Robert Lloyd cikkei nyomán

[18] Magyarra leginkább sajátosság-összevető elméletként lehetne fordítani, de mivel ez nem adja vissza az elgondolás lényegét, ráadásul idegenül is hangzik, a továbbiakban az angol elnevezést használom.

[21] Elisabeth S. Nelson a San Diego-i Állami Egyetem földrajz tanszékének tanársegédje.

[22] A Nelson által is használt színeket az Amerikai Népszámlálási Hivatal térképein alkalmazták.

[24] Robert Lloyd a Dél-karolinai Egyetem (Columbia) földrajztanára.

[25] Bár a két fogalom közt alapvető eredetbeli különbség van, szinonimaként használom őket.

[29] A térképi példát lásd lejjebb, a rétegszínezés-fedettség kombinálásánál.

[33] Magyarország Autótérkép, Térkép-Center, 2003.

[34] Lásd a 2.3.2. fejezetben a fény-árnyék kontraszt című alfejezetet.

[35] Lásd a 2.3.6. fejezetben mennyiségi kontraszt című alfejezetet.

[36] A kettős és hármas jelzések alkalmazása a helytakarékosság miatt előnyös, de csak sávjelzések esetén látványos. A négyzet alapon átlós zöld sáv hagyományosan a tanösvény jele, de egyre ritkábban alkalmazzák.

[37] Lásd a vizuális észlelésnél a párhuzamos és szeriális szakaszt (2.4.3. alfejezet).

2/1. sz. melléklet: Az elsődleges céltematika elemeinek ábrázolási módjai

Mintatérképek: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8., 9., 10., 11.

Bevezetés

1. A színek alapvető tulajdonságai

1.1. A fény fizikai tulajdonságai

1.2. A színek három dimenziója

1.3. A színrendszerek

1.4. Az elsőrendű színek

1.5. A szubtraktív és az additív színkeverés

1.6. A komplementer színek

1.7. A megvilágítás hatása a színérzetre

2. A pszichológiai és a pszichofizikai tényezők

a térkép színösszeállításának megtervezésekor

2.1. A színérzékelés pszichofizikája [6]

2.1.1. A fotoreceptorok

A csapok

A pálcikák

2.2. A kartográfiában jelentőséggel bíró, színekkel

és felületekkel kapcsolatos vizuális jelenségek

2.2.1. Az adaptáció

2.2.2. A kromatikus adaptáció

2.2.3. A szimultán színkontraszt

2.2.4. A szimultán világosságkontraszt

2.2.5. Az irradiáció (megnagyobbodás)

2.2.6. A kontúrok szerepe

2.2.7. A ferdeségi hatás

2.3. A kontraszthatások

2.3.1. A magában való vagy egyszerű színkontraszt

2.3.2. Fényárnyék kontraszt

2.3.3. A hidegmeleg kontraszt

2.3.4. Komplementer kontraszt

2.3.5. Minőségi kontraszt

2.3.6. Mennyiségi kontraszt

2.4. Az ember vizuális percepciójának sajátosságai,

különös tekintettel a szín- és formaérzékelésre a térképolvasásban

2.4.1. Az észlelésről

2.4.2. A színészlelést befolyásoló tényezők

2.4.3. A vizuális keresési folyamat a térképeken [17]

A vizuális keresési elméletek

Nelson kísérlete [21]

Lloyd kísérlete [24]

3. A konvenciók, hagyományok hatása a kartográfiai színhasználatra

3.1. A térképek és az ábrázolt elemek osztályozása

3.1.1. A térképek típusai

3.1.2. A térképen ábrázolt információk ismérvei

3.1.3. A térképen ábrázolt információk megjelenési formái

3.1.4. Egyensúlyi ábrázolás a térképeken

3.2. A térképek a színhasználati hagyományok tükrében

3.2.1. A térképek felosztása a hagyományok jelentősége szerint

3.2.2. A konvenciók időbeli változása

3.2.3. A topográfiai térképek hatása a kartográfiai konvenciókra

3.2.4. Az általános jelképrendszer hatása a térképi színhasználatra

3.3. A színhasználati hagyományok korográfiai térképeken

3.3.1. A színhasználati hagyományok felületi színkitöltés esetén

A domborzati viszonyok ábrázolása felületi színkitöltéssel

A felszíni fedettség ábrázolása felületi színkitöltéssel

Igazgatási felosztás ábrázolása felületi színkitöltéssel

A felületi színkitöltés módjainak kombinálása

3.3.2. A színhasználati hagyományok vonalas ábrázolás esetén

A vízrajz

A domborzatrajz

A közlekedési hálózat

Határok

Egyéb vonalas elemek

3.3.3. A színhasználati hagyományok pontszerű ábrázolás esetén

Vízrajz

Domborzatrajz

Fedettség

Településjelek

Közlekedés

Kiemelt objektumok

Egyéb pontszerű jelek

3.3.4. A térkép szöveges elemeinek színhasználati hagyományai

4. A színhasználati lehetőségek szemléltetése mintatérkép segítségével

4.1. A térkép céljának és céltematikájának meghatározása

4.2. A térkép jelkulcsa

4.2.1. A térképen használandó színek meghatározása

4.2.2. A színek megválasztásának sorrendje

4.2.3. Az elsődleges céltematika ábrázolása

A jelzett utak

2.3.2. Fényárnyék kontraszt

2.3.3. A hidegmeleg kontraszt