Frontátvonulás (1979)

 
	- Emberek, emberek, emberek, nem látták itt ezt a férfit? Itt, tessék mutatom, itt van a  
fényképe, tessék, tessék. Jaj, kérem erőltessék meg az agyukat, hát nem mond ez az arc 
önöknek valamit? Ugyanis én ezt az embert keresem, meg akarom találni. Úgy hívják, hogy 
Vizi, Vizi Miklós. Ugyanis ez a Vizi tud valamit, és én is szeretném tudni, amit ő tud. Régi 
osztálytárs, jóban-rosszban együtt, most meg eltűnt. Miklós, Miklós! Vizi, Vizi Miklós, 
Mikós! (fütty) Uram, uram, uram, maga, látom, hogy olyan az arca, aki sokfelé megfordult. 
Biztosan látta valahol? Nem? Nem. Akkor meg letagadják, biztosan letagadják nekem. Csak 
itt állnak, azt hiszik, nem látok át magukon? Mindenki tudja, hogy hol van és csak itt áll, mint 
egy hülye! Miklós! Hol vagy, Vizi? Miklós, Miklós! 
	És az emberek csak álltak. Mindez 1979 késő őszén történt, a Bajcsy-Zsilinszky út és  
az Arany János utca kereszteződésében, csúcsforgalom idején, hogy egy fiatalember egy  
fényképet lobogtatva rohant az utcán, lökdöste a járókelőket, többek között két férfit, akik  
néztek egy kirakatot -egy órásüzlet kirakata volt ez- azt nézték, mikor a fiú elszaladt az 
egyiknek a háta mögött, meglökte és erre ez a járókelő odafordult a másik járókelőhöz és 
kérdezte, hogy: -Ki ez, uram? És a másik járókelőmondta ennek az egyiknek, hogy: -Nem 
tudja, uram? Egy Ecsédi nevű. Rohangál az utcán. Zakaltja a járókelőket. Zaklatás. Zaklatás 
folyik. Már az újságokban is benne van, uram! 
	Azzal a másik járókelő az egyiknek a kezébe nyomott egy Esti Hírlapot, amiben dőlt, 
azaz kurzív betőkkel szedve ez állt: 
 
Vizi és Ecsédi találkozott, 
és egymás szájából tépve ki szót, 
említve sűrűn a régi időt 
megittak két liter kávélikőrt 
s mivel a lakásban más nem akadt 
ráittak bizonyos konyakokat. 
 
Éjféltájt Ecsédi sírva fakadt 
nők nevét kiáltva, s házszámokat. 
Házának számát, hol egykor lakott, 
Vizinek ekkor eszébe jutott 
tegnapról maradt még némi kevert. 
Emlékszel, szerettük! Lelkendezett. 
 
Mennyire szerettük, lelkendezett, 
nem ittunk mást, csak keverteket. 
Kiabálj addig csak nőneveket 
konyhába kevertért míg kimegyek. 
Vizi e szókkal hagyta el a füstös szobát 
és már a konyhában találta magát. 
 
	És itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt kezdődik minden. Ecsédi tehát berúgva, a 
szobában a két karjára dőlve alszik, Vizi pedig kiér a konyhába, megszédül, a falhoz 
tántorodik, és megvilágosodása támad. 
	-Hogy kerülök én ide? Én nem erre készültem. Mi ez itt, ahol vagyok? Miféle vonaton 
ülök, ki váltott erre jegyet? 
	Úristen, hol vagyok? 
 
Úristen, hol vagyok, 
hát mikor váltottam menetjegyet? 
hogy velem agy vonat robog. 
Úristen, hol vagyok 
Úristen miben vagyok? 
Hát mikor szegődtem én ide? 
Ahol csak félig vagyok. 
Fél, fél, félig vagyok 
Itt nem is én vagyok. 
Hiszen helyettem is 
valaki játssza csak azt,  
hogy ez én vagyok. 
 
	Jó, változtatni fogok -mondta Vizi. -Ha itt maradok, végem. Ha ez így megy tovább, 
végünk van. Mit is csináltam eddig? Semmit! Semmit. Semmit. És észrevett egy olyan lapos 
fürdőszobamérleget, odament hozzá, ráugrott, lnézett és mondta, hogy: - Nyolcvanegy kiló 
vagyok, színhús. Majdhogynem lemondtam terveimről, kis híja. Persze halogattam, 
halogattam, mint ahogy mindenki halogat. És mindenki a halogatásnál rontja el. Jó, akkor én 
nem halogatok tovább. Még nem késő. Tegyünk egy próbát. Most lehet, mert most akarom! 
Azzal odalépett a konyhaasztalhoz, ahol rengetreg mosatlan edény között volt egy pohár. 
megfogta a poharat, így, felemelte, így, és elengedte. A Vizi pohara ott maradt a levegőben. 
Lebegett a pohár a levegőben, Vizi nézte és tudta, hogy mostantól kezdve mindenre képes, 
mindent meg fog tudni csinálni. 
	Olvasta mindezt az egyik járókelő az újságban, és odafordult a másik járókelőhöz és 
kérdezte, hogy: -És maga ezt elhiszi, uram? de a másik járókelő mondta, hogy: - Olvassa csak 
tovább, mert most jön az Ecsédire vonatkozó rész. És a járókelő olvasta. 
 
