Történeti szempontból a II. világháború eseményeit, hadműveleteit több könyvben, cikkekben feldolgozták már nagy részletességgel, de sajnos csak nagyon kevés olyan kiadványt találunk, amely megmutatja, hogy egy adott település, folyó vagy híd hol van. Persze ott vannak a világatlaszok – jöhetne a válasz –, csak éppen lehet, hogy azóta már régen nem úgy hívják, vagy nem esik bele a kivágatba, vagy csak egyszerűen a méretarány miatt nincs feltüntetve. A történelmi atlaszok terjedelmüknél fogva és a bemutatott több évezredet átfogó időintervallum miatt nem is foglalkozhatnak minden ”parányi” történelmi helyszínnel.
Valószínűleg a közelsége miatt, vagy azért mert a nyomait még mindig látni néhány belvárosi házon, de a második világháború eseményei iránt már középiskola előtt is élénken érdeklődtem.
Amikor a diplomamunkámon gondolkodtam, biztos voltam benne, hogy ezzel a témával lesz kapcsolatos. Akkor született meg bennem az elhatározás, amikor elővettem a család régi, szürkeborítós atlaszát és megláttam benne a tollal belerajzolt kis karikát, ami fölé az volt írva: Alexszejevka. Még nagymamám mesélt nekünk erről a helyről, mint életének egyik nem túl kedves emlékéről, amikor vöröskeresztes műtősnőként szolgált ott.
A magyar szempontból tragikus doni- és a keleti hadszíntér eseményeiről mára már igen sok könyv megjelent, melyek szinte napi részletességgel leírják az ott történteket. Ezekben a könyvekben jó néhány térképszerű ábrázolást is találunk, de ezeknek a tematikája az egyes csapatok helyzetére, a hadmozdulatok ábrázolására korlátozódik. Olyat azonban nem találtam, ami ezeknek az ábrázolásoknak az alapját képezhetné, és egy egységes képet adna a domborzati, növényzeti viszonyokról. A könyvekbe beleolvasva pedig kiderült, hogy csak nagyon kevés, vagy egyáltalán semmilyen utalás nem található bennük a Don-kanyarban rendszeresített és használt térképekről.
Ezek voltak a motiváló tényezők, amikor elhatároztam, hogy a dolgozatom célja a Don-kanyarban használt térképek felkutatása, és egy, a későbbiekben is használható áttekintő térkép elkészítése lesz.
A dolgozatom két fő részből áll. Az első egy történelmi áttekintés, melyben a 2. magyar hadsereg megalakulásától a hazaérkezéséig történt főbb eseményeket írom le, illetve ehhez a részhez tartozik még az ott használt térképek bemutatása is. A második részben pedig az általam készített térképet, és az elkészítése során felmerült problémákat mutatom be.
A villámháborúra berendezkedett német hadsereg 1941 decemberében Moszkvánál elszenvedte első vereségét, sőt visszavonulásra is kényszerült. Ez végleg bizonyossá tette, hogy a háború átnyúlik 1942-re. A német hadműveletek legmagasabb szintű irányító szerve 1941. december 21-én táviratban közölte a szárazföldi erők főparancsnokságával a Hitler által megállapított feladatokat. A távirat utolsó pontja így hangzott: „Olaszországot, Magyarországot és Romániát rávesszük: 1942-re nagyszámú erőt állítson ki, s ezt már a hóolvadás előtt szállítsa ki, és küldje előre.”
Január 6-9 között Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter Magyarországra utazott, hogy a háborúban való fokozottabb részvételről tárgyaljon a magyar kormánnyal. Ribbentrop egy 150 000 fős hadsereg kiküldésére kapott ígéretet, viszont a két héttel később érkező Wilhelm Keitel tábornagy, a véderő főparancsnokság főnöke – ez a hadügyminiszteri tisztségnek felelt meg – már a teljes hadra fogható haderő bevetésének igényével érkezett.
A megállapodások értelmében a keleti hadszíntérre küldendő 2. magyar hadsereg három hadtestből és egy páncéloshadosztályból állt, amelynek parancsnokságával vitéz Jány Gusztáv vezérezredest bízták meg. A hadtestek 3 úgynevezett könnyűhadosztályból, azok pedig 2 gyalogosezredből álltak, 3-3 zászlóaljjal. Az így megalakult 2. magyar hadsereg létszáma meghaladta a kétszázezer főt.
A hadsereg kiszállítása 1942. április 11-én kezdődött és július végére – gyakran a vasútvonalak végpontjától több száz kilométeres gyaloglás után – az utolsó egységek is megérkeztek a keleti frontra. Ez év októberében a hadsereghez csatlakozott még egy ezred erejű repülőcsoport is.
A hadsereg német és orosz csapatokhoz viszonyított kis létszáma mellett több probléma is felmerült. Az egyik legfőbb gondot az jelentette, hogy érdek nélkül kellett harcolniuk, egy idegen országban, távol a hazájuktól. A katonák azzal az ígérettel vonultak a harctérre, hogy rövid időn belül felváltják őket. A váltás megérkezésének időpontja egyre tolódott, majd végül elmaradt. A megbetegedett katonákat sem odahaza ápolták, hanem Oroszországban, hogy felépülve újra könnyen bevethetőek legyenek.
A német ígéret, miszerint a magyar hadsereg hiányos felszereléseit kiegészítik, többnyire csak ígéret maradt, vagy csak részben teljesült. A nehézkesen leszállított hadianyag is csak másod-, sőt harmadosztályú volt, részben a 1941. júniusa előtt zsákmányolt hadianyag, részben pedig a már elavultnak számító német fegyverzet.
További súlyos probléma volt, hogy a magyar viszonyokhoz képest jól felszerelt gyalogezredek fegyverei az akkor korszerűnek számító T-34-esek ellen mit sem értek. Ezt a hiányosságot ugyan a németek pótolták 75 mm-es páncéltörő ágyúk formájában, de ezeket csak a frontra történő megérkezés után kapták meg a katonák. A páncéloshadosztály a 2. magyar hadsereg elitalakulatának számított. A hadosztály német segítséggel összeállított felszereltsége jóval meghaladta a többi magyar hadosztályét, viszont egy német vagy egy orosz tankhadosztállyal összehasonlítva elmaradottsága nagyfokú volt.
A tél közeledtével a katonák elégtelen ruházata nehezítette a szolgálatot. Szállítási problémák miatt a téli ruházat csak későn érkezett és akkor sem elegendő számban. A hadosztályok nem voltak megfelelően ellátva gépkocsikkal, helyettük lovas kocsikat használtak. Az élelmiszerellátás jól szervezett volt, mert jórészt a német szállítmányokkal érkezett. Itt nem mennyiségi gondokkal kellett szembenézni, hanem a német koszt (barna kenyér, savanyú káposzta) okozta nehézségekkel.
1942. június 28-án Kurszk térségében indult meg a központi hatalmak offenzívája. A III. hadtest már a támadás legelején bekapcsolódott a harcokba. Megindult a roham a Don irányába. A hadtest csak Tyim városában talált komolyabb ellenállásra, az első veszteségeket is ezek a partizánharcok követelték és a német hadosztályok is gyors ütemben nyomultak keletre. A cél az volt, hogy mielőbb előretörjenek a Donig. Az I. páncélos hadosztály július 10-én érkezett meg a hadműveleti területre és Kurszk, illetve Sztarij Oszkol térségében rakodott ki. Július végére mindhárom magyar hadtest megérkezett a Don vidékére.
A magyar hadsereg a frontvonal egy 200 km-es szakaszát védte. A magyaroktól északra a 2. német hadsereg helyezkedett el, délre pedig a 8. olasz hadsereg védte az állásokat. A Don folyó magyar védelmi szakaszán három hídfő volt: Scsucsje, Korotojak és Uriv. Ezek városok a Don egy-egy kanyarulatában voltak és erős szovjet ellenállás akadályozta a lerohanásukat, és a folyó pedig tökéletes védelmet jelentett a számukra. A központi hatalmak tudták, hogy a további hadműveletek sikereihez mielőbb el kell foglalni ezeket a területeket.
