Tartalom:

Bevezető 1
Az ókori társadalmak csillagászata 2
A görög csillagászat 2
A középkori csillagászat kezdetei 4
A csillagtérképek reneszánsza 5
A klasszikus csillagtérképek virágkora 6
Új csillagképek születnek 9
A klasszikus csillagtérképek utolsó periódusa 11
Irodalomjegyzék 
 

Maigut Vera, V. évf. térképész hallgató
1999

Lektorálta és webre átdolgozta: Dr.Török Zsolt egy.docens
2000

A Magyar Térképtörténethez!

Az emberiség minden kultúrájának életében fontos szerep jutott az idő- és helymeghatározásnak. Ez a társadalmi szükséglet hozta létre az egyik legrégebbi önálló tudományt a csillagászatot. A kultúra és a tudományok alakulásában és fejlődésében legnagyobb jelentősége a földművelő, főként a nagyobb folyóvölgyekben - Tigris, Eufrátesz, Nílus, Huangho, stb. - letelepült népeknek volt. Csil-lagászati megfigyeléseik nemcsak saját életüket könnyítették meg - pl. Egyiptomban pontosan meg-figyelték a Nílus áradásának időpontját -, de a későbbi korok csillagászatát is megalapozták.
A csillagok helyzetét, a világmindenség alapvető szerkezetét már a legrégebbi korok népei, csil-lagászai megpróbálták leírni. Az égbolt számos fénylő csillaga között azonban nem túl egyszerű a tájékozódás. A csillagok helyzetének meghatározására az egyes népcsoportok saját viszonyítási rendszereket alakítottak ki, amelyek azonban alapjaikat tekintve azonosak voltak: ez a legkorábbi módszer csoportokra osztotta az égbolt többszáz csillagát. A csillagok és csillagcsoportok elnevezése mindig véletlen módon alakult ki és sosem volt egységes. A kialakított csillagcsoportoknak va-gyis a csillagképeknek a régi korok népei túlvilági, isteni természetet tulajdonítottak, vallási, mito-lógiai, művészi tulajdonságokkal ruházták fel őket. Így létrejöttek az egyes társadalmak csillagké-peihez tartozó legendák, mítoszok is, amelyekből sajnos igen kevés maradt fenn.

Az ókori társadalmak csillagászata
 

Az első, rendszeres megfigyeléseket valószínűleg a mezopotámiai népek végezték lépcsőzetes toronytemplomaikból a zikkurátokból. Számos csillagászati hagyomány került tőlük - a görögök és a rómaiak közvetítésével - az európaiba. Így például az állatövi csillagképek legtöbbjének felosztása és megnevezése. Az égbolt első térképei is itt készültek.
Az egyiptomi csillagászok is jeleskedtek a megfigyelésekben. Csillagképeik híres ábrázolása az eredetileg a denderai templom mennyezetét ékesítő dombormű, amelyen az északi égbolt csillagké-pei között ma is használt alakjában felismerhető a 12 állatövi csillagkép.
A tudomány számára a legjelentősebb megfigyeléseket és ami ennél fontosabb a legrészletesebb és megbízhatóbb feljegyzéseket az ókori kínai csillagászok készítették, akik már az i.e. III. évezred végétől folyamatosan nyomon követték az égi jelenségeket. Az első csillagkatalógust Si Cseng csil-lagász készítette el az i.e. IV. században, ez körülbelül 800 csillagot tartalmazott. Csang Heng pedig az i.sz. I. században már 2500 csillag leírását készítette el.