A nap felkelt szokásos fényeivel, 
ocsúdott Ecsédi, felkelni kell. 
A házigazdáért kiáltozott, 
de Vizi sehol sem találtatott 
Ecsédi várt, így még nem félt soha,  
üresen visszhangzott másfél szoba, hetekig várt és csak konzerven élt, 
ki tudja, Vizitől mit is remélt. 
Végül az utcára lopakodott, 
azóta láthatni Ecsédit ott. 
Fényképpel zaklat sok járókelőt. 
Ez itt a barátrom, látták-e őt? 
nemleges választ kap, de el nem hiszi 
Mit is találtál ki, hol vagy Vizi? 
Úristen, hol vagy, Vizi? 
Mi az, amit tudsz, Vizi? 
Mire is váltottál menetjegyet,  
mutasd, hogy mi az, Vizi. 
Miért hagytál itt, Vizi? 
ahol csak félig vagyok, 
hisz helyettem is valaki játssza ezt. 
Itt nem is én vagyok. 
 
	És Ecsédi rohant egyre az utcákon, hogy: -Nem látták a barátomat, nem látták, nem 
látták? És sejtelme sem volt róla, hogy azon a sorsdöntő ájszakán Vizi elhagyta lakását, 
lement az utcára, és sietős léptekkel a Keleti pályaudvar felé indult. Mosolygott magában, és 
mondta, hogy: -Igen itthagyok mindent. Új életet kezdek, új irányban. Úgy, mint Arthur 
Rimbaud, ez a sajátos világú, fiatal francia költő. Legyen ő a férfiideálom. Arthur. Voiture. 
Overture. 
 
Arthur, Artgur 
a vonat nézd, bent áll 
ez a vonat visz 
egyenest Belgiumba 
 
	Persze ez csak képletes. A Vizi nem Belgiumba akart utazni, ez csak képletes, oda csk 
Arthur Rimbaud utazott annak idején. A Vizinél ez csak képletes, ez világos ugye, tiszta. Jó, 
tehát Vizi így énekelt magában, hogy: 
 
Arthur, Arthur, 
a vonat, nézd, bent áll 
ez a vonat visz egyenest Belgiumba 
Arthur, Arthur, 
tűrd fel a gallért, 
mondd csak, hogy ízlett ez az évad a pokolban? 
Arthur, Arthur, 
a két ököl a zsebben, 
a két ököl a zsebben már ronggyá rohadt, 
Arthur, na, Arthur, 
a köpeny a vállon, 
a köpeny a vállon rég eszmévé szakadt, 
utazol Arthur, 
letelt az évad. 
 
	És Vizi máris a Baross téri aluljáróban rohant, kerülgette az embereket, majd a 
peronokhoz vezető lépcsőn ugrándozva észrevett valakit. Egy elragadtatott arcú fiatalember 
jött lefelé, nézte Vizit, és az útjába állt, a tekintetét belefúrta Vizi szemébe, mindkét kezét Vizi 
vállára tette, és szeretettel mondta, hogy: -Ó, fiatalember, maga rokonszenves nekem, be ne 
tegye a lábát erre a pályaudvarra most, itt mindenki megbolondult valahogy. Nem hallgatta a 
híreket? Nem észlelt semmit a városban amúgy? -Mi van itt?- Szerintem front van, front vagy 
mi, frontátvonulás. Ilyet, ilyet még nem láttam, pedig mindennap kijövök erre a pályaudvarra, 
fiatal barátom. Megmondjam miért? Csak előbb egy kérdést! 
	Csönd! Most én kérdezek. Hogy néz maga? Milyen különös tekintete van magának? 
Tervez valamit? Én szeretem ezeket, az ilyen szempárokat. Cselekedjen, itt az idő. Itt van. Én 
majd integetni fogok Ön után, kedvesem.  
 
Én nagyon szeretlek titeket, 
éppen mielőtt elmentek, 
megváltozik az arcotok, 
elutazók. 
 
Nagyon szeretlek titeket 
nézni, ahogyan elmentek, 
vonatok leghátsó lámpái, 
távolodók. 
 
Nagyon szeretek állni ott, 
vonatok, nétni utánatok, 
szeretlek, édes fájdalom, 
hogy én maradok. 
 
	Így a fiatalember elment, Vizi pedig elhatározta, hogy nem néz utána, és mondta, 
hogy: -Gyáva! Ne integess utánam,hanem gyere velem! Nincs szükségem ilyen alakokra. 
Mondta, és arréb lépett. És egy pénztárfülke előtt találta magát, ahonnan két hatalmas női 
szem meredt ki rá, rengeteg dioptria mögül, pluszba még ciklámenszínű rúzs a szájon, így. És 
a száj a következőket mondta: -Én vagyok a pénztárosnő. Mit akar tőlem? Vizi benézett, és 
azt mondta: -El akarok innen utazni máshová, érti? A száj ciklámenszínűen mosolygott, és 
Vizi ezt hallotta: -Nem maga az első, ide naponta kijárnak a magához hasonlók jegyért, de 
hallgasson meg engem. Van itt más sors is, nemcsak a maguké. 
 
Elvágyódva innen, 
jegyet adni másnak, 
e kínt sose hittem, 
mélyén egy pénztárnak, 
mert higgye el, kín ez, 
csak adni, csak adni, csak adni, 
miközben senki sem ad nekem jegyet, 
jegyet mindig másnak, 
kínját egy pénztárnak. 
 
	És a nő zokogva leborult a jegytömbök közé. És Vizi nézte, és azt mondta: -Zátonyra 
futott élet. Nekem ezzel már semmi dolgom. És megint lépett arrébb. És ahogy mozdult, 
hangokat hallott, felkapta a fejét, és mondta, hogy: -Na persze, a márványterem, a Keleti 
pályaudvar étterme, hangok bentről, nos hát engem ezek a hangok nagyon is érdekelnek! -
mondta. És már át is lépte a küszöböt. És a következő látvány tárult elé: rengeteg ember, 
cigarettafüst, zaj, ricsaj, hodály, s egy dobogón egy dizőz állt, aranyruhában. Mögötte 
szalonzenekar. A vonók mind készenlétben, az ég felé meredtek, s a Vizi nézte ezt a képet, és 
mondta: -Istenem, ha egyszer én énekelhetnék az embereknek. És a torka elszorult, és a 
gondolatok összetorlódtak a fejében, és ugyanekkor a dizőz intett a zenekarnak, a vonók 
megrándultak a húrokon, felcsendült a zene, sírtak a hegedűk, és a dizőz énekelt, hogy: 
 
Homály, 
hasztalanul kutatsz, 
fedi el az utat, melyen járunk, 
Picikém, 
Homály, s csöppnyi keserű íz, 
ennyi az élet, talán 
ez az élet nekünk. 
 