Ezért 1942. július 18-án megtámadták az urivi szovjet hídfőt, melyben a 2. magyar hadseregből a 7. könnyű hadosztály és a Zádor-csoport vett részt. Eközben érkezett a hír, hogy Korotojaknál támadást indított a Vörös Hadsereg.
A magyar hadsereg ellentámadást akart intézni, gyalogsági támogatásként a 12. könnyű hadosztály volt kijelölve, amely augusztus 6-án érkezett meg Korotojakhoz. A katonák majdnem ezer kilométert gyalogoltak az előző napokban, mert a vonatok korábban rakodtak ki, hogy minél hamarabb indulhassanak vissza a hátországokba.
A páncélosokkal kiegészített erősítéssel szeptember 3-ra sikerült teljesen megtisztítani a korotojaki hídfőt, de a 12. hadosztályt ki kellett vonni a körzetből, mert akkora veszteségeket szenvedett el.
Az augusztus 20-án repülőgép-szerencsétlenséget szenvedett Horthy István halálának híre tovább rombolta a morált a magyar katonák között.
A szovjet csapatok folyamatos utánpótlása miatt Urivnál a harcok súlyos áldozatok árán október elejéig elhúzódtak és végül az orosz katonák szinte teljes egészében visszafoglalták a nagy stratégiai jelentőségű területet. Ezzel a 2. magyar hadsereg támadó hadműveletei be is fejeződtek, megkezdték a felkészülést a téli védekezésre. A németek a magyar honvédeket a védelmi vonal kiépítésére, aknák telepítésére használták fel. A következő hónapokban nyugalom volt a korábbi harcvonalakon.
Míg az újonnan kialakult, nehezebben védhető frontvonal mögött a magyarok szállítási gondokkal és a szokatlan, fagyos hideggel küszködtek, addig a szovjet csapatok hatalmas erőket sorakoztattak fel az 1943. januárban meginduló támadásokhoz. A tél beálltával befagyott a Don vize és a szovjet csapatok ott kelhettek át rajta, ahol csak akartak.
A 8. olasz hadsereg állásait még 1942. december 16-án támadás érte. Az olasz hadvezetés visszavonulási engedélyt kért, ezt december 19-én megkapta és a két olasz hadtest megkezdhette a visszavonulást. 1943. januárjának első napjaiban még nem sejtették a magyar honvédek, hogy mi vár rájuk.
Január 12-én Urivnál megindultak a szovjet Voronyezsi Front csapatai, a támadás célja a magyar és a visszamaradt olasz seregek szétzúzása volt. A 40. szovjet hadsereg kiemelt feladata volt a 2. magyar hadsereg felmorzsolása, ehhez a támadáshoz áttörési pontként Uriv, Scsucsje és délebbre Kantyemirovka városokat jelölték meg.
1943. január 12-én az urivi hídfőnél megindult a támadás, a védők azt hitték, hogy csak egy helyi áttörési kísérletről van szó. Január 14-én a Scsucsje-i hídfőnél is megindult a támadás. Weichs vezérezredes még az offenzíva előtt hajlandó lett volna kivonni a 2. magyar hadsereget, de ezt Hitler megtiltotta.
A támadás első rohamát még sikerült visszaverni, de amikor megjelentek a harctéren a páncélosok, az olaszok megfutamodtak, magukra hagyva a magyar katonákat.
Január 15-ére már a magyar védvonal is több ponton át volt szakítva. A 7. és a 12. könnyű hadosztály szinte teljesen megsemmisült vagy fogságba esett, és a többi hadosztály is jelentős veszteségeket szenvedett el. Közben a 40. szovjet hadsereg elvágta a főerőktől a III. hadtestet, ezért azt az északra állomásozó 2. német hadseregnek rendelték alá. A szovjet csapatok már több mint ötven kilométert nyomultak előre. Jány ezredes a frontvonal mögött állomásoztatta a váltást, amely fegyvertelen volt, mert a tervek szerint minden katonának át kellett adnia a fegyverét az őt felváltónak, de a menekülés közben sokan eldobták fegyverüket és sokan voltak, akik vissza sem jutottak a váltásig.
Január 17-én a VII. magyar hadtest parancsot kapott a visszavonulásra. A parancs későn érkezett, ezért a csapatok már nem tudtak egységesen visszavonulni. 18-án már csak a III. hadtest tartotta magát. A visszavonulók az Oszkol folyócska völgyében gyülekeztek. Január 24-ével a 2. magyar hadsereg, mint fronthadsereg megszűnt. Ekkor adta ki Jány Gusztáv azt az elhíresült hadparancsot, melyben a következőket írta:
„1) A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.
Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített, fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van. …”[1]
A 2. magyar hadsereg egyre nyugatabbra szorult és a rendezetlen visszavonulás alatt nem lehetett pontos képet alkotni a veszteségekről. Csak hetek múlva derült ki, hogy a több mint kétszázezres létszámú hadsereg halottjainak száma körülbelül 120 000 főre tehető és ebből majdnem százezer ember esett el a 43-as doni harcokban, a hadfelszerelés háromnegyede pedig odaveszett.
1943. március 31-én a Legfelső Honvédelmi Tanács úgy határozott, hogy a túlélőkből két hadosztályt alakít ki, amelyeket az ukrajnai magyar megszálló hadosztályok megsegítésére küld. A csapatok hazaszállítása április 24. és május 30. között történt, napi két szerelvényben átlagosan 2000 fővel.
A fent leírt történeti rész a teljesség igénye nélkül, a legjelentősebb eseményeken keresztül mutatja be a 2. magyar hadsereg történetét, mely a felállításától a fennmaradt csapatok hazaszállításáig kicsivel több, mint évig tartott.
A keleti hadszíntér vidékéről és annak sajátos adottságairól számos visszaemlékezésből és háborús filmből kaphattunk már képet, de azt, hogy a szerencsés esetben légifényképekből felújított térképek mit ábrázoltak, jól bemutatja a következő idézet. „Hatalmas terméskövek vannak jól-rosszul összeillesztve, a homokos, laza földre fektetve: ez az, amit a térkép műútnak jelez.”[2]
A nyári évszakban ilyen műutak és kátyúkkal tűzdelt földutak vezettek át a vegyes lombos, főleg nyírfákból álló erdőfoltokon. Télen negyven-ötven méterenként póznákra kötözött szalmacsomók jelezték a hóval fedett út, útnyom vonalát. Ilyen körülmények között nem volt egyszerű feladat a csapatok ellátása naprakész térképekkel.
Magát a Don-kanyart bemutató természetföldrajzi leírásra az egyik könyvben találtam rá:
„A Korotojak várost is magába foglaló magyar arcvonalszakasz a folyó fehér mészkősziklás, illetve agyagos magaspartján húzódott.”[3] A folyóról pedig Jány Gusztáv vezérezredes a következőket írta: „A Don nem Duna, helyenként 60 m széles, partján embermagasságú sás és cserjék vannak. Sok gázló van, …”[4]
A hadászati és a nagyobb méretarányú hadműveleti térképeket általában a hátországban működő térképészeti intézetekben készítették (készítik), ennek megfelelően ezek magasabb technikai színvonalat képviseltek a többnyire tábori nyomdákban előállított, néha a feleslegessé vált térképek hátoldalára nyomtatott harcászati térképekhez képest.
A fronton nagyobbrészt a német katonai térképész szolgálat biztosította a térképellátást, így a II. magyar hadsereg csak a hadműveleti területre érkezésekor kapta meg a szükséges térképeket. Viszont a legfelső vezetés és a légierő számára 1942. májusára elkészültek a Honvéd Térképészeti Intézetben (HTI) a kisebb méretarányú (1 : 600 000) hadászati térképek.