A görög csillagászat
 

Az ókori közel-keleti, főként asszír-babiloni és egyiptomi kultúrnépek hatalmas mennyiségű megfigyeléseinek szellemi örökségét a görögök örökölték és vitték tovább. A görög szellemiség a természeti jelenségek értelmezésénél elhagyta az addigi misztikus magyarázatokat, megpróbálta a meglévő ismereteket rendszerbe foglalni és csupán a tudományos gondolkodás és következtetés útján továbbfejleszteni. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a görög kultúra teljesen kivonult a tudományos életből, hiszen a görög mitológia a mai napig részleteiben fennmaradt és azok csillag-képekkel való kapcsolata képezi a ma hivatalosan használt csillagképek rendszerének alapját. 
Az ióniai, az athéni és az itáliai iskolák után a görög szellemiség utolsó központja Alexandria volt, az itt élő és alkotó tudósok jelentősen hozzájárultak a tudományos fejlődéshez. Hasonlóan a matematikához illetve azon alapulva Alexandriában a csillagászat is nagy léptekben fejődött. A "görög csillagászat atyja" Hipparkhosz (i.e. 180-125) számos csillagászati-matematikai, vetülettani újítása, megfigyelése, mérése mellett elkészítette csillagkatalógusát, amelyben - két, i.e. III. századi katalógust kiegészítve - mintegy 850 fényesebb csillag pozícióját adta meg. A csillagok fényességé-nek jelölésére megalkotta az ún. magnitúdó-rendszert, melyben a csillagokat 6 csoportba osztva a legfényesebbeket 1, a még szabad szemmel láthatóakat pedig 6 magnitúdójúnak vette. A görög csillagászat tetőfokát az i.sz. II. században érte el, Klaudiosz Ptolemaiosz korában. Két ránk maradt műve több évszázadon keresztül meghatározta a tudományos szemléletet és alapul szolgált további munkáknak. A Géográfika Hüfégészisz nyolc kötetében a kor földrajzi, a Megalé Szüntaxis 13 kötetében (i.sz. 127-151 között) pedig a kor csillagászati ismereteit foglalta össze. Ez utóbbi csak arab közvetítés, fordítás révén - IX. sz. - maradt fenn. A XII. században fordították "vissza" latinra, arab címének (al-Madzseszti) latinos változata vált ismertté: Almagest. Ptolemaiosz ebben közreadta az első jelentős csillagkatalógust, amely a hagyományokat követve csillagképekbe rendezve ábrázolta a Földközi-tenger vidékéről látható csillagokat, pontosabban 1028-at, azok pozíciójával és fényességével. A 48 csillagkép közül 12 az állatövi, 21 az északi és 15 a déli. Művét az elkövetkező évszázadokban sokan lemásolták , kiegészítették, de az újabb katalógusok - Al-Sufi X. sz., Alfonzinus-táblák XIII. sz., Ulugh bég  XIV. sz., stb. - egyike sem változtatta meg gyökeresen. Ptolemaiosz 48 csillagképét az égbolt felosztásának nemzetközi rendszere tulajdonképpen is ma használja. A görög tudomány emlékei ma is szépszámmal fellelhetők a csillagászatban: csillagképeink és a hozzájuk fűződő mondák illetve a csillagászati szakkifejezések nagy része görög eredetű.

A csillagképek kialakulásának véletlenszerűsége ahhoz vezetett, hogy az egyes kultúrákban más és más alakzatok jöttek létre. Az egységesítés gondolatát meglepően régen, már az i.e. III. század-ban felvetette Aratosz, aki Antigonosz Gonotasz makedón uralkodó udvarában volt orvos. Javaslatában, amelyet a Phainomena - Égi jelenségek - című munkájában tett közzé, a főbb csoportoknak a görög mitológiából vett neveket adott. Művének azonban csak töredékei maradtak ránk, javaslatát pedig nem követték. Az egységesítésre egészen a XX. század elejéig várni kellett.
Az alakzatok egységesítése mellett határaik egyértelmű kijelölése is problémát vetett fel. A tudomány mai ismeretei szerint Thálész (ie. 624-547) javasolta először az égbolt szisztematikus részekre osztását, mely szerint a csillagképek határai a látóhatárral párhuzamos illetve arra merőleges vonalak. Később Hipparkhosz a látóhatárt helyett a nap látszólagos pályáját és az arra merőleges illetve párhuzamos vonalakat alapul véve egy a földrajzi helyzettől már függetlenül használható rendszert alkotott meg. Módszereik azonban nem találtak követőkre, sőt a csillagképek valamilyen módon való térképi lehatárolása is csak a XVIII. század végén kezdett megjelenni.
Az ókorban az égbolt csillagait főként katalógusokban foglalták össze, grafikus ábrázolás igen kevés maradt az utókorra.

A középkori csillagászat kezdetei
 

A görög kultúra hanyatlásával egyidőben jelent meg a keresztény eszmeiség, ami elsősorban nem a tudományok, a görög szellemiség továbbvitelét szorgalmazta. Az alexandriai könyvtárban felhalmozott ismeretanyag i.sz. 390-ben tűzvészben pusztult el, később pedig az iszlám hódítás során, a VII. században is sok tudományos munka veszett oda. Az arabok azonban a következő századok során felkutatták és arabra fordították a még fellelhető görög munkákat. Az arab kartográfia kezdetben a görögök, főként Ptolemaiosz nyomdokain haladt. Így maradt fenn a már említett ptolemaioszi Almagest is, amit a VIII-IX. század fordulóján al-Mámún kalifa fordíttatott arabra, később pedig arabról latinra fordították. Az arab csillagászok újabb mérésekkel pontosítva Ptolemaiosz munkáját a IX. században létrehozták al-Mámún kalifa táblázatait a Damaszkusz-táblázatokat. Ez a katalógus volt egészen a XIII. száza-dig a csillagok legpontosabb jegyzéke, amikor X. Alfonz király elkészítette az ún. Alfonz-táblázatokat. Az arab csillagászat korszakának emlékeit idézi jó néhány arab eredetű csillagászati kifejezés és sok csillag arab eredetű neve is.

A csillagtérképek reneszánsza
 

A mai értelemben vett csillagtérképet tulajdonképpen csak a XV. század eleji Európában kezdtek készíteni. A korábbi - antik és iszlám - ábrázolások éggömbök illetve egy-egy csillagképet feltüntető képek voltak, a csillagok és a csillagképek közötti kapcsolat bemutatására. 
Bár a középkorban az európai tudósoknak mindvégig rendelkezésére álltak a régebbi csillagászati információk, mégsem egészítették ki, finomították ezeket. A reneszánsz a csillagászatban és különösen a csillagok térképezésében a XV. század közepén kezdődött, Toscanelli és Walther méréseivel, Peuerbach és Regiomontanus publikációival, akik az ókori és az iszlám csillagászati és matematikai művek fordítását adták közre. Kopernikusz kifejti Napközpontú világnézetét és Piccolomini anyanyelvén közöl csillagászati adatokat, információkat - átlépve ezzel az egyetemi és egyházi korlátokat.

A könyvnyomtatás fejlődésével a tudományos élet is új lendületet kap, nemcsak a könyvek ha-nem a térképek, glóbuszok készítése terén is. Az addigiakhoz képest rendkívül nagy példányszám valóságos információrobbanást eredményezett. Az újra felfedezett ptolemaioszi Geographica például mai ismereteink szerint több, mint harminc kiadást ért meg a XV-XVI. század folyamán.

A csillagos ég első térképi ábrázolásai az ún. planiszférák voltak, amelyek az égboltot equatoriális vagy ekliptikus koordinátarendszerben ábrázolták. Legnagyobb részük csak az egyik félgömböt fedte le, de néhány a térítőkig vagy akár a 40°-ig tartalmazta a másik félgömb csillagait is. Az első térképszerű ábrázolások tulajdonképpen csillagászati és mitológiai szövegeket illusztrál-tak, az egyes csillagok  - ha egyáltalán ábrázolták őket - a csillagképen belül ugyan helyesen voltak elhelyezve, de a koordinátákat ritkán tüntették fel, a vetületek nem voltak mindig egyértelműek. Az első planiszférák egyike 1488-ban jelent meg Rufus Restus Avienus: Arati Phaenomena című munkájában, de nagy valószínűség szerint korábbi eredetű, így nem tükrözi a kor csillagászati-térképészeti színvonalát. Tudomásunk szerint ez az égboltot ábrázoló első nyomtatott térkép. A térképen a csillagokat nem, csak a csillagképek grafikáit tüntették fel a későbbiekhez képest egyszerű kivitelben.
 

A klasszikus csillagtérképek virágkora
 

 Az első tudományos illetve művészeti szempontból is jelentős csillagtérkép Albrecht Dürer nevéhez fűződik. A  térképpáralkotásában 1515-ben közreműködött Johann Stabius, aki a koordinátarendszert szerkesztette, Conrad Heinfogel, aki a csillagokat pozícionálta és Albrecht Dürer, aki a csillagképek rajzait és a metszeteket készítette el. A térképpár ekliptikai koordinátarendszerben ábrázolja az északi illetve a déli égboltot. A koordináták segítségével erről a térképről a csillagok pozíciója egyértelműen leolvasható, meghatározható. Kb. 900 csillagnál a koordináta értékek a ptolemaioszihoz képest 1°-nál jobban nem térnek el, 125 csillag azonban rosszul lett felrajzolva. A Ptolemaioszt követő csillagképekben Dürer az egyes csillagokat arab számokkal látta el. Az északi égbolt térképén megtaláljuk a zodiákus jegyeket is, amelyeket az asztrológiában ma használatos jelekkel jelöltek. A szimbólumok eredete ismeretlen; a középkorban, az iszlám világban és Európában egyaránt az állatövi jegyeket nevükkel, alakzatukkal vagy egyszerűen csak számokkal jelölték. 
Míg Dürer az égbolt klasszikus felosztását követte, csakúgy mint az előző század csillagászai, a XVI. század elején az iszlám csillagászati ismeretek lefordításával és kiadásával az iszlám csillagá-szati térképészet újraértékelődött, majd hamarosan egybeolvadt az európai tradíciókkal. Peter Apianus számos esetben hivatkozik "Azophi"-ra (Al’ Szúfi), térképeire átültetett arab csillagneveket - Alcor, Mizar (2.ábra) - sőt 1533-ben megjelent planiszféráján  3 furcsa csillagkép jelenik meg, valószínűleg beduin tradíciókat tükrözve: az Ursa Minort itt egy hölgy és három fiatal lányka, a Draco-t 4 teve alkotja, a Cepheus-t pedig egy pásztor kutyájával és nyájával. 
 

Apianus Astronomicum Caesareumában (1540)  nemcsak európai hanem iszlám tekintetben is különös ábrázolást találunk. Ahogy azt már írtam az arab csillagászok is átvették Ptolemaiosz 48 csillagképét, de a beduin tradíciókat is tovább vitték, igaz csak irodalmi szinten, illusztrációt nem készítettek. Apianus volt az egyedüli, aki felvette ezek ábrázolását térképére. 
A technika, a nyomdászat fejlődése a kor térképeiben is tükröződik. Apianus 1530-ban megjelent térképén a csillagok és a csillagképek nevét magasnyomással szedték, a térkép metszetére helyezett egész szavas fém nyomóformákkal.

Az első jelentős egylapos térképek - így pl. Düreré is - az égboltot úgy ábrázolták, mintha azt a világűrből néznénk. Nyomtatott formában elsőként Honterus térképe jelent meg - bár találhatunk sok korábbi kéziratos planiszférát is -, amelyik a csillagos eget földi szemszögből ábrázolja. Első követői Piccolomini és Postel voltak.

A csillagok pozíciójának adott időpontra való meghatározása a katalógusok epocháját figyelem-be véve elméletben egyszerű összeadással megoldható. Az ehhez szükséges  csillagászati hosszúság változás mértékét azonban az egyes csillagászok eltérő módon adták meg, pl.: Ptolemaiosz - 1°/100 év, Al’Szúfi - 1°/66 év. Az idő előrehaladtával a csillagok származtatott koordinátái egyre pontatla-nabbak lettek. A XV. század közepén ez arra késztette a tudósokat, hogy új és szisztematikus meg-figyelési programot indítsanak. A munkát Regiomontanus kezdte el, majd tanítványa Bernard Walther folytatta. A csillagászok többségének azonban nem volt lehetősége nagyszabású méréseket végezni, legtöbbjük a katalógusok, térképek alapján próbálta pontosítani az adatokat. Ptolemaiosz és Alfonz után az első jelentős katalógust a dán csillagász, Tycho Brahe publikálta. A 777 csillagot tartalmazó kiadvány eleinte kéziratként terjedt, nyomtatásban 1602-ben jelent meg, bővített változata - 1005 csillag - pedig kéziratban 1598-ban, illetve nyomtatva 1627-ben. A XVII. század fo-lyamán a műszerek fejlődésével újabb, pontosabb és részletesebb katalógusok láttak napvilágot. Riccioli, Anselme és Hevelius az északi, Halley pedig a déli égboltról készített leírást. A XVIII. században Flamsteed és Lalande újratérképezték az északi, Lacaille a déli félgömböt.

A csillagok csillagképen belüli megkülönböztetését sokan próbálták megoldani, általában fé-nyességük szerint számozták vagy betűzték meg őket. A ma egyetemesen elterjedt, hivatalos rend-szer alapjai Piccolominiig nyúlnak vissza. Az ő betűzését vette át és módosította Johann Bayer. Bayer Uranometria című művében a fényesebb csillagokat a görög abc betűivel jelölte, zömmel a legfényesebb csillag volt az "alfa", a többi pedig a fényesség csökkenésének megfelelően következett. A kor csillagászai azonban nem ismerték fel azonnal a "Bayer-betűk" kényelmességét, így első köve-tője Royer volt 1679-ben, majd negyed századdal később Senex. A XVIII. század közepére alkal-mazása elterjedt és a fényesebb csillagok jelölésére már csaknem kizárólag ezt használták.

Új csillagképek születnek
 

A 48 ptolemaioszi csillagkép egy ideig csaknem teljesen lefedte az ismert csillagokat, de már a kezdetekkor "kimaradt" néhány csillag. Ez több csillagászt is arra késztetett, hogy új csillagképeket alakítsanak ki. A megfigyelések gyarapodásával, a déli égbolt felfedezésével, a műszerek tökélete-sedésével és a távcső megjelenésével rohamosan "megnőtt" a csillagok száma és a csillagászok ked-ve is, hogy saját csillagképeket hozzanak létre. Ezek általában rövid életűek voltak, de néhány ki-állta az idő próbáját és ma is szerepel térképeinken.
 

Az új csillagképeknek három fő típuscsoportját különíthetjük el:
Az állati csillagképek között voltak bibliai témájúak. A reformáció és ellenreformáció idején né-hány csillagász megpróbálta a "pogány" csillagképeket elűzni és helyükre bibliai illetve az egyház-nak tetsző csillagképeket tenni.  Petrus Plancius holland teológus és földrajztudós alkotta meg a Columbát. Megjelent Noé galambja - a Canis Major 6 szabad csillagából - , a Camelopardalis, a Monoceros, a Jordanus, a Tigris, az Apes, a Gallus. Julius Schiller 1627-ben megjelent atlaszában a 12 állatövi jegyet a 12 apostollal, az északi alakzatokat az Újtestamentum, a délieket az Ótesta-mentum figuráival helyettesítette. Új csillagképeik közül csak a Crux, a Columba, a Camelopardalis és a Monoceros maradt fenn és ismerte el később a Nemzetközi Csillagászati Unió. A nem bibliai-akból azonban már többet őrzünk. A XVI. század végén Pieter Dirksz Keyser és Frederick de Houtman írt le több csillagképet az antarktiszi pólus körül. Egy évszázaddal később Hevelius publi-kációiban nevezett meg újabb csillagképeket - pl.: Canes Venatici, Lynx, Vulpecula, stb. Keyser és Houtman összes és Hevelius jónéhány csillagképe ma is használatos.

Az új csillagképek következő csoportját a "patrónusok" képezik. A csillagászati megfigyelések már akkor is nagy anyagi áldozatot követeltek, ehhez pedig mecénásokra volt szükség. A további segítségnyújtásban bízva sok csillagász adományozott csillagképet támogatójának, a csillagatlaszo-kat rendszeresen királyoknak, hercegeknek dedikálták. Royer Liliuma és Sceptruma XIV. Lajost dícsérték, a Robur Carolinum csillagképet Halley állította fel annak emlékére, hogy II. Károly királyt a köztársasági katonák elől egy tölgyfa mögé bújtatták,  Hevelius Scutum Sobiescianuma III. Szobieszki János lengyel király pajzsát mintázza, Hell Miksa III. György király tiszteletére létre-hozta a Psalterium Georgianumot, stb.

A harmadik nagy csoportot a tudományos és művészeti eszközök alkotják. Ezt az irányzatot Hevelius indította el, amikor létrehozta a Sextans csillagképet. Őt Lalande követte egy évszázaddal később a Quadrans Muralis-szal. Lacaille 1751-52-ben a Jóreménység-fokhoz utazott és ott részle-tes méréseket, megfigyeléseket végzett a déli égbolton. A francia felvilágosodás képviselőjeként elutasította a csillagok Európán kívüli állatokként vagy királyokhoz címezett ábrázolását. Ehelyett műszerek sokaságára osztotta fel az égboltot. 14 technikai csillagképe között találjuk pl. a szobrász (Sculptor), a festő (Pictor) vagy az építész eszközeit (Norma) is. Új csillagképek gyártása a XIX. században is folytatódott, ilyen új csillagalakzatokat találunk Bode egyik atlaszában is - Die Electrisiermaschine, Der Luftballon (4. ábra).
 

A klasszikus csillagtérképek utolsó periódusa
 

A csillagászati megfigyelések bővülő lehetőségeivel a XVII-XVIII. században sorra megjelentek újabb, bővebb csillagkatalógusok. Az egyik legjelentősebb és a korábbiakhoz képest legjobb, az első teleszkópos méréseken alapuló katalógus 1725-ben jelent meg. Az Atlas Coelestishez a mérések zömét a szerző Famsteed maga végezte, de halála miatt művét barátai fejezték be és adták ki. Térképei egyrészt az előző századok művészi munkáit követik, ugyanakkor előremutatnak  az elkö-vetkező évszázadok tudományos munkáira, egyesítik a tudományos igényeket kielégítő - pl. részle-tes fokhálózat - és a művészi ábrázolásokat is. Flamsteednél a csillagok sorrendje a csillagképekben nem követi elődei módszerét, mert azokat rektaszcenziójuk alapján számozta. Az Atlas Coelestis a csillagászok egyik leghasznosabb eszközévé vált, habár nem volt hibátlan. A XVIII. században azonban sokan végeztek megfigyeléseket és gyorsan kijavították a katalógust. 1783-ban Lalande is kiadott egy módosított változatot. Ebben saját szisztémája szerint számozta meg a csillagokat, rend-szere mégis "Flamsteed-számok" néven vált ismertté. Ezeket a számokat később előszeretettel al-kalmazták a csillagászok.
A flamsteedi utat Bode folytatta a XVIII. században. Az 1782-ben kiadott népszerűsítő atlaszá-ban mintegy 3500 csillagot ábrázolt. A csillagok, csillagképek közötti könnyebb tájékozódás előse-gítésére a csillagképeket lehatárolta. A határokat Flamsteed katalógusa alapján készítette el. Mivel Flamsteed a határokat csak a katalógusban adta meg, térképeire nem rajzolta fel, az néhol hibás volt. Bayer azonban ezeket a hibákat nem javította ki, így fordulhatott elő, hogy pl. a Lynx és az Ursa Major határai metszik egymást. A csillagképek grafikus lehatárolása nem Bode-nél figyelhető meg először. A határok valószínűleg Didier Robert de Vaugondy 1764-es térképén jelentek meg. Ezek a határok azonban, csakúgy mint az egyes csillagképek önkényesek és igen változatosak a különböző szerzőknél. A csillagképek  és határaik egységesítésére vonatkozó ókori javaslatok után egészen a XVIII. század közepéig várni kellett a következőre. Herschel azt javasolta, hogy az égboltot a régi neveket megtartva körívek segítségével osszák fel csillagképekre. Az egységesítés azonban 1927-ig váratott magára, amikor egy belga csillagász javaslatára a Nemzetközi Csillagászati Unió a csillag-képek hivatalos határait rektaszcenzió- és deklinációkörök segítségével határozta meg.

A XVIII. századra egyre fokozódó mértékben fedeztek fel újabb csillagokat. Ez újabb és újabb, egyre bővebb és a műszerek fejlődésével egyre pontosabb katalógusok létrejöttét jelentette. Ezek tudományos jellegét, a csillagok koordinátáinak pontos leolvashatóságát pedig egyre inkább zavar-ták a csillagképek mitológiáját képviselő grafikák. A korábbi figurális díszítésű atlaszok túlhaladottá váltak, és művészeti szempontból az újabbak egyike sem érte el az utolsó két jelentős, a csillagké-pek mondavilágát is felvonultató atlasz - Flamsteed Atlas Coelstisének (1729) és Bode Uranographiájának (1802) - színvonalát. A XVIII. században készülő atlaszok a csillagos ég térké-pezésének már új korszakát jelentik.
 

Irodalomjegyzék:

1. Gábris Gyula (szerk.): Csillagászati földrajz, Tankönyvkiadó, Bp. 1991
2. Josef  Klepesta - Antonin Rükl: Csillagképek atlasza, Gondolat, Bp. 1975
3. Klinghammer István -- Papp-Váry Árpád: Földünk tükre a térkép, Gondolat, Bp. 1983
4. Kulin György - Róka Gedeon: Csillagászati kisenciklopédia, Gondolat, Bp. 1969
5. Kulin György - Róka Gedeon (szerk.): A távcső világa, Gondolat, Bp. 1975
6. Mitton, Simon és Jaqueline: Bevezetés a csillagászatba, Gondolat, Bp. 1991
7. Stegena Lajos: Térképtörténet, Tankönyvkiadó, Bp. 1983
8. Stegena Lajos: Korok és térképek, Gondolat, Bp. 1984
9. Warner, Deborah J.: The Sky explored - Celestrial Cartography 1500-1800, New York 1979
 

esszé 2000