Egy éj és itt a régi varázs, 
újra égő parázs van szívem helyén, 
tudom, úgyis hiába futsz, utolérlek 
s kigyúl egy fény majd, majd valahol. 
 
A csók, ez az édes gyümölcs, 
ami újra itt ég a számon, 
a csók, jaj, ez a végzet, 
a csók, ez a végzet, halál. 
 
Tánc, a hajad lobog, 
engem reggelre vár a halál, talán, 
szoknyád rubinpiros, 
hajad rubinpiros, szemed rubinpiros, 
lábad rubinpiros, füled rubinpiros, 
melled rubinpiros,térded rubinpiros, 
füled rubinpiros... 
 
	Mindegy, valahol itt tartott a dizőz, éppen, amikor egy fiatalember robogott föl a 
színpadra, oda a dizőzhöz, kitépte a kezéből a mikrofont, tett néhány lépést arrébb. Erre a 
dizőz ment utána, és mondta, hogy: -Ember, hova viszi, hát ez egy hosszú, szép dal, ennek 
még nincs vége, adja vissza! 
	Csak addigra a fiatalember, akinek a neve Vizi Miklós volt, már a tömeghez fordult, és 
kiabálni kezdett, hogy: -Emberek, hát maguk még mindig ezt hallgatják, nem volt elég még a 
homályból, a végzetből, a szerencsétlenkedésből? Én nem vagyok szerencsétlen! Azért 
vagyok ezen a pályaudvaron, hogy elinduljak. És még folytatta volna, hogyha a tömeg nem 
kezdi el őt lerángatni a dobogóról. S miközben Vizi testi épségét veszélyeztették, egy hang 
süvített át a termen, hogy: -Zenét, zenét, zenét tovább, tovább, tovább, zenét, zenét! Jönnek a 
bankettezők, hát érettségi bankett. Vegyék le már azt az embert a foglalt asztalról, hányszor 
kell magának mondani, mamika drága, édes! És a hangzavarban meg a zűrzavarban valóban 
betódult egy csomó sötétkékruhás alak, a bankettezők.  És kivált közülük egy, egy Halmos 
nevű, odafututt a tépett Vizihez, megcsókolta, miként Júdás, és azt mondta, hogy: -Miklós, te 
itt vagy? Hát erre aztán senki nem számított, hogy te is eljössz, Miklós. Jaj Vizi bizi mici, te! 
Hát összetartasz a régi srácokkal? Szép, szép. Te is tudod, hogy az évek során közülünk 
 
Hányan kipusztultak, 
s nem a legrosszabbak, 
de cseréppel borított tetőink felett 
mégis felkelt a nap. 
 
Hányan is elmentek, 
s nem épp a jöttmentek, 
de cseréppel borított tetőink felett 
a felhők jönnek mennek. 
 
De mi most itt vagyunk, 
éneket hallgatunk, 
mi arról szól, dalol, 
 
hogy hányan kipusztultak, 
hányan elrohadtak, 
hányan a fenébe elrohantak, 
s nem épp a rohadtak. 
 
Cserépborította tetők fölött 
jön megy a nap 
és én most itt mondom e dalt, 
hogy egy ifjúságra kedvezőtlen, 
kedvezőtlen idő 
felhőjárás jobbra-balra és aztán eső, 
egy eső, mindent lecsapoló, 
úgy látszik véget minden úgy ér, 
hogy lesz egy eső,mindent lecsapol ez, 
ez az idő, hányan kipusztultak közülünk, 
elmentek ők, 
az ifjúságra kedvezőtlen idők 
miatt, miatt és jár a nap 
cseréppel borított tetőink felett, hallgassuk hát e végső éneket, 
mert én itt most dududumdududum 
mondom e dalt, didididididim 
 
	De Halmosba itt beleragadt a dal, mert Vizi nagyot lökött rajta, s mondta, hogy: -Te 
Halmos, hagyd abba a didegést-dodogást,nem azért jöttem, hogy nyafogjak veletek.  Nem 
nyavalyogni jöttem, Halmos! És megpöckölte a Halmos orrát. És Halmos elhátrált, és mondta: 
-Vizi, hagyd az orrom, ne piszkálj! Pont olyan vagy, mint a gimiben! És tényleg, Vizi , neked 
mindig voltak rögeszméid. Biztos most is vannak? Mi a legújabb rögeszméd egyfolytában? S 
Vizi a fejéhez emelte a kezét, és mondta, hogy: -Csak annyi, Halmos, hogy elegem van a 
báljaitokból meg a bankettjeitekből, ti nem értek semmit, Halmos. Szart se! S Halmos 
mondta, hogy: -Az emlékek, Vizi! Az emlékek! De Vizi mondta, hogy: -Nincsenek emlékek, 
Halmos, nem veszed észre, hogy szinte már csak mi vagyunk itt? S Halmos kérdezte, hogy: -
Te Vizi, elutazol valahová? S Vizi mondta: -El! Tőletek. Máshová. S Halmos állt, és mondta, 
hogy: -Igen Vizi? És ugyan hová? Úgy értem, hogy merrefelé? Vizikém. Arrafelé, arrafelé, 
errefelé, vagy merrefelé Vizi? Vagy gyere csak, Vizi -mondta Halmos, és megfogta Vizi 
karját -erős fiú volt Halmos -, s mondta: -Gyere Vizi, véletlenül tudom a sarokban, arról az 
emberről, hogy 87 éves, elég jó iránynak tűnik, nem, Vizi? Ezekkel a tönkrement alakokkal 
akarsz te kezdeni valamit, ezekkel? Gyere oda az öreghez, elbeszélgetünk vele. Gyere! És 
rángatta át az asztalok meg a székek között, oda a sarokba, ahol tényleg ott ült egy öregember 
az asztalon. Előtte rengeteg féldecis pohár, és a Halmos lekényszerítette a Vizit maga mellé a 
székre, ő pedig áthajolt az asztal fölött, és mondta, hogy: -Mi van öreg! Üldögélünk? És mi az 
a jó, amin merengünk? He? Emlékszel, ja persze biztos te még 
 
