A tanszék és a hazai térképészképzés története




(A térképész szak képzési dokumentumai, 1992. alapján)
írta: Klinghammer István



A tanterv szerinti térképész szakképzés új keletű Magyarországon. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán 1955-ben indult az első évfolyam. A Térképtudományi Tanszék 1953-ban történt létrehozása után két évvel kezdték meg térképész tanulmányaikat azok a földrajz- és geológus szakos hallgatók, akik (a másodév után) térképészetet kívántak tanulni. A hallgatók köre pár év elteltével az egyéni levelező képzésre felvett - már korábban a polgári vagy a katonai térképszolgálatok területén dolgozó - jelentkezőkkel bővült. Bár a Pázmány Péter jezsuita püspök által 1635-ben Nagyszombatban (ma Trnava, Szlovákia) alapított egyetem három és fél évszázados történetében a térképészképzés alig több, mint harminc éves múltra tekint vissza, a földméréssel és a térképészettel kapcsolatos tudományoknak már a kezdeti időktől jeles művelői voltak az egyetemen.

A földmérés és térképészet egyik korai egyetemi emléke az 1677. évi nagyszombati kalendárium címlapján szereplő Magyaroroszág-térkép. Ez az első hazai nyomtatású országtérkép valószínűleg Szentiványi Márton dékán (1633-1705) műve. A XVII-XVIII. század fordulójáról származik az a koordináta-rendszer, amely Kaprinay István nagyszombati professzor gyűjteményében maradt fenn, és amely 61 magyarországi helység földrajzi hosszúságát és szélességét tartalmazza.

A nagyszombati egyetemen több kiváló földmérő és térképész tanult. Az egyetem matriculájában négy hallgató nevét találjuk, akik később jelentős munkásságot végeztek - Sártory János 1747-ben, Dholuczky János 1767-ben, Magyar István 1774-ben, Spaits István 1777-ben szerepel az iratokban. Azonban a matricula hiányos, még húsznál több neves térképészünkről feltételezhető, hogy Nagyszombaton, majd az 1777-es átköltözést követően Budán tanultak.

Spaits István, aki az egyetem matriculájában mint filozófus szerepel, a magyar királyságról 1780-ban készitett kiváló pontosságú térképével (1:800 000 méretarányban) megelőzte az első, az úgynevezett jozefinista katonai térképezést. Bizonnyal a nagyszombati egyetemen, vagy már az átköltözés után Budán tanultak olyan kiváló térképező mérnökeink, mint Bedekovits Lőrinc (kb. 1751-kb. 1825), a jászkun területek és Balla Antal (1739-1815), Pest megye feltérképezője, vagy a külföldön boldogulást keresők közül Szentmártony Ignác (1718-1793) és Szluka János (1725-1780); ők az Amazonas tájain a spanyol és portugál hódítások határvonalát mérték fel és Éder Xavér Ferenc (1727-1773), aki húszéves munkával elkészítette Peru és Bolívia térképét.

Alapvető jelentőségűnek bizonyult a földmérő- és térképész-szakemberek képzése terén az egyetem bölcsészeti karán 1782 és 1850 között működö mérnöki intézmény, az Institutum Geometricum. Bár az egyetemen állandó volt geometriai tudományok tanítása, sőt 1763-tól 1776-ig Szencen, majd 1776-tól 1780-ig a tatai kollégiumban működő Collegium Oeconomicumban szintén tanítottak földmérést, 1782-ben megérett az idő arra, hogy II. József reformjai kapcsán a földmérők képzését intézményesítsék. II. József 1782. január 18-i királyi leiratában az intézmény céljai között olyan mérnökök képzését is előírja, akik "felmérnek, térképeznek". Az Istitutum Geometricum 1782. november 15-én nyílt meg a Budai Várban lévő káptalani házban (a késöbbi dézsmaházban), meglehetősen szűkös körülmények között. Az új intézmény létrehozásában jelentős érdemek fűződnek az egyetem két neves professzorának - Makó Pál matematikus (1724-1793) és Molnár János természettudós (1728-1804) - nevéhez.

Az Institutum hároméves képzést adott. Az oktatás nyelve általában latin, egyes esetkben német vagy magyar volt. A főbb tantárgyak az első évben távolságmérés, szintezés, mechanika; a második évben geodézia, térképezés, mezőgazdaságtan; a harmadik évben hidrotechnika, hidrodinamika és rajz voltak. Az 1806-os, második Ratio Educationis két évre szállította le az oktatási időt. Ez visszalépés volt, a fejlődést megtörte.

1784-ben, amikor az egyetemet Pestre hozták át, az Institutum is Pestre költözött, a ferencesek zárdájának területére, a mai Egyetemi Könyvtár délkeleti sarka tájára. Egy bécsi, 1850. október 15-i miniszteri rendelet az Institutumot megszüntette és azt az 1846. november 1-én megnyílt József Ipartanodába - a Műegyetem elődjébe - beolvasztotta.

Az Institutum fennállása alatt 1275 mérnöki diplomát adott ki. A mérnöki oklevél kiadását négy szigorlat letételéhez kötötték; aki viszont csak egy-egy tárgyból vizsgázott az földmérő, vízmérő, útépítő, hídépítő vagy mechanikus lett. Az itt végzett szakemberek irányításával alakult ki a Kiegyezés (1867) korának rendezett, iparososdó, többé-kevésbé modern Magyarországa.

Az Institutum Georgicumnak a kor szakemberképzésében betöltött helyét és rangját jelöli, hogy a híres párizsi École Politechnique-t, melyet a francia konvent határozata alapított, csak az 1790-es évek derekán szervezték. Tehát az oklevelek (49 db), amelyeket az egyetemi Institutum Geometricum a párizsi politechnikum elött kiadott, a világ első polgári mérnöki oklevelei. A hatvannyolc évig működő intézet legjelesebb térképező tanítványai: Vedres István (1765-1830), Szeged környékének térképezője és vízszabályzója, aki már 1805-ben kidolgozta egy Duna-Tisza csatorna tervét, Huszár Mátyás (1784-1843), aki Körösök vidékén végzett hasonló munkát, majd 1822-től a Duna térképezését vezette, Beszédes József (1786-1852), Vásárhelyi Pál mellett legjobb vízmérnökünk, a Kapos és a Sárvíz szabályozója, Vásárhelyi Pál (1795-1846), 1829-től a "Duna-mappáció" igazgatója, Széchenyi megbízásából 1832-től az Al-Duna szabályozások vezetője, majd a Tisza szabályozója.

Az Institutum megszűnésével egy évszázadra megszűnt egyetemünkön a rendszeres térképészképzés. De ez idő alatt is jelentős térképészeti eredmények születtek az egyetem 1870-ben alapított földrajzi tanszékén. Az egyetemes és összehasonlító földrajzi tanszék első professzora Hunfalvy János (1820-1888), kinek oktatási célokra szerkesztett földgömbje napjaink gyüjteményeinek becses darabja. A későbbi jeles tanárok közül Lóczy Lajost (1849-1920) és Cholnoky Jenőt (1870-1951) kell kiemelni. Lóczy elkészítette a Magyar Szent Korona Országainak 1:900 000 méretarányú földtani térképét, amely a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Cholnoky széles körű térképészeti munkásságát olyan munkák jelzik, mint az Iskolai atlasz 1904-ből és a Földrajzi és statikai atlasz 1927-ből.

Ugyancsak szép, közel kétszáz éves hagyományokra tekint vissza a katonai képzés keretében folytatott térképészeti oktatás is, melynek tantervi bizonyítékait az 1812-es évtől a váci Ludoviceum, majd a pesti Magyar Hadi Főtanoda dokumentumai őrzik. A váci intézetben az induláskor 21 fő, - 1 pap, 10 katonaállományú és 10 polgári tanár - látta el a képzést. A hallgatókat katonatiszt tanárok oktatták többek között számtan és algebra, mértan és háromszögtan, felsőbb mennyiségtan, harcászat és terepismeret, katonaiföldrajz, tereptan és térképrajzolás tantárgyakra. Az intézetet a nádor felügyelte, aki az alapításkor a pesti egyetemen használt tankönyvek közül ötöt kívánt az oktatásban felhasználni, köztük Ferenczy János professzor "Közönséges Geographia, melyben a földnek Matematikai Természeti és leginkább politikai Állapotja a legújabb Változások után elő adatik" című magyar nyelvű munkáját. Az egykori krónikák szerint: " a nádor kifejezte annak szükségét, hogy a felhasználható sok forrásanyagból ... összefoglaló hadtörténelmet és katonai földrajzot írjanak."
A hatosztályos képzésben a tanév október 1-jén kezdődött és augusztus végéig tartott. A korabeli tanterv szerint: "terepfelvételt mérőasztallal a terepen, szeptemberben gyakorolják a 3-6. osztály növendékei". A tantervben " térképezés, földméréstan, terepfelvétel iránytűvel és mérőasztallal" a 3. és 4. évben szerepel, "szabadkézi- és tereprajz" pedig hat éven át volt tananyag.