1944. szeptemberében, több mint egy éves előkészülettel indították útnak azt a két nyomdabuszt, melyeket a HTI állított fel a hadműveleti területeken működő parancsnokságok részére. Az egyik, úgynevezett parancsnoki buszban kapott helyet a litográfia, és a fénymásoló berendezés, a másikban pedig a nyomdagépek, a lemez- és kőcsiszoló berendezések. A nyomdarészleg feladata térképvázlatok és egyéb nyomtatványok készítése és sokszorosítása volt, kettő vagy több színben. Az egység közvetlenül nem vett részt a Don menti harcok térképellátásában, de bemutatása jó képet ad a háborús körülmények között működő, ”könnyen” áthelyezhető térképész egységekről, amilyeneket a németek is használhattak.
Annak érdekében, hogy a térképek a lehető legrészletesebbek és legfrissebbek legyenek, a keretükre különböző megjegyzéseket kerültek: „Minden zsákmányolt térképet azonnal szolgáltass be saját hadosztályod Ia mérő vagy Ib osztályának.”.[5] A térképek frissítésének folyamatáról pedig a következő idézetben találunk utalást: „… három térképnek kellett lennie, egy munkatérképnek és két vándortérképnek, amelyek 10 naponként naprakészre kiegészítve vándoroltak a hadtest és a B hadseregcsoport között.” [6]
A Don-kanyarban használt térképeket méretarány szerint három nagy csoportba sorolhatóak. Az első csoportba tartoznak a már említett, kis méretarányú, a HTI által kiadott hatszázezres, illetve a német kiadású egymilliós térképek, ezeket lehet hadászati térképeknek nevezni.
A második csoportba tartoznak azok az 1 : 300 000-es hadműveleti térképek, melyek alapjait a németek által széleskörűen alkalmazott, később a háború miatt kelet felé jelentősen kibővített ”Közép-Európa áttekintő térképe” szelvényei adták. Bizonyos okok miatt a lengyel területek is részletesen fel voltak dolgozva ebben a rendszerben, ezért később ők is átvették, és változatlan tartalommal nyomtatták tovább a térképlapokat. Mivel ezek a szelvények képezik az alapját a szakdolgozatom térképi részének, ezért a következőkben a többi kategóriánál részletesebben fogom ismertetni őket
Az utolsó csoportot alkotó térképek 1 : 100 000-es, vagy ennél nagyobb méretarányúak, kis területeket ábrázoltak nagy részletességgel. Arra vonatkozóan, hogy százezresnél nagyobb méretarányú térképek is készültek, tárgyi bizonyítékot nem találtam, csak utalásokból lehet következtetni: „… kiderült, hogy a tüzérségnek a 75 000-es térkép nem felel meg, akkor kezdték az 50 000-esek kiadását. A Don menti területekről 1943-ban már 32 szelvényt nyomtattak ki nagy példányszámmal”.[7] Ezeket a térképeket a 2. magyar hadseregtől legnagyobb áldozatokat kívánó 1943. januári harcokban azonban még nem használhatták.
Meg kell említeni még egy kategóriát, melybe sírhelyek, katonatemetők térképvázlatai, térképszerű ábrázolásai tartoznak, többek között ezek nyújtottak segítséget a későbbi azonosíthatósághoz és statisztikai adatokhoz.
A fent említett térképeken kívül más darabok is előfordulhattak, de a következőkben csak azokat mutatom be részletesebben, amelyeket láttam, vagy leírásokból megismerhettem.
Elsőként vegyük az 1 : 1 000 000-s a német légi haderő (Luftwaffe) vezérkara által Berlinben kiadott 1941. VII. keltezésű, „Oroszország-Észak” című térképet. Tartalmát tekintve a síkrajz és a vasútvonal fekete, a közutak vörös, a vizek pedig kék színnel vannak jelölve. Ez egyike azon térképeknek, melyről bővebb információt nem sikerült szereznem.
A következő hazai szempontból sokkal fontosabb kiadvány az 1 : 600 000-es méretarányú „Voronyezs” szelvény és a hozzá csatlakozó szelvények. Ezek a térképlapok a Magyar Királyi Honvéd Térképészeti Intézetben, Budapesten láttak napvilágot, keltezésük egységesen 1942. V. 27. A kereten kívüli megírás topográfiai térképekhez hasonlatos, megtalálható rajta a terv, a névírás és a rajz készítőinek neve, a csatlakozó szelvények azonosítója, és azok elhelyezkedése, a domborzat és a vízrajz kisméretű vázlata és az 1939. évi állapotokat tükröző közigazgatási beosztás.
A magyar névrajzú szelvényeket nagyon jól kiegészíti az a táblázatba foglalt segédlet, ami a cirill betűk, magyar illetve német átírására vonatkozik. Szintén az alsó szegélyen találhatóak még a megírt helységnevek betűfajtái, a fontosabb rövidítések és jelek (különös tekintettel a vasúti pálya tulajdonságaira). A jobb alsó sarokban pedig a felhasznált alapanyagok igen változatos listáját találjuk, kezdve a 1938-as kiadású ötmilliós léptékű Vörös Hadsereg atlaszától, az 1 : 300 000-es „Karte des europäischen Russlands” előzetes kiadásáig.
Színvilágát tekintve szinte teljesen azonos a korábban említett egymilliós német térképpel, a papírméret körülbelül (a lap széle le volt vágva) 80x100 cm, ez is azt mutatja, hogy nem kifejezetten terepi tájékozódásra, hanem inkább asztalon kiterítve, hadműveleti tervezésre használták.
A települések alaprajzhű ábrázolása a légierőnek, a vasút öt külön kategóriába sorolt vonalai, a közutak piros színű kiemelése pedig az utánpótlási vonalak gyors átláthatóságához és megtervezéséhez nyújthatott segítséget.
A nagyszámban fennmaradt, a II. magyar hadseregnél is rendszeresített hadműveleti térképek, és az azokon található feljegyzések azt igazolják, hogy nagy jelentőségük volt a harcok során.
Eredeti nevén „Übersichtskarte von Mitteleuropa” (ÜvM.) sorozat Németországban már korábban is jelentős térképműnek számított, de a háború kezdetével még fontosabbá vált. Szelvényeit Ferro-tól keletre 2°-onként, nagybetűvel jelölve oszlopokba sorolták egészen Moszkváig, a sorokat pedig az Egyenlítőtől északra 1°-onként arab számokkal különböztették meg egymástól.
A háború közeledtével kevésnek bizonyult az ábrázolt terület, ezért az 56. hosszúsági foktól kezdve a 72.-ig újra kezdték a jelölést A-H-ig. (Kissé következetlenül a későbbiekben megjelentek további római számokkal jelölt szelvények is.) Az általam keresett lapok többsége néha még több példányban is megtalálható a Hadtörténeti Intézet Térképtárában. Köztük van néhány hadviselt példány is (pl. rá van rajzolva a csapatok adott napi helyzete, vagy többszörösen össze van hajtva, ez utóbbiakat valószínűleg térképtáskában hordták a motoros futárok a háttérben működő nyomdák és a frontvonal között).
A térkép ”fejlődését” a kereten kívüli megírásokat és a térképek tartalmát egy konkrét szelvény időben eltérő kiadásain keresztül mutatom be. Ennek a szelvénynek az azonosítója: Z 52 „Stary Oskol”, a méretaránya 1 : 300 000-es, a kinyomtatott térkép papírmérete 63x49 cm.
Mivel német kiadású térképekről van szó, a cirill betűk átírása a német szabályokhoz igazodik, ezért erre a továbbiakban külön nem térek ki. Ahogyan azt már korábban említettem, a szelvények 2°x1°-os területet ábrázolnak, de a térképet határoló hosszúsági körök értékei nem egész számok. Így a vizsgált szelvény esetében a sarokpontok a jobb felsőtől indulva az óra járásával megegyezően a következők: K36°20’ É52°, K38°20’ É52°, K38°20’ É51°, K36°20’ É51°. Ez a ferroi és a greenwichi délkörök közti durván számított 17°40’-es különbségből ered. A kilométer hálózatot alkotó vonalak 3 1/3 cm-re vannak egymástól, ami a méretarányból adódóan a valóságban 10 km-nek felel meg.
Változatlan elemként jelenik meg mindegyik szelvényen, a térkép melletti részen a kilométer hálózatbeli koordináták meghatározáshoz segítséget nyújtó magyarázó szöveg és ábra. Ezt a segédletet kivághatóra tervezték, ezzel is megkönnyítve a használhatóságot. A kereten kívüli megírások közül talán az egyik legváltozatosabb elem a térkép nevén kívül a felhasznált alapanyagok folyamatosan bővülő listája.
A következőkben bemutatom azt a négy szelvényt, amelyek kiadási dátuma nagyjából arra az időszakra esik, amikor a 2. magyar hadsereg keleti fronton tevékenykedett.
1. Verbesserte Karte 1 : 300 000 (helyesbített térkép), Neubearbeitung der ÜvM. (átdolgozott kiadás), VIII. 1941 különkiadás; Csak szolgálati használatra! A jelmagyarázat kétféle közigazgatási határt, háromféle vasúti vágánytípust és három úttípust tartalmaz, ezen kívül megkülönböztet három várostípust (nagy, közepes, kicsi), vásárhelyeket, és falukat.
A rövidítések jegyzéke csak két elemre korlátozódik, az egyik M.T.S. - Motoren und Traktoren Station, a másik szintén katonai szempontból jelentős Zgl. – Ziegelei ≈ téglagyár. A jelmagyarázat alatt, – topográfiai térképhez illően – egy távolságmérési segédletet helyeztek el.
Alapanyagként egy 1941-es kiadású, 1 : 500 000-es orosz térkép van megjelölve. A szelvényt nyomtatta: a német katonai térképész szolgálat, 608. sz. gépesített hadsereg-térképellátó. Négy színt lehet elkülöníteni a térképen: a kereten és az azon kívüli megírások mellett a nevek és a vasút feketével, vörössel a főútvonalak, zölddel az erdők és kékkel a vizek vannak ábrázolva.
A domborzatra csak a számmal megírt magassági pontokból illetve a folyók, patakok folyásirányából következtethetünk.
2. Osteuropa 1 : 300 000 Sonderausgabe (különkiadás) 1. kiadás 1.II.42; Csak szolgálati használatra! A jelmagyarázat és a rövidítések listája az előző kiadástól eltelt egy évben nagy mértékben bővült, a változás főleg a különböző katonai szempontból jelentős objektumok jelkulcsba való felvételét jelenti, de az is megemlítendő, hogy a települések már lélekszám alapján vannak kategorizálva. Ez azt bizonyítja, hogy a térképeket valamilyen statisztikai adatok vagy más térképek alapján frissítették.
Alapanyagként a fent említett térkép 1940-es kiadása, valamint egy 1941-es 1 : 100 000 méretarányú orosz térkép szerepel. Emellett feltüntették a csatlakozó szelvények azonosítóját és a közigazgatási határok vázlatát. A vasút jelentőségét hangsúlyozza, hogy amíg a kivezető utak egyáltalán nincsenek, addig az összes vasútvonal iránya meg van írva. A térképi tartalom is jelentősen bővült, most már nem csak a városok, hanem a kisebb települések, tanyák is alaprajzhűen lettek ábrázolva.
A területi fedettség kategóriáit jelentősen kibővítették olyan elemekkel, mint például: tundra, homoksivatag, bozótos, rét-kaszáló, rizsföld és mocsár. Ezeken kívül a domborzatábrázolásban, illetve a használhatóságban hatalmas előrelépést jelent, hogy felkerültek a térképre a szintvonalak, 20 méteres szintközzel. A térkép színvilágában a szintvonalak barnás-narancs árnyalata jelent változást, ami főútvonalak vörös színét is kiszorította.
3. Heereskarte Osteuropa 1 : 300 000 (Kelet-Európa katonai térképe) 2. kiadás ”adatok lezárva” X. 1942. Az előző kiadáshoz képest a jelmagyarázat nem tartalmaz új elemeket, de térképen használt rövidítések jegyzéke olyan új szavakkal gazdagodott (barakk, ellenőrző pont), hogy ha nem ismernénk a terület történelmi hátterét, akkor is azonnal rájönnénk, hogy megszállt, hadműveleti szempontból aktív vidéken ”járunk”.
A térképi alapanyagokhoz még egy 1 : 200 000 orosz térkép is csatlakozott. Az újonnan zsákmányolt és szerzett térképek növekvő számának és a térségben egyre fokozódó légi felderítésnek a jóvoltából a szintvonalak rajza az előző kiadáshoz képest részletesebbé vált.
A térkép alatt található kis vázlat, amin a szomszédos szelvények azonosítói vannak feltüntetve annyiban módosult, hogy viszonyításként barna színnel mellényomtatták az egymilliós rendszerben található helyét. Érdekesség, hogy a szerzői jogi védelem is megjelenik a térképen: „Utánnyomás vagy használattal való visszaélés tilos!”
4. Deutsche Heereskarte Osteuropa 1 : 300 000 (Német katonai térkép Kelet-Európa) 2. kiadás III. 1943. A jelmagyarázat és az alapanyagok változatlanok. Az egyetlen szembeötlő elem a kereten kívüli vastag fekete keretbe írt szöveg: Deutsches Heeresgitter azaz német katonai hálózat, de ez teljesen azonos az első térképnél még Gauß-Krüger hálózatként emlegetett rácshálóval.
A térképet ellátták még azzal a kiegészítéssel, hogy az úthálózati módosításokat a Közlekedési Felügyelet jóváhagyta. Újdonság a szelvényre vonatkozó mágnesességi adatok vázlatos ábrázolása. Az „Utánnyomás vagy használattal való visszaélés tilos!” megjegyzést itt is megtaláljuk, sőt kiegészült „Szerzői jogok fenntartva” mondattal is. Ehhez tartozik még, hogy az idáig apró betűvel, a térkép sarkában feltüntetett kiadó (A Hadsereg Legfőbb Parancsnoksága) jól láthatóan, központi helyre került.
Ez a viszonylag rövid idő alatt több kiadást is megért térkép azt bizonyítja, hogy amikor egy terület katonai szempontból fontossá válik, a különböző térképészeti munkák is előtérbe kerülnek. Szükség esetén egy éven belül kettő vagy több kiadást is megérhet egy szelvény.
Harcászati térképekEzek azok a térképek, amelyek kifejezetten az alsóbb vezetés számára készültek. Kis területeket ábrázolnak nagy részletességgel, ebből adódóan ezek a legalkalmasabbak a terepen való tájékozódásra. Sajnos ilyen térképekkel nem találkoztam, így csak az erre vonatkozó írásokra támaszkodva említhetem őket.
A harcászati térképek a már korábban említett száz- és kétszázezres orosz térképek módosított változatai. A kétszázezresekből nagyítással készült korábbi, nagy méretarányú térképek alapján helyesbített százezresek, illetve azok változatlan utánnyomásai német felülnyomással. A domborzatot 20 méteres szintközű szintvonalakkal ábrázolták, ezt egészítette ki a térkép melletti részen a domborzati viszonyokat összevontan ábrázoló hipszometrikus vázlat.
A névrajzukat tekintve ezek a térképek orosz névrajzzal voltak ellátva, a jelmagyarázat és a rövidítések jegyzéke németül is szerepelt. Egyes szelvényeken magyar nyelvű feliratok is találhatóak: „Iránytű használata tilos: mágneses anomáliaterület.” [8]
Valószínűleg ezekből a szelvényekből nem készültek fölösleges példányok, mert nem sok maradt fenn belőlük, vagy ha készült is, a frontvonalban ”jobban” fogynak a térképek. Ezeken kívül még készülhettek a topográfiai térképek kiegészítésére légifénykép-térképek is, de csak korlátozott példányszámban.
A bemutatott térképek csak egy részét képezik a háborús körülmények során alkalmazottaknak. A történeti rész megírásakor számos, a Don-kanyarban történtekről szóló kiadványt tanulmányoztam, de ezek között igen kevés volt, amelyben térképészeti utalást találtam, így sokszor a legjobb források a térképeken feltüntetett adatok voltak.
További munkát igényelne a felsorolt méretarányoktól eltérő térképek és térképészeti vonatkozású anyagok felkutatása. Ezzel jobban megismerhetnénk a több, mint százezres magyar áldozatot követelő hadjárat helyszínét, illetve a háborús körülmények között történő térképezés nehézségeit.
A következő részben azt a saját készítésű térképet mutatom be, amely alapanyagként szolgálhat a 2. magyar hadsereg történetének kutatásaihoz.
Amikor elkezdtem a témához kapcsolódó anyagok gyűjtését, rengeteg olyan kiadványt találtam, amelyek nagy alapossággal dolgozzák föl a történeti eseményeket, viszont sokkal kevesebb térképet tudtam felkutatni.
Ahogyan azt már korábban említettem, a Hadtörténeti Intézet Térképtárában több példány is megtalálható a német háromszázezres topográfiai térképekből. Ezeknek a szelvényezése pont olyan, hogy a Don és a tőle nyugatra eső, érintett területek csak kettő vagy annál több szelvényen ábrázolhatók egyszerre, ami megnehezíti mind a rajtuk végzett kutatást, mind pedig a kezelhetőségüket. Erre utaltak azok a hajtásnyomok és ragasztószalag maradványok is, amiket rajtuk láttam.
Ugyanez a helyzet a Honvéd Térképészeti Intézet által kiadott 1 : 600 000-es térképsorozat szelvényezésével is, ráadásul ebből is ”csak” a Voronyezs szelvény hozzáférhető, ami csupán a szelvény nevét adó várost és annak szűk környezetét mutatja be.
Ezért amikor elhatároztam, hogy a Don menti területekről fogok térképet készíteni, a feladat már adott volt. Egy olyan alaptérképet kell szerkeszteni, ami fenti problémákat kiküszöböli, és a későbbi felhasználástól függetlenül ábrázolja a domborzatot is, ami számos esetben magyarázatot ad arra, hogy például egy történelmi térképen ábrázolt áttörést miért pont azon a helyen hajtottak végre.
A térkép elkészítéséhez túlnyomó részben a már korábban részletezett Deutsche Heereskarte (Német katonai térkép) sorozat Z51-52 és A51-52 azonosítójú szelvényeit használtam. Mivel ezek a térképlapok a hadszíntéren készültek és folyamatos frissítésük – zsákmányolt térképekből és légi fényképekből – biztosított volt, ezért ezek tekinthetők a leghitelesebb forrásnak.
A szelvények használatát megkönnyíti, hogy a térképen található cirill betűs elemek átírása az erre vonatkozó német előírásokat követi, ami csak kis mértékben tér el a magyar helyesírásban alkalmazott szabályoktól.
Főleg a térképen ábrázolt településnevek átírásában nyújtott nagy segítséget az a már szintén említett hatszázezres magyar térkép, illetve a hozzá tartozó kiegészítő táblázat, ami 1942 májusában jelent meg. A táblázat egyik oszlopát cirill betűk alkották ábécé sorrendben, a másik két oszlopban pedig a betűnek megfelelő a magyar, illetve német átiratuk szerepelt.
A dolgozatom készítése során felmerült további kérdésekre az irodalomjegyzékben felsorolt könyvek, cikkek adtak választ.
A térképem elsődleges célja, hogy alapjául szolgáljon további történelmi térképeknek, ezért maga sem lehet más, mint történelmi térkép. Ezt támasztja alá az is, hogy 1942-43-as topográfiai térképek felhasználásával készült, így mind földrajzi, mind a közigazgatási és közlekedési szempontokból a korabeli állapotot tükrözi, ami az egyik alapfeltétele ennek a térkép kategóriának.
A térképen ábrázolt településnevek is az előbb említett térképről származnak, így azok nem estek áldozatul az azóta eltelt időszakban esetlegesen bekövetkezett névváltozásoknak. Jellemzően a nagyobb városok elnevezése az eltelt több mint ötven év alatt nem változott, a módosítások inkább a kisebb településeket érintették.
Mivel a történelmi térképek általában katonai hadműveleteket ábrázolnak, ezért fontosnak tartottam, hogy ebből a szempontból jelentős közlekedési elemeket a lehető legnagyobb részletességgel ábrázoljam.
A méretarány megválasztásához először is az ábrázolandó terület nagyságát kellett meghatározni. Eleinte a könyvekben található illusztrációk által lefedett terület térképének elkészítését terveztem. Amikor az ehhez szükséges alapanyag beszerzése céljából elmentem a Hadtörténeti Intézet Térképtárába és elmondtam a diplomamunkám témáját az ott dolgozó Suba János úrnak, ő rendkívül segítőkészen a rendelkezésemre bocsátotta a náluk fellelhető összes térképet. A vele történt megbeszéléseim alapján döntöttem úgy, hogy az általam eredetileg választott terület mellett azokat a háttérterületeket is be fogom mutatni a térképen, amelyek a 2. magyar hadsereg visszavonulásánál kaptak fokozott szerepet.
A terület meghatározása után szembesültem a következő problémával: az eredeti szelvény fénymásolata négy darab egymással fedésben lévő A3-as papírlapra fért csak rá. Aki már próbált egyszer utazást tervezni kihajtható Európa térképpel és két-három útikönyvvel, az tudja, hogy erre a legalkalmasabb hely a szoba közepén lévő üres rész a padlón. Ezért amikor a másolatokat szétterítettem, világossá vált, hogy ha ezt a térképet a továbbiakban kutatómunkák alapjaként szeretném használni, amikor könyvek és jegyzetek hevernek az asztalon, akkor a méretarányt úgy kell megválasztani, hogy a térkép kezelhető maradjon.
A szelvények viszonylagos nagy mérete a későbbiekben is nehézségeket okozott, mivel a szkennelt állományok szelvényenkénti mérete, 300 dpi-s felbontás és 256 szín használata mellet is meghaladta a 20 Mb-os méretet.
A további papírlapok elkerülése érdekében úgy döntöttem, hogy a jelmagyarázatot is a térképpel egy lapon fogom ábrázolni. Hosszas méregetés és próbálgatás után alakult ki, hogy az eredeti méretarány két és félszeresével a térkép és a jelmagyarázat is elfér egy A3-as lapon, így a méretarány 1 : 750 000-es lett. Ez a lépték még alkalmas arra, hogy a nagyobb települések alaprajzszerűen legyenek ábrázolva és a lehető legtöbb részlet megmaradjon az eredeti térképből. Későbbi felhasználás esetén pedig könnyen elkészíthető belőle a könyvekben található durván másfélmilliós méretarányú térkép, melyeken a hadműveleteket ábrázolták.
A méretéből adódóan egy kézzelfogható papírtérkép előállítása még otthoni körülmények között is viszonylag könnyen kivitelezhető. Egy A3-as lap állagmegóvást segítő laminálása jóval ötszáz forint alatt marad, amelynek további előnye, hogy filctollal könnyen javítható vázlatokat készíthetünk rá, ami korántsem mondható el egy könyvtárban vagy térképtárban őrzött szelvényről.
A térképtükör kiválasztásánál nem tudtam attól a véleményemtől függetleníteni magamat, hogy a ”kifutós térképeknek” az autóatlaszok lapjain van a helyük. Mivel a kerettel határolt térképek mindig jobban tetszettek, az én térképemet is így készítettem el. Mivel az ábrázolt terület nagyobb részt fed le, mint ahol a magyar hadsereg doni hadműveletei voltak, ezért a keretet megszakító ”kitörést” sem kellett alkalmazni.
A jelentős különbséget az általam készített, és az alapanyagként felhasznált térkép között az jelenti, hogy míg az utóbbi sarokpontjait a földrajzi fokhálózat kerek értékű pontjai határozzák meg, addig az én térképem oldalait egy téglalap alakú keret határolja. Ezt a megoldást azért választottam, mert további csatlakozó szelvények elkészítését nem terveztem, és így nem volt szükséges, hogy a térképi tartalom adott szélességi körhöz vagy hosszúsági fokhoz igazodjon.
Történelmi térképeken a felszín adottságainak bemutatására általánosan alkalmazott eljárás a domborzatárnyékolás, illetve a magassági pontok megírása. Mivel minden történelmi térkép tematikus térkép, melyek általában nagy területeket ábrázolnak viszonylag kis helyen, ezért a fent említettektől eltérő domborzatábrázolás jelentősen megnehezítené a tematika ábrázolását. Kisebb területeket bemutató történelmi térképek esetében viszont már nem elegendő a domborzatárnyékolás módszere, mert jelentős részletek tűnhetnek el domborzati viszonyokból.
A térkép szerkesztésekor ezeket figyelembe véve döntöttem a szintvonalakat is használó rétegszínezés mellett, amit a magassági pontok ábrázolásával egészítettem ki. Az ehhez szükséges alapot, a hadműveleti térképek című fejezetben részletesen bemutatott térképek nyújtották. A felhasznált térképek egy sorozatból valóak, de korántsem egységesek. A különbség nem a szerkesztésben keresendő, hanem inkább a használtság fokában. Két egymás melletti szelvényt összehasonlítva az egyiken könnyen követhetően futnak az alapszintvonalak, míg a másik szelvényen a vastagabb főszintvonalak is csak alig látszanak. Ennek ellenére ezeket a térképeket kellett használnom, mivel a kisebb méretarányú térképeken még mért magassági pontokat sem találunk. A mai hasonló méretarányú térképek használatát pedig nem csak azért vetettem el, mert nehezen hozzáférhetőek, hanem azért is, mert bár a domborzat nem változik egy évszázad alatt, de a tőle nem független vízrajzban történhetnek jelentős változások.
A domborzatábrázolást a száz méteres szintvonalak megrajzolásával kezdtem, ezeknek a vonalaknak a hálózata a Dontól nyugatra lévő területek domborzatáról igen részletes képet adott. A terület magassági pontjai a 80 és a 280 méter közötti intervallumban helyezkednek el, jellegzetessége a területnek, hogy a vízfolyások mentén a partok meredeken ívelnek fel. A Don túlpartján lévő területet a 100 méteres szintvonal ”uralja” és csak elvétve találtam olyan részt, amely indokolta volna a 150 méteres szintvonal ábrázolását is. Ez pedig a nyugatra eső területen csak rontotta volna az értelmezhetőséget. Ezért a rétegszínezéshez a következő kategóriákat állítottam fel: 100 méter alatt, 100-200 méter között illetve 200 méter felett.
A 2. magyar hadsereg tragédiáját hangsúlyozza, hogy ha rendelkezésre álltak volna a megfelelő hadfelszerelések, akkor talán még a túlerő ellenére is könnyebben védhető lett volna a frontvonal a stratégiailag ”szerencsésebb”, magasabban lévő harcállásokból.
Ahogyan a domborzatábrázolás alapját is a Deutsche Heereskarte sorozat szelvényei adták, úgy a vízrajz is ezekről a térképekről lett átvéve. A vízrajz rajzolása közben nem merült fel a korábban említett kopottság, a legkisebb folyóvíz vonala is könnyen követhető volt, ugyanakkor az egyik szelvény esetében azt figyeltem meg, hogy kis patak többször is keresztezte ugyanazt a szintvonalat.
A szelvényt alaposabban áttekintve kiderült, hogy nem természeti csodáról van szó, hanem a térkép többi részén is jelentősen el van ”csúszva” a kék szín. Ez a napjainkban is ismert jelenség jól nyomon követhető az olcsón és gyorsan előállított nyomdai kiadványokon, persze ez utóbbi szempont a háborús körülmények között is kulcsfontosságú, így ezt a kis nyomdai hibát a szintvonalak segítségével könnyen ki lehetett küszöbölni.
A folyóvizek vonalas elemként jelennek meg a térképen, ez alól csak az árterületével együtt markáns képet adó Don és két mellékfolyója a kivétel. A két mellékfolyó név szerint: az azonos nevű várost keresztező Voronyezs, és a délebbre betorkolló Bityug. Ezek az eredeti térképen is kétvonalas felületi elemként vannak feltüntetve. Jellemző rájuk a folyóvizek alsó szakasz jellege, ami elsősorban a kanyargós, levágott és feltöltött morotvákkal tagolt rajzolatukban nyilvánul meg.
A kivágatba eső részen a Don nagyjából 300 kilométert tesz meg, és ez alatt a szintkülönbség kevesebb, mint negyven méter, ami gyakorlatilag a vízszintesnek felel meg. Ezt nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így következőnek a folyó által hátrahagyott kanyarulatokat rajzoltam meg. Állóvizek tekintetében szegénynek mondható terület, a folyók menti morotvákat leszámítva nem is találtam ábrázolható tavakat.
Mivel az eredeti szelvények méretaránya kisebb, mint az általam készített térképé, a szerkesztésnél figyelembe kellett vennem azt, hogy nem lehet minden vízrajzi elemet ábrázolni. Ezért a milliméternél kisebb méretű elemeket elhagytam. Az így is sűrű képet adó folyóvizek keskeny vonalai viszont nem bírnák el a sötétebb árnyalatú többszínű nyomtatás, így azokat a nyomdai kék színnel rajzoltam meg.
A felületként jelentkező tavak, és folyók esetében csak a partvonalak színeként jelentkezik az előbb említett szín, ezek kitöltéséhez egy világosabb kéket használtam. A vizes, mocsaras területeknél fokozottabban jelentkezett a korábban említett színelcsúszás ezért ezeket a rajzoláskor szintén összhangba kellet hozni a szintvonalakkal és a kész vízrajzzal.
A térképek egyik leggyorsabban változó eleme a növényzet, mivel egy év sem kell ahhoz, hogy egy erdőt kiirtsanak vagy egy műveletlen területet beszántsanak, esetleg szőlőültetvényt telepítsenek. Az ábrázolt terület egymás után kiadott szelvényeit egymás mellé rakva rögtön szembetűnik az, hogy a milyen nagy hangsúlyt fektettek a növényzet, pontosabban a felszíni fedettség ábrázolására.
Míg az első vizsgált szelvényen szinte gyermekrajz-szerűen vannak ábrázolva az erdők, és csak azok, addig a következő kiadásnál, a jelmagyarázatban már tizenkét fajta felszíni fedettséget különítenek el. Ezek között olyanok is szerepelnek, mint például kősivatag, gleccser. Ezek az elemek persze nem találhatóak meg minden szelvényen, de katonai szempontból jelentősek. Elkülönített feltüntetésük nagyfokú felderítési és térképezési munkára enged következtetni.
A klasszikus értelemben vett történelmi térképeken nincs növényzet ábrázolva, egyrészt azért, mert nincsen rá szükség, másrészről pedig azért, mert nincsenek hozzá megfelelő alapanyagok. A terület fennsíkszerű, kopár erdőben szegény térség volt, így azok ábrázolása mellet szólt az is, hogy ezekben súlyos áldozatokat követelő harcokat kellett vívni az ott rejtőző partizánokkal.
Az általam használt szelvények mindegyike legalább két kiadást ért meg az 1942-43-as évben, ezek nem utánnyomásai egymásnak, hanem követhető eltérések vannak köztük, melyeket már korábban részleteztem. A kellő részletességű források tehát a rendelkezésemre álltak és a térkép méretaránya is megengedte, hogy az erdőket ábrázoljam.
A rétegszínezéses domborzatábrázolás és az erdőfoltok megjelenítésének problémáját egy léginavigációs térképen látott módszerrel sikerült kiküszöbölni. Mivel az erdőtípusok nem lettek elkülönítve az alaptérképen (lombos vagy tűlevelű), ezért a fa alakját mintázó felületi jeleket nem akartam használni, ehelyett a koronájának felülnézeti képére emlékeztető ábrázolást választottam, amelynek elemei között a rétegszínezés még kivehető.
Az eredeti térképeken találtam még nagyobb kiterjedésű rizsföldeket, melyek főként vizes területek közvetlen szomszédságában vagy azon belül helyezkedtek el. Kétségtelenül ezek a területek is jelentősek a csapatok előrehaladása szempontjából, de elkülönített ábrázolásukat nem tartottam szükségesnek, így azokat átjárhatóságuk miatt a mocsaras területekkel egy csoportba soroltam, és azokkal együtt ábrázoltam.
A címben lévő sorrend nem véletlen, a vasúti hálózat egy adott ország fejlettségi szintjére is utal. A vasút nemcsak az ipar egyik alapfeltétele, hanem a háborúban kulcsfontosságú utánpótlásnak is nélkülözhetetlen eleme. Erre utal a német topográfiai térképen található öt különböző kategória is: több-, és egyvágányú vasútvonal, iparvágány, keskenynyomtávú-, és épülő vonal. Utóbbi kettőt nem azért nem ábrázoltam, mert jelentőségük kisebb lenne, hanem azért, mert a kivágatban nem találtam ilyen típusú vasútvonalat.
Az iparvágányok elkülönítése fölösleges lett volna, az azokat használó gyárak ábrázolása nélkül. Ezek ábrázolását pedig azért tartottam fontosnak, mert ez a Közép-orosz-hátság déli részén található terület sokkal inkább a mezőgazdasági művelésre rendkívül alkalmas csernozjom talajáról híres. Azt, hogy a szárazföldek belsejében létesített ipartelepek működése milyen szorosan kapcsolódik a vasúthoz, jól példázza a térképem is, mert a gyárakat szimbolizáló jelek mindegyike az említett közlekedési vonalak közvetlen közelségében helyezkedik el.
Az eredeti német térképen letagadhatatlan a közúthálózat kategóriáinak katonai szempontok alapján történt csoportosítása. A jelmagyarázatban lévő két kategóriát (út jó minőségű alapozással, út kevésbé teherbíró alapozással) összevonva burkolt útként ábrázoltam. Ezek hossza a teljes megrajzolt közúthálózathoz képest szinte elhanyagolhatóan kicsi, de a használhatóságuk miatt semmiféleképpen nem lehet őket egy alacsonyabb rendű kategóriába besorolni.
A javított földutak nyomvonalait teljes egészében átvettem, de legkisebb közúti csoportként szereplő egyéb utak közül csak azokat rajzoltam meg, melyek településeket kötnek össze vagy nyomvonaluk meghatározó jelentőségű. A folyóvizeket keresztező utak rajzolásakor csak a Don esetében kellett körültekintőbben eljárnom, mert az eredeti térképen a személy-, és járműszállításra alkalmas kompok megkülönböztetve szerepeltek, melyek közül én csak az utóbbiakat ábrázoltam.
Alternatív közlekedési módok közül a hajózást lehet még kiemelni. A Don már Voronyezs városa felett is alkalmas erre, de a folyó kanyargós futása és a kikötők hiánya mind arra utalnak, hogy ez a szállítási mód nem volt túl népszerű akkoriban.
A repülőtér ugyan szerepel a háromszázezres német térkép jelmagyarázatában, de jelével rajzolás közben máshol nem találkoztam. Ennek az lehet a magyarázata, hogy már az akkori repülőgépek hatótávolsága is bőven meghaladta a térképemen ábrázolt két egymástól legmesszebb eső pont közötti távolságot.
Mielőtt nekiláttam a térkép elkészítésének, nyilvánvalóvá vált, hogy nem egy klasszikus értelemben vett történelmi térképet szeretnék rajzolni, amelyen a napról napra változó hadműveletek vannak ábrázolva. Egy olyan térkép elkészítését tűztem ki célul, amin az írásokban említett lehető legtöbb település megtalálható. Ezért, és korábban említett okok miatt választottam a német 1 : 300000 topográfiai szelvényeket a térképem alapjául.
A tudomásomra jutott korabeli térképek közül ez volt az egyetlen nagy részletességű térkép, amelyen a települések a lakosság száma alapján csoportosítva voltak. Ezek a kategóriák az összes szelvényre nézve lettek egységesítve, így az 5000 főnél kevesebb lakossal rendelkező települések egyszerűen a nagyfalu és a kisfalu kategóriákba lettek besorolva. A nagyobb lélekszámú települések a következőként lettek csoportosítva: nagyváros 100000-nél több lakossal, közepes város 30-100000 lakos, kisváros 5-30000 lakos és vásárhely 5000-nél kevesebb lakossal.
Az általam ábrázolt területen az első kategóriába csak Voronyezs tartozott, egy 1948-as adat szerint a városnak 372 ezer lakosa volt, figyelembe véve azt, hogy ez a háború utáni adat még egy magasabb kategóriában is megállta volna a helyét. A 30 és 100 ezer fő közötti tartománynak megfelelő várost egyáltalán nem találtam, így ezt a lépcsőt kihagytam. Annak érdekében, hogy a csoportosítás folytonossága ne szakadjon meg, a fokozatok határértékein kellett változtatnom, így a következő kategóriákat hoztam létre: 50000-nél több lakos, 5000-50000 lakos, 5000-nél kevesebb lakos.
Az már a kategóriák létrehozása előtt világossá vált, hogy ez a három csoport nem felel meg az általam felállított követelményeknek, nem beszélve arról, hogy így olyan fontos települések maradtak volna ki az ábrázolásból, mint például Uriv, Scsucsje vagy Korotojak.
Ezek voltak azok a települések, amelyek lélekszám nélkül a korábban említett falu kategóriába tartoztak. Az említett három településről még könnyebben lehetne információt szerezni, hiszen ezek jelentős ütközetek színhelyei voltak. A térképen összesen 763 települést ábrázoltam, ha az ismert lélekszámú városokat leszámítom, 680 olyan település marad, melyek lakosságszámáról egyáltalán nincs, vagy csak mai adatok vannak. Ezért az előbb említett falvakat az egyéb fontos település kategóriába gyűjtöttem.
Az ismert lélekszámú településeket alaprajzhűen rajzoltam meg, de a változatos nagyságú falvak jelölésére településkarikákat helyeztem el.
Első ránézésre is rögtön szembetűnik, hogy a térképen lévő falvak eloszlása nem egységes, ez azzal magyarázható, hogy az ”üres” területeken lévő tanyák, pár házból álló települések ábrázolása olvashatatlanná tette volna a térképet.
A térkép szerkesztésének talán legfontosabb része a névrajz. Nem csak azért, mert nevek és különböző megírások nélkül még az adott terület területet jól ismerő embert is zavarba lehetne hozni, hanem azért is, mert a térképekre felkerült neveket használják, használjuk. A történelmi térképek esetében, ha lehet, ez még fokozottabban jelentkezik, példákat tucatjával lehetne sorolni a megváltozott nevű városokból. Így mielőtt hozzákezdtem a térképemen található névrajz megírásához, összegyűjtöttem azokat az alapanyagokat, amelyeket a korhűség miatt egyáltalán használhatok.
Mivel nem latin betűs írású a terület, ezért a legnagyobb problémát a térképen található nevek átírása jelenti. Az egyik forrásként felhasznált könyvben a következő, Don mögötti területek névrajzát bemutató leírást találtam: „Településeinek elnevezéseit a korabeli harctéri naplókban leginkább ”magyarosított” változatban olvashatjuk. Honvédeink nevezték át többek között Kocsatovkát Kacsatokára, Szemigyeszatszkojét Semmidezacskóra, Bugyennijt Budijenőre. Rajtuk kívül szinte valamennyi kietlen magaslatnak, vagy völgynek nevet adtak.”[9]
Ennek a sajátos névadási módszernek az lehetett az oka, hogy a térképek tekintetében is a németek biztosították az ellátást. Ezeken a térképeken a települések nevei ugyan könnyebben olvasható német átírásban szerepeltek, de hiányoztak róluk a hegy-, és völgynevek. Mivel a térképem elsődleges célja az, hogy ábrázolja a területen található összes települést (adott részletességgel) és például olyan kutatómunkák alapjaként szolgáljon, amelyek kifejezetten a katonák által használt elnevezések ábrázolására irányulnak, ezért a természetföldrajzi egységeket jelölő neveket nem ábrázoltam.
Az orosz neveket a cirill betűs eredeti alakjuknak megfelelő német átírásban közli a térkép, ami nem sokban tér el a magyar nyelvű átírástól, de jellemzően hiányoznak belőlük az általunk használt lágyítások. Bár nem szerencsés kétszeres fordítást alkalmazni, mégis ezt a térképet tartom a legalkalmasabb forrásnak. Ennek egyik oka, hogy abba a korosztályba tartozom, akiknek sajnos vagy szerencsére – jelen esetben inkább előbbi – nem volt kötelező orosz nyelvet tanulni. A másik oka az, hogy korabeli cirill betűs térképek beszerezése komoly nehézségekbe ütközik, a mai térképek használatát pedig a már korábban említett névváltozások miatt elvetettem.
A településnevek írásakor a ma használt nem latin betűs írású nyelvek átírási szabályait és a II. számú mellékletben bemutatott táblázatot használtam. Az így elkészült településnevek közül először egymáshoz hasonló, de másként írott neveket ellenőriztem le. Az elkészített névmutató alapján az is megfigyelhető, hogy a települések neveire vonatkozóan nem voltak szabályozások, így olyan is előfordul, hogy egymástól néhány tíz kilométeres távolságra lévő falvakat ugyanúgy hívnak. Számos olyan település található a térképen, melyek nevüket a közelben található vízfolyások nevei után kapták, ebbe a csoportba tartoznak azok a nevek is, amelyek nevei előtt jelzők állnak (nagy, felső, fekete).
Ezt az összehasonlítást követte a Don-kanyar történelmi eseményeit feldolgozó könyvek névanyagának áttekintése, illetve azoknak a térképvázlatoknak a vizsgálata, amelyeken a települések mellett számos esetben a folyóvizek nevei is fel vannak tüntetve. Ezek között találkoztam olyan térképpel is, amelyen a német-, és a magyar átírás szerinti nevek váltakozva szerepeltek.
Az így leellenőrzött névrajz került a térképre és a hozzá tartozó névmutatóba, amelyhez segítséget nyújtó ábrát a jelmagyarázat alatt helyeztem el. Ezen az ábrán tüntettem fel a térképen megjelenő közigazgatási egységet, amire az akkori Szovjetunió két tagállamának nevét írtam fel. A településnevek mellett a térképen még a fontosabb vízfolyások nevei is szerepelnek, ezeket a folyásiránnyal párhuzamosan kék színnel ábrázoltam, és átírásukkor a településnevekhez hasonlóan jártam el.
A diplomamunka témájának kiválasztásakor még nem szembesültem azokkal a problémákkal, amelyek részben a 2. magyar hadsereg által használt térképek felkutatásakor, részben pedig az elkészült térkép szerkesztésekor merültek fel.
Az legjelentősebb probléma az, hogy a történeti részben részletesen bemutatott térképek csak igen kis számban maradtak vissza. Ennek okai lehettek, hogy a nagy mennyiségben kinyomtatott térképeket a visszavonuló csapatok megsemmisítették, hogy az ellenséges csapatok kezére ne kerülhessenek, vagy az eleve kis példányszámban nyomtatott térképek elhasználódtak.
Az pedig, hogy a frontvonalbeli térképellátást a németek biztosították, nagymértékben hozzájárulhatott a 1942-43-as Doni események kimeneteléhez, hiszen más tekintetben is bizonyosságot nyert, hogy a magyar honvédeket csak másodrendű szövetségesekként kezelték.
A térképemet nem csak a diplomamunkám részfeladataként készítettem, hanem ahhoz is hozzá szerettem volna járulni, hogy minél szélesebb körben ismerté váljon a második világháborúnak e számunkra gyászosan végződő epizódja, illetve, hogy további kutatásoknál használható alapanyagként szerepeljen.
Ezúton szeretném megköszönni a tanszék oktatóinak és mindazoknak a közreműködését, akik hozzájárultak a dolgozatom elkészítéséhez, akik türelmükkel és javaslataikkal segítettek egy olyan diplomamunka megírásában, amelyet egy történelmi esemény kartográfiai szempontok alapján összefoglalt leírásának szántam.
Dr. Kiss Lajos: Egy magyar tiszt által a Don mellől hazamentett vezérkari térképek. in: Térképvilág, a TIT Természettudományi Stúdió Térképbarátok Köre előadásaiból. Budapest, 1989. május
Kiss István: A Honvéd Térképészeti Intézet által felállított fővezérségi nyomdarészleg története. in: Geodézia és Kartográfia, 1990/2, 222-225.
Balla János - Hrenkó Pál: A magyar katonai térképészet története; Budapest, 1991
Kaszai Pál: A különleges (katonai tematikus) térképek tartalma és formája a Magyar Honvédség követelményeinek tükrében; Kandidátusi értekezés, 1995
Rónai András: Térképezett történelem. Budapest, 1989
Szabó Péter: Don-kanyar. Budapest, 2001
Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a második Világháborúban; Róma, 1986
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században; Budapest, 1999
Vargyai Gyula: Magyarország a második Világháborúban; Budapest, 2001
Jankó Annamária: Magyarország topográfiai térképművei 1869-1950 között. Doktori értekezés, 1990
Szabó Péter —Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943. Budapest, 2003, 84.
Klinghammer István – Papp-Váry Árpád: Földünk tükre a térkép. Budapest, 1983
Borus József: Tragédia a Donnál. in: Hadi Krónika, 67, 1321-1327.
Dr. Katona István: Ila testvér. Budapest, 2004
I. Részlet az 1 : 600 000-es méretarányú magyar térképből
II. A 1 : 600 000-es szelvényen található névírási segédlet
III. Részlet az 1 : 300 000-es Deutsche Heereskarte a52-számú szelvényéből
IV. Részlet a Deutsche Heereskarte jelmagyarázatából
V. A Don-kanyar térképe (1942-43)
VI. Névmutató
I. számú melléklet
II. számú melléklet
III. számú melléklet
IV. számú melléklet
[1] v. Jány Gusztáv - 294/2. hds. I. 43.I.24. Hadseregparancs
[2] Bárczy János: Zuhanóugrás. Budapest, 1981. 366-7
[3] Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943. Budapest, 2003. 84
[4] Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943. Budapest, 2003. 66
[5] 1 : 100 000-es ”Kisegítő tüzérségi térkép” Kastornoje M 37 II Ny. Armeekartenstelle 590, 1942. június
[6] Görgényi Dániel: Signum Laudis. Egy katona emlékiratai. Budapest, 1968. 209
[7] Balla János - Hrenkó Pál: A magyar katonai térképészet története I. kötet. Budapest, 1991. 208
[8] M-37-V-Kelet /északi rész/ Ostrogoshsk. 620. sz. motorizált tábori térképészosztály, 1942. 2. kiadás
[9] Szabó Péter - Számvéber Norbert: A keleti hadszíntér és Magyarország 1941-1943. Budapest, 2003. 66