Emlékszel azokra a régi, jó öreg katonákra, 
ugye ott vannak a fejedben, vigyázzban állva? 
Laposüveg, tábortüzek, erőltetett menet, 
szuronyt-szegezz és egyebek, erőltetett menet, 
 
és azokra a régi, jó öreg nőkre emlékszel-e még? 
Ugye egy évig még divatszín volt a kék, 
Edit, Yvett, futótüzek, erőltetett menet. 
Harisnya lent, blúz odafent, erőltetett menet, 
 
és emlékszel-e még a halálra, öreg? 
Na, hát a régi barátra? 
na, gondolkozz csak, na, halál, 
na talán eszedbe jut, hátha. 
 
Erőltetett ez a menet, fáradt lehet, ki belement, 
szép kis menet, egy tönkrement cipőpatent többet jelent, 
 
és azokat a lányokat, rohamokat ugye még ma is kedvvel emlegeted, 
mondd csak, hogy lehetsz ilyen süket? 
 
	Mondta Halmos, ,és reszketve visszaült a székre. Nézte az öreget, aki nem sértődött 
meg, csak mosolygott. És így válaszolt: 
 
Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, 
fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok, 
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is. 
Harcoltam két háborúban, túléltem az Istenbe is. 
Elhagytam kérném vagy harminckilenc asszonyt, 
s vagy kétannyi elhagyott, 
tankcsapdába hugyoztam, ettem lótetemet 
és mégis itt vagyok. 
 
Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál: 
túléltem mindeneket, féldecis rezsimeket, 
egy magyar túlélő, címzetes vitézlő 
tönkrement lábain, de áll önök előtt. 
 
Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat 
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak, 
hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, 
kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul? 
És ahogy magukat nézem, egyik sem betonkemény, 
hát elszállnak az első szélre, mi lesz így, kérdezem én? 
 
	Csakhogy Vizi itt kitépte a karját a Halmos szorításából, felpattant, és mondta, hogy:               
-Bocsánat, elnézést, micsoda vita ez! Nekem már rég meg kéne néznem, hogy hol, mikor és 
milyen vonatok mennek innen. Hogy mennek-e innen vonatok egyáltalán. Elvégre azért 
vagyok itt, vagy, miért is? És itt ennél a pontnál mintha megsüketült volna. Látni látott, de 
nem tudta, mit, kegyvesztetten imbolygott az asztalok között, szörnyű állapot, így szokott 
eltévedni, aki el szokott, a szemében piros lámpák gyúltak: VESZÉLY, VESZÉLY. 
És lám, lám, meg is jelent valaki -ilyenkor mindig megjelenik valaki-, aki hátulról közeledett, 
oldalról belenézett a Vizi arcába, és simán, jaj, de simán azt mondta: -Látom, ismerem, 
tudom, és nem akarom meggyőzni, hogy nincs meggyőződés. Csak mellesleg, épphogy 
mellesleg, csak annyit mondanék, mintegy ejtve, elejtve, tartson velem, meghalni megyek. 
Lesz egy mozdulatom, ismeri azt a csomót, ami körbefon egy egyenest? És az üres fejet 
belehajtva egy kerekbe, elrúgva alul amin állunk, lefelé repülő, a nyakon csinál egy 
választékot. nem enged a testből a fejbe, hanem szétrobbant mindent ott, megállít, és ön csak 
fityeg. Úgy, mint mindig. Talán nem fityeg? Hát figyeljen végleg. Na, nem jön? Én megyek. 
És az illető, aki ilyenkor mindig jön, kötélverő? Nem hiszem. Az illető az arcát beletolta a 
Vizi arcába. Na és ez talán magyarázatra szorul, de most hagyjuk itt Vizit, és nézzük inkább 
Ecsédit, inkább őt. 
	Ecsédi, aki továbbrohan a városban Vizi fényképével, hogy a barátom, a barátom, nem 
látták, nem látták. És aki véletlenül -hangsúlyozom, teljesen véletlenül- a Baross térre lyukad 
ki, a Keleti pályaudvar mellé. És itt üzletemberek közé keveredik, megzavar egy üzletet, erre 
meg akarják késelni, megverni, de végül csak föllökik Ecsédit, aki olyan szerencsétlenül esik, 
hogy zuhanás közben kihullik a barátja fényképe a kezéből, és Ecsédi rögtön csúszva, mászva, 
remegve próbál a lábak meg a cipők között odajutni a barátja fényképéhez. És ekkor -nem 
tudom, kinek mit mond- gojzervarrott cipő, egy hatalmas, fényesre suvickolt gojzervarrott 
cipő jelenik meg, és rálép az Ecsédi kezére, és olyan fényes a cipő, hogy az Ecsédi látja benne 
a saját képmását, de nem ezzel törődik, hanem azt mondja: -Hoppá, hoppá, hoppá, észnél 
legyünk. Én ezt a cipőt valahonnan ismerem. És a tekintete végigkúszik a nadrágszáron 
fölfelé, a zakó csücskénél megáll, alapka, mondja, még följebb pöttyös nyakkendő, jobbra-
balra hófehér ing, fölötte kőkemény inggallér, és ami a gallérra ráfolyik, toka, tokácska. És 
Ecsédi fölpattan, hogy : -Sas elvtárs, dr. Sas Norbert, mindjárt mindent megmagyarázok, Sas 
elvtárs! De Sas elvtárs rosszallóan csóválja a fejét, és mondja: -Csu, csu, Ecsédi, Ecsédi, 
Ecsédi, hát mondja, maguknál vannak maguk? Keverik, kevrik Ecsédi, a jó Istenit maguknak! 
Már megint addig ugrálnak, amíg magukon a világ szeme, mondja Ecsédi? Tessék, tessék. És 
Ecsédi felnézett, és mondta, hogy: -Sas elvtárs, én a Vizit keresem, tetszik tudni, a Vizi 
Miklóst. Sas elvtárs folytatta: -Nahát, aztán a maga Vizi barátja, hát egyszerűen nem ebben 
állapodtunk meg vele. Hát a Vizi egyike volt a legtehetségesebb, a leginkább szubvencionált 
koponyáknak részünkről, ás tessék, most értesülünk, hogy csinálja nekünk itt a felfordulást, a 
botrányt, cirkuszozik. Elnyír valamit teljesen zavaros irányba. Halljuk, hogy itt a 
pályaudvaron kétes kijelentések, messianizmus, részeg alakok. És Ecsédi fölugrott a levegőbe, 
majd mikor visszaérkezett, kérdezte, hogy: -A Vizi a pályaudvaron van, azt tetszett mondani, 
hogy a Vizi a pályaudvaron van? De Sas elvtárs folytatta, mint egy görgeteg, hogy: -Mi 
hittünk a maga Vizi barátjában, Ecsédi, hittünk benne. És maga is, Ecsédi, nekem itt túllihegi 
a kérdéseket. Nem veszi észre? Összeakadhat a bajusz, Ecsédi! Könnyedén! Hát meddig kell 
még magukat védenem? Én már fölülről lefelá, én már mindenkivel úgy vagyok maguk miatt! 
Már maga Sólyom elvtárs is haragszik! Na, informáltam, pedig nem akartam. De nem állom 
meg, továbbra is kiszivárgok! Mi támaszkodni akartunk magukra, Ecsédi. Maguk meg ránk, 
nem? Azt akarják, hogy Karvaly elvtárs foglalkozzon az ügyükkel? Mert kezd már arra 
duzzadozni az akta odafele! Vagy ki akarják fogni a vitorlánkból a szelet, Ecsédi? Bevallhaja, 
ha ki akarják fogni! És akkor Jézus, támaszkodunk mi másra. Hála Istennek, tele van az 
ország tehetségesekkel! Támaszkodni még lehet! Itt van például a Lindauer, hát egyike a 
legragyogóbb koponyáknak. Ebből a Lindauerből, vagy kiből, csk úgy süt a tehetség. Miket 
kell hallanom, hogy levegőben lebegő poharak, csodavárás, ködevés, meg hogy maguknak 
csak az egyik fele van itt, Ecsédi? Hát, hol is van a maguk másik fele? Meg tudná mondani? 
Vigyázhatna a barátjára, barátom! És Ecsédi megint ugrott egyet, és kérdezte: -Sas elvtáres, 
tényleg azt tetszett mondani, hogz a Vizi a pályaudvaron van? Ténzleg azt tetszett mondani? 
És erre Sas elvtárs megfogta Ecsédi vállát, és -ahogy csak egy Sas elvtárs tud nézni- a 
sasszemével belenézett az Ecsédibe, és mondta, hogy: -Na, marad szépen, Ecsédikém, 
nyugodtan, elengedi magát, relaxál, jó, jó fiú, jó. És Ecsédi maradt is tátott szájjal, sas elvtárs 
pedig belenyúlt a zakója zsebébe, kivett egy cukorkát, és puff bele az Ecsédi nyitott szájába. 
És hát eddig is gyönyörű hangon beszélt a Sas elvtárs, de most még magasabb szinten kezdett 
énekelni, úgy, hogy én azt alig tudom utánozni, ezt énekelte:  
 
Ollálá és még egyszer ollálá 
Stollwerk ez édes cukorparádé 
mondja utánam Ecsédi, igen, igen, igen 
ollálá, az íz, az íz simogatsz, andalítsz 
te szájpadláson és nyelvem hegyén szerteszét ömlő édes íz, 
jaj de jó, hollálá, jaj de jó 
ez a süppedő forró, ízből és szagból ősszeszőtt szőttes jaj de jó 
ollálá, mondjuk még százszor el, 
hogy Stolwerk ez, hogy ez édes, hogy ez cukorparádé, 
Na, mondja utánam, Ecsédikém, igen, igen, igen. 
Ollálá, lálálálálálá, jaj de jó Ecsédi, 
sőt jaj de jó is lesz majd, sőt jaj de jó máris, 
fenomenális, jaj de jó mindig Ecsédi, mindig ollálá 
lálálálálálálá 
csüccs le csak Ecsédikém, csüccs le és ollálá, 
na, csüccs le csak és csüccs le és csucsukálj csak 
és mondd csak utánam Ecsédi 
ollálá 
 
	És Ecsédi állt transzban a Baross téren, hogy lálá-lálá, a szája sarkából édes nyál 
csordult, Sas elvtárs pedig mosolygott, mint az üres országút, és mondta, hogy: -Jó, jó, Ecsédi, 
nagyon jó. Majd mind a két aktatáskájával verdesni kezdett, és egy idő után méltóségteljesen 
fölemelkedett a levegőbe. És az önmaga által kijelölt pályára állt természetesen, csakhogy 
ebben a pillanatban megszűnt az Ecsédire gyakorolt bűvös hatása, és Ecsédi fölugrott, 
megrázta a fejét, és szaladni kezdett alatta, hogy: -Sas elvtárs, a Vizi a pályaudvaron van? Azt 
tetszett mondani, tényleg a pályaudvaron van, azt teszett mondani? És erre Sas elvtárs egy 
kört leírt az Ecsédi felett így, hogy: -Lálálállá, Ecsédi, ollálá! Majd még egy kört leírt, és azt 
mondta: -Hányszor kell maguknak mondami, Ecsédi, hogy hollálálá, mondami Ecsédi 
mondani, mondani!!!! Azzal elsüvített, és az érces rikoltása már az Astoria szálloda fölött 
hallatszott, hogy: -Sas, Sas, Sas, Sólyom, Sólyom, Sólyom, vételen vagyok, vétel, adás: -
Beszéltem a fiúkkal, jó fiúk ezek. Sas még egy kísérletet javasol. Sólyom, vétel, vétel, adás, 
adás, vétel, vétel, adás... 
	És ő így el.Ecsédi pedig be a pályaudvarra, ahol Vizit hagytuk az imént, amint éppen 
azt kérdezte magától -emlékszünk-, hogy: -Indulnak-e innen vonatok egyáltalán. És ez egy 
nagyon veszélyes kérdée, mert aki ezt kérdezi, az könnyen megbukhat, mert ezt kérdezni a 
megingás jele. És lám, jött is a hurkosember, de Vizi azt mondta neki, hogy: -nem, nem törsz 
meg! És hát persze, biztos ami biztos, elrohant onnan. És futás közben mondta, hogy: -Egy 
vonatot, egy vonatoot, egy vonatot nekem, a vonatunkat! És rohant, rohant, míg egyszer csak 
valami viszketésszerűséget nem érzett a gerinctájon, olyat, mint amikor valami nincs rendben, 
amikor meg kell állni. És a Vizi megállt, megfordult, és a pénztárgépet látta, mellette a 
pénztárosnőt, és mondta, hogy: -Igen, az a pénztárosnő. És még egyszer odanézett, és látta, 
hogy egy férfi éppen fúrja bele a fejét a pénztárosnő nagy szőke hajába. És figyelte az arcot, 
ahogy az eltűnik, meg előbukkan a hajszálak között. És egyszercsak visszakapta a fejét, és 
mondta, hogy: -Úristen, az apám, persze, ez a törzshelye. Túlitta magát, nem fogják 
kiszolgálni, kezdődik a kunyerálás. De nem ment tovább, hanem hallgatta, hogy mit mond az 
apja. És az apja, ha lehetett még közelebb csúszni a pénztárosnőhöz, éppen azt tette és közben 
mondta, hogy: -A fiamra akarok inni, asszonyom, azt hiszem itthagyott engem a fiam. Ki lát 
az emberekbe?????? Azt mondja, én vagyok az ital, nem vagyok megoldás. És ezzel meg 
vagyok oldva neki. Kisztihand, Őnagysága. Honnan tudhatnák ezek, amit mi tudunk? Kérek 
szépen, hoppá, mit is akartam, azt hiszem, elfelejtettem a nevemet! Nem, nem, nem, nem, 
nem, már megint megvan. Nem, nem, nem, ez a fiam neve. Az enyém is megvan Emmácska, 
az enyém idősebb Vizi Miklós. És Vizi nézte maga előtt a padlót, vagy kövezetet, vagy mi 
volt az, és mondta magában,hogy: 
 
Jó év volt, mikor születtem én, 
volt krumpli és kenyér 
és mindenki örült nekem. 
 
Jó év volt, apám épp leszerelt, 
meggyógyult nővérem is 
és könnyű szülés voltam én. 
 
Fiút akartak épp 
háromszáztizennégy dekát, 
mindenki örült nekem, 
csak elmebeteg nagybátyám mondta azt, 
hogy jó hangja van 
nem sír ez, énekel, halljátok-e amit én, 
énekel. 
Folytatja veletek azt, hát amit ti elkezdtetek 
és nem hiszi sohasem azt, hogy ő másmilyen, 
jó fiú lesz, őtőle ne féljetek 
nem jelent változást, hogy ő született. 
 
Énekli, hogy jó év ez, miben születtem én, 
van krumpli és kenyér. 
És mindenki örül nekem. 
 
Jó év ez. Apám épp leszerelt, meggyógyult nővérem is 
és könnyű szülés vagyok én. 
Folytatom veletek azt, amit ti elkezdtetek 
és nem hiszem sohasem azt, hogy másmilyen vagyok. 
Jó fiú vagyok, éntőlem ne féljetek, 
hisz nem jelent változást, hogy én, hogy én is leszek. 
 
	Azzal Vizi megpördült, és a fal mellett futni kezdett a teremben, és egyszer csak egy 
kéz belökte egy helyiségbe. Átható szag, csempék, hűvös, és Vizi a tarkóját nekivágta a 
falnak, és mondta, túlvagyok rajtuk, túlvagyok rajtuk, túlvagyok rajtuk. És mert a homloka ia 
tüzelt, megfordult, és a homlokát nyomta neki a hideg falnak. Így állt, amikor hátulról két 
karomszerű valami fogta meg a Vizi két felső karját, de olyan erősen, hogy még hetekig ott 
volt a Vizi bőrén az ujjak nyoma. és különös erővel valaki megfordította. Ez a valaki a WC 
nénike volt. A néni rendesen nézett ki, kék köpenyt viselt, és a lábán nem voltak kék 
visszerek. A fogatlan szája a következőket mondta: -Vizi Miklós? Mióta várlak itt, fiam. 
Emberemlékezet óta várlak. Engem itt csak mamikának hív mindenki, de gyere, Miklós, 
elárulom neked a titkot. 
 
Mivel nem volt férjem, ki teherbe ejtsen, 
egy pályaudvart szültem, belé utasokat, 
hánytatom, böfögtetem sok sok kis pulyámat, 
és nézem, hogyan teszik tönkre magukat. 
Türütüüütütüü. 
Mivel nem volt másom, csak sok piszoárom, 
világ mamikája egy pályaudvaron 
így lettem végül, mert én szültem mindet, téged is, 
hát hallgasd kívánság dalom: 
 
Én világmamikája füledbe súgom, 
hogy vonat innen nem negy, itt nincs forgalom, 
itt mindenki csak úgy tesz, de ők nem utasok. 
És velem itt maradnak, az anyjuk vagyok. 
 
És a világ mamikája, csak hagyom, hogy ők játsszák, 
mintha indulnának az álló vonatok. 
Tudom nekik ez kell, indulósdi játék, ismerem én őket 
az anyjuk vagyok. 
De nem mozdul semmi, csak áll és hiszi, 
és közülük egy vagy fiacskám, Vizi. 
Én világ mamikája most elárulom, 
hogy vonat innen nem megy, 
itt nincs forgalom. 
 
	És Vizi hátravetődött, kitépve így magát a mamika szorításából, és kiáltotta, hogy: -
Nem! Azzal kirohant a vécéből, be az étterembe, és fölugrott az első asztalra, és kiabálni 
kezdett, hogy: -Emberek, nekem itt a vécében valaki azt állította, hogy innen nem mennek 
vonatok, hogy ez egy álpályaudvar. Márpedig én menni akarok, és gondolom, maguk is! 
Kérdezem én ezek után, emberek, bajtársak, igaz-e a hír, hogy innen nem emnnek vonatok? 
Igaz, vagy sem?! 
	És maga is meglepődött, hogy milyen csend lett az étteremben, hogy az emberek az 
üvegekkel és poharakkal a kezükben, ahogy megállnak és nézik őt. Éds egyszercsak 
megszólalt egy hang, hogy: 
	-Na ne tegyen úgy, minthogyha nem tudta volna, mit gondol, mire várunk itt ennyien? 
Egy másik hang pedig azt mondta, hogy: -Vizi, a maga apja miért iszik évek óta, viccből? 
nem is bírja az italt, és nem is szereti! Viccből iszik? csak azt ne gondolja. Egy harmadik hang 
szólalt meg, és azt mondta, hogy: 
	-Az a nyolcvanhét éves elég szép várakozási idő, nem? Emg van itt aztán olyan is, aki 
egy egész életet leélt. és akkor egy kar emelkedett a fejek fölé, és megszólalt valaki, hogy: -
Nézzen csak föl, oda,  Vizi, hogy ha látni akar valamit, aztán hőbörögjön. Lóg azon a kötélen 
ott valami, lóg? És Vizi felnézett és mondta, hogy: -Lóg. És a hang folytatta, hogy: -Na látja, 
amíg maga a vécében szórakozott a mamikával, ez kötött egy csomót, ami körbefont egy 
egyenest, az üres fejét belehajtotta egy kerekbe, Vizi, és elrúgta azt, amin állt, és csak fityeg,  
mint maga, Vizi. Na ne tegyen úgy, mintha nem fityegne. Mi kell még magának! Aztán 
rikácsolva valaki, hogy: -Mi az, hogy nem indulnak! Hát ide nem érkeznek és nem is 
indulnak. Hát mióta várom itt, hogy integethessek valaki után, de még nem láttam távolodó 
vonatlámpákat. És a bankettezők, a bankettezők? Halmos, ti mióta banketteztek itt? És 
Halmos egy asztal sarkára támaszkodva mondta, hogy: -Ay Isten tudja, de bankettezünk egy 
jó ideje. Még egy hang pedig azt mondta, hogy: -Hát szóval nem indulnak, könnyű az 
asztalokra ugrálni. És a kínos csendet a dizőz törte meg, intett a zenekarnak, odalépett a 
mokrofonokhoz, és mondta, hogy: -Mikrofonpróba, egy, kettő, hérom, kedves közönségem 
 
Én önt várni fogom 
egy pályaudvaron, 
egy füstös étterem 
lesz a székhelyem. 
Itt ön miatt időz 
egy aranyruhás dizőz. 
S hallgatja énekét 
egy szélsodorta nép. 
Én távollévőm szívszorongva kérem, 
kart kitárva itten állok térden. 
Hozó vonatját seregelve várjuk, 
hívőn hisszük, irányunkba száguld 
álommozdonyán. 
Egy álommozdonyon ön felém tart, tudom 
és a félreállított váltókon átrobog. 
És mondhat bárki mást, 
a nagy találkozást megérjük még, tudom, 
a pályaudvaron. 
A pályaudvaron, hol mindenki rokon,  
hol nincsen semmi más, csak egy nagy várakozás. 
Itt mindnyájunknak ugyanaz hiányzik, 
egy távollevőt hiányolunk váltig. 
Hozó vonatját seregelve várjuk, 
hívőn hisszük irányunkba száguld 
álommozdonyán. 
Én önt vérni fogom 
a pályaudvaron. 
Itt ön miatt időz 
az aranyruhás dizőz. 
Taratarrarararatara 
 
	És már mindenki énekelt az étteremben, amikor belépett Ecsédi, és látta, hogy a 
barátja egy asztal tetején áll. És odarohant hozzá, és mondta, hogy: -Vizi, megvagy, jaj, de jó, 
hogy megvagy. Gyere, gyere, tudom, hogy tudod. Gyere, mondjad, hogyan, hová, merre. 
Tudom, hogy tudod, gyere, Miklós, gyere. Gyere, Gyere! És rángatta egy oszlop felé, és 
Vizipedig mint egy fadarab követte, és Ecsédi meg is állt és kérdezte, hogy: -Miklós, rosszul 
vagy? Vizi Ecsédihez fordult, és mondta: -Nem Ecsédi, egy cseppet sem vagyok rosszul. Csak 
azt akarom mondani, hogy elég ebből. Én nem tudom, hogy hányadszor csináljuk ezt, 
kétszázadszor vagy háromszázadszor, hogy találkozunk az utcán, úgy csinálunk, minthogyha 
véletlen találkoznánk. Aztán felmegyünk hozzám, megisszuk a konyakot, kávélikőrt, 
keverteket, aztán én lejövök ide a pályaudvarra, és úgy csinálok, minthogyha meglepne, hogy 
innen nem mennek vonatok, te meg fellármázod a várost. Elég ebből, Ecsédi. És Ecsédi 
kérdezte, hogy: -Te, Vizi, abba akarod hagyni? Hát már olyan jól benne voltunk. Néha már 
mások is élvezték. Most mit fogunk csinálni? S Vizi azt mondta, hogy: -Nem, Ecsédi, ebből 
elég. 
	Ecsédi tűnődött. Aztán újra kérdezett, hogy: -Miklós, azért van egy titokzatos dolog 
azegészben, és bár én sem tudom, hogy hanyadszor csináljuk ezt, kétszázadszor vagy 
háromszázadszor, de még mindig meglepődik a Sas elvtárs is, tudod, amikor a pohár ott 
marad a levegőben. Hát azért mutass nekem valakit, aki ezt utánad tudja csinálni. Tessék, 
mutass egyet! Egyet mutass, tessék! És Vizi fáradtan elmosolyodott, és mondta, hogy: -Hát 
igen, azt még tudom. Azzal odalépett -rengeteg pohár volt az asztalokon a restiben- odalépett 
az egyikhez , megfogta, így, felemelte, így, és elengedte. Vizi pohara megint ott maradt a 
levegőben. Állt a pohár a levegőben. Vizi meg Ecsédi nézték. Ecsédi szólalt meg előbb, és 
mondta, hogy: -Te Miklós, vegyük az energiát M2-nek. De Vizi ráförmedt: -Hagyj békén a 
tömegvonzással meg a hülyeségeiddel. De Ecsédit nem lehetett megállítani. Folytatta, hogy: -
Te, Miklós, mert te még nem gondoltál arra, hogy a pohár levegőben maradásakor a 
hidrogénatomok átalakulása héliummagokká létrejöhet a hozzá szükséges 55 millió Celsius 
fokon, most ne törődj azzal, hogy a magfúzió fenntartása még megoldatlan, hanem arra 
gondolj, hogy ez kihat a Földön, mint forgórendszerben, a mozgó-tárgyakra érvényes 
korioliszerőre, ha? S Vizi legyintett, hogy: -Ecsédi, mindez a két hatás a Föld forgásának a 
lassúbbodását vonná maga után. És ekkor Ecsédi talányosan kérdezte, hogy: -Tíz a mínusz 
nyolcadikon nagyságrenden? Így a Nap, a 24 óra a tíz mínusz nyolcadikonod részével, tehát 
körülbelül százezred másodperccel rövidülne, Miklós? S Vizi homloka gyöngyözni kezdett, s 
mondta, hogy: -De hát a Föld forgásához és efféle válzozásaihoz tíz a mínusz tizediken is 
elegendő. Ecsédi bólintott, és mondta, hogy: -Tehát tíz a mínusz kettediken van a kezünkben, 
Miklós. Tíz a mínusz kettediken van a kezünkben. Vizi nézte Ecsédi kezét, és suttogta, aztén 
sikoltva kiáltotta, hogy: -Nem a kezünkben, Ecsédi, nem a kezünkben van, a vonatban. A 
vonatban van, Ecsédi! Nem a kezünkben, a vonatban lesz, Ecsédi! A vonatban, a vonatban, a 
vonatban, a vonatban! 
	És másnap Budapest lakossága a következő fantasztikus élményben részesülhetett. 
Egy hatalmas mozdony zúzta szét a keleti pályaudvar homlokzati üvegfalát, és kirobogott a 
térre, mögötte kocsik, tehát szerelvény volt. Ablakopkon, kéményeken emberek ültek, sírtak, 
nevettek, énekeltek és kalapokat is dobáltak. A szerelvény pedig végigdübörgött a Rákóczi-
úton, át a Blaha Lujza téren, el a Rókus Kórház mellett. Emberek özönlöttek köré és szaladtak 
mellette a Kossuth Lajos utca irányában. Rázkódástól a Ferencesek templomában egy harang 
kimozdult a helyéből, és kondult egyet. Az árvízi hajós pedig, Wesselényi Miklós -aki egy 
domborművön éppen egy fuldoklónak nyújtja az evezőjét- ő is utánanézett a vonatnak. Az 
addigra pedig már a Felszabadulás téren át a Március 15. térre érkezett. Petőfi csak intett 
nekik. A vonat meg tovább: Vörösmarty tér, József Nádor tér, a két nagy magyar csak 
lengette, lobogtatta bronzköpenyét. A vonatnak irány a Roosevelt tér, ahol a Magyar 
Tudományos Akadémia felső ablakain kihajolt Széