Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Térképtudományi Tanszékének megalapítása és az első professzora: Irmédi-Molnár László

(Karsay Ferenc)

Nem túlzás azt állítani, hogy a Térképtudományi Tanszék létrehozása új időszámítás kezdete a magyar térképészet történetében. Azért nem túlzás, mert ez a kartográfia hazai önállósulását, tudományos alapjainak lerakását jelentette. Ahogyan az ókori rómaiak időszámítása a város alapításával kezdődött - ahogyan írták: ab urbe condita -, úgy mi, térképészek több szempontból tekinthetjük 1953-at a magyar kartográfia tudományos megalapozása kezdetének. Aki annak idején a ennek érdekében a legtöbbet tette: az az alapító professzor, Irmédi-Molnár László volt.
A magyar térképészek és az Eötvös Loránd Tudományegyetem benne a tanszék alapító professzorát, a magyar és az egyetemes térképtörténet kimagasló tudósát tiszteli.
A tisztelet több forrásból táplálkozik.
Először is abból, hogy a professzor Európában az elsők között volt, aki hazájában tanszéket hozott létre és ilyet szervezett a térképtudomány gyarapítására. A 20. század közepén több külföldi államban még csak vitáztak arról, hogy a kartográfiát a földrajztudomány vagy a geodézia részének tekintsék-e, de ő már azon fáradozott, hogy az egyetem néhány szobáját az önálló térképészet tudományos műhelyévé tegye. Erre törekedett amióta csak közelebbi kapcsolatba került a térképészettel és nagy szívóssággal, szervező készséggel, személyes ráhatással valamint saját oktatói munkásságával el tudta érni, hogy létrejöjjön a magyar tudományegyetemeknek első és mindmáig egyetlen térképtudományi tanszéke. Tette ezt nemcsak szavakkal, hanem el nem múló érdemeket szerző tettel, azzal, hogy meg tudta ragadni a történelmileg alkalmas pillanatot a megalapításra.
A hazai egyetemi térképész oktatás megindítására az idő az 1950-es években érkezett el. Ekkorra lépett fel olyan társadalmi igény, amely mind a térképtudomány önálló hazai létrejöttét, mind a tanszék felállítását a tudománypolitika homlokterébe hozta. Ekkorra alakultak ki azok az előfeltételek, amelyek gazdaságilag is lehetővé tették ezt. Ekkorra alakult ki az a szakmai környezet, amelyben valóra válhatott az új egyetemi szak, az elméleti kartográfiai, a gyakorló térképész- és a térképésztanár-képzés megindítása. Minden fórumon síkra szállt az önálló tanszék megteremtéséért, elsősorban az oktatásügyi kormányzathoz írt felterjesztéseiben. Főbb érvei közé tartozott az, hogy a térképtudomány bizonyítani tudja önállóságát, társadalmi súlyát, nemzetközi tekintélyét és kiemelkedő szakembereket tud felvonultatni, az oktatás élére állítani. S e feltételek meglétét meggyőzően igazolni is tudta.
Az önállóság bizonyítására a Honvéd Térképészeti Intézet és a Magyar Földrajzi Intézet tevékenysége és terméksokasága szolgált a katonai, a turista- és az iskolai térképek, valamint számos könyv, atlasz, kiadvány térképeinek megjelentetésével. Mindezek kiadása egyre inkább a korszerű technológiák bevezetésén alapult: a fotogrammetria szélesebb körű alkalmazásán, a szintvonalas domborzatábrázolási mód bevezetésén, új másoló eljárások kimunkálásán, a többszínű nyomdatechnika elterjedésén, tehát magas elméleti képzést igénylő szakterületek térhódításán. Ezeket más tudományok nem tudták volna kellő mélységig felölelni, azaz más szakterületek művelői ezeket nem tudhatták saját szakterületi tevékenységükhöz kapcsolni s "csak úgy mellékesen" felvállalni, mint korábban tehették. Irmédi-Molnár László mindezeken a szakterületeken, a katonai térképészet kötelékében, a Földrajzi Intézetnél és a gyakorlati térképszerkesztésben is dolgozott, ismereteit, tapasztalatait e helyekről gyűjtötte össze s így jól ismerte az igényeket, adottságokat és lehetőségeket. Ezek elsősorban a térképészeti tudomány fejlesztését, a térképészet magasabb minőségét kívánták meg.