A Vácról 1836-ban Pestre költöző intézmény Magyar Hadi Főtanoda néven folytatta működését. 1848-ban Mészáros Lőrinc vezérőrnagy, hadügyminiszter Petzelt József egyetemi tanárnak megbízást adott az intézet szabályzatának megújítására. Petzelt kitűnő összeállítását az 1848. évi magyar országgyűlés XI. paragrafusának XII/A. törvénycikkében elfogadta.
Az éves költségvetés 101 149 forintjából 10 000 forintot fordítottak könyvekre, földképekre, műszerekre, mintákra (fegyverekre 1200, a növendék és tanárok élelmezésére 10 191 forintot biztosított a költségvetés). A hadügyminiszter utasítása szerint: "a kitett 10 000 forintot nem egyszerre fizetik ki, hanem időről-időre, minthogy a rendelések külföldön fognak megtétetni". Az újonnan indított "országmértan és bevágó csillagászat" tárgy (hetente 6 óra előadás, 6 óra gyakorlat) tanára 1600 forint éves fizetést, "illő lakást az intézet épületében, s 5/8 öl kemény tüzifát és 36 font erdélyi gyertyát kapott, valamint egy inas szolgálata illette meg." De a szabályzat rendelkezése szerint: európai hírű tanárokra nézve, kik munkásságuk által az intézetnek dicsőséget és világtiszteletet szerezhetnek, nem áll a díj ezen határa. S különösen szerzett érdemek pótdíjjal jutalmaztathatnak". A tisztképző intézményben folyó oktatási munkát bizonyítja, hogy a magyar állam 1000 éves alapításának megünneplésére szervezett 1896-os millenniumi kiállításon bemutattott növendékmunkákról a Katonai Földrajzi Intézet szakmai illetékese úgy nyilatkozott, hogy: "a térképkészítésre teljes értékű munka, az erről készűlt domborminták pedig meglehetősen ügyes, hű, művészi kivitelűek". A kiállítást Ferenc József osztrák császár, magyar király megtekintette és "legmagasabb elismerésére méltatta".

Az ország e két intézménye adta-nevelte azoknak a szakembereknek a zömét, akik a magyar polgári és katonai térképészet feladatait jórészint a század 50-es éveiig ellátták.
A II. világháborút követő években hatalmas igény támadt a kartográfusok munkájára. Az újjászerveződő gazdasági élet, az átszerveződő államigazgatás-közigazgatás, az iskolarendszer megváltozása, az urbanizáció mind-mind a térképek, atlaszok százait igényelték. Az újjászervezett hadsereg az 50-es évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem rövid életű Hadmérnöki Karán és Térképészeti tiszti-tanfolyamokon igyekezett pótolni szakemberszükségletét. A kulturális kormányzat pedig 1953-ban létrehozta az első önálló magyar egyetemi tanszéket. A tanszék vezetésével dr. Imrédi Molnár Lászlót, a szegedi egyetem egykori oktatóját, majd a Honvéd Térképészeti Intézet tudományos osztályának nyugalmazott ezredes vezetőjét bízták meg.
Imrédi Molnár professzor 1955-ben dolgozta ki az első egyetemi tantervet, melyre a 70-es évek első harmadáig a magyar kartográfus-képzés alapult. Az első térképész szakos hallgatók 1957-ben végeztek.
A 70-es évek elején az általános egyetemi oktatási reform keretében a képzés változott. Az Egyetem vezetésének - "kérem, hogy a tervezett kétéves közös földtudományi alapképzés utáni III.-IV.-V. szakirányú (kartográfus) képzés órarendjét, a tárgyak felsorolásának és azok 2-3 soros tartalmi ismertetésével ... 1973. április 20-ig elkészíteni szíveskedjenek" - felszólítására a tanszék új tantervet nyújtott be. A tantervben a térképészszakképzés maradt három éves, de a korábbi földrajzi-irányozottságú alapképzést felváltotta a geológus és geofizikus hallgatókkal együtt végzett négy féléves földtudományi alapozás. Új lehetőség nyílt a magasabb évfolyamok geológus, geofizikus, meteorológus, földrajzos és földrajz tanár szakos hallgatói számára a hat féléves csak térképész-ágazati képzés megindításával, amely azonban csak 1982-ig folyt (a folytatásnak egyszerűen órarendi gátja volt; a heti óraszám a negyven-negyvenötöt is elérte, ami a hallgatók számára az időpontütközések miatt teljesíthetetlenné vált). Az 1986-os magyar oktatási törvény lehetővé tette, hogy a térképszakképzes ötéves képzésként induljon meg Magyarországon.
Az ötéves (tíz szemeszter) kartográfusképzés az 1988/89-es tanév őszi szemeszterében indult meg.



Jump to the Homepage of Department of Cartography and Geoinformatics, Eötvös University, Budapest