A térképtudomány hazai kifejlesztésében nagy szerepet játszott a térképészeti irodalom létrejötte, az említett intézmények munkatársainak szakirodalmi tevékenysége. Munkásságuk elsősorban a Térképészeti Közlöny és a Geodéziai Közlöny című folyóiratokban került a közönség és a szakemberek elé.
Irmédi-Molnár László az előbbinek volt évtizedekig szerkesztője, több cikkének, egyik különfüzetének írója is. Munkásságával jelentősen hozzájárult a térképtudomány egységes nyelvezetének, terminológiájának kialakításához. E lapon keresztül kapcsolódhattak be a hazai szakemberek a nemzetközi vérkeringésbe és ismerhették meg a térképtudomány külföldi eredményeit és művelőit. A szerkesztő törekedett arra is, hogy terjessze az egyetemes tudomány módszereit, kapcsolatait a rokon szakterületek művelői körében.
Később is sokat tett a térképészeti tudomány fejlesztéséért - s ezért is megérdemelt elismerés illeti őt. Különösen százötvenet meghaladó publikációi mutatják, hogy a névírástól a sokszorosításig, a vetületektől az atlasz-szerkesztésig a térképtudomány legszélesebb területének alapos ismerője, szakavatott művelője volt. Különösen a domborzattan hegyidomtani részét gazdagította és a hazai térképtörténet több személyiségének életét dolgozta fel. Térképalkotás című tan- és kézikönyvében - mely életművének, főképp 1953-1967 közötti tudományegyetemi tanári működésének összefoglalása - a világ kartográfiájának történetét és bibliográfiáját is közreadta. Kiválóan ismerte Európa térképészetét, foglalkoztatták nemcsak az olasz, francia, spanyol, német és angol hagyományok és újdonságok, de a japán és a kínaiak is.

Irmédi-Molnár László professzori működése előtt már több helyen szerzett oktatói tapasztalatot. Egyetemi tanulmányai után a szegedi tudományegyetem tanársegéde lett, a második világháború előtt oktatott a budapesti tudományegyetemen, majd a térképésztiszti tanfolyam előadója lett, 1949-ben bekapcsolódott Sopronban a földmérőmérnöki oktatásba, majd a BME Hadmérnöki Karán lett docens. Amikor 1953-ban professzori pályázatát elfogadták s meg kellett szerveznie egy tanszéknek azaz egy egész tudományterületnek az oktatását, teljesen új feladatok megoldása előtt állt. Új utakon, új koncepciót kellett kialakítania a szerkesztőtérképész-képzés szervezeti, tantervi, módszertani és oktatási segédeszköz beruházási vonatkozásaiban. Még használható külföldi példák, tankönyvek sem álltak rendelkezésére.
Elsősorban a tanszék kevés számú oktatójára várt e feladat megoldása. Tisztázniuk kellett milyen tudománykörök anyagai és milyen mértékben kerüljenek bele a tantárgyprogramokba, hogy megfeleljenek a polgári térképezés és a tudományos térképészetet művelő szakemberek kiképzési követelményeinek. Meg kellett szüntetni az egyoldalúan csak földmérési vagy csak katonai topográfiai térképezési vagy csak földrajzi beállítottságú - s más tudományterületet elhanyagoló - képzési irányzatot. A nagyközönség igényeit messzemenően szolgáló, az egyes tudományterületek kívánalmainak megfelelő tematikát tartalmazó térképek, különösen pedig az oktatási célokból előállított térképi kiadványok szerkesztésére alkalmas szakemberek képzése valójában csak 1953-ban, a Térképtudományi tanszék felállítása után kezdődött el.
A professzor szervező és oktató munkája jelentős eredményeket hozott. Nemcsak a térképészképzés műhelyét szervezte meg, nemcsak jelentős számú egyetemi kiadványt, jegyzetet, tankönyvet bocsátott a hallgatók rendelkezésére, de sikeressé tette környezetét is, amellett, hogy maga is mint katona, tanár, geográfus, térképész, tudománytörténész és életrajzíró hervadhatatlan érdemeket szerzett az egyetemes térképészeti tudományban az egész magyar térképészetnek is. Munkájának legfőbb eredménye pedig az, hogy a tanszék olyan szakember-generációt bocsátott útjára, akikből sokan lettek vállalati vezetők, professzorok, tudományos munkatársak, tudományos fokozattal rendelkezők, de mindenképpen jó szakemberek, akik most méltóképpen ünnepelhetnek, ab cathedra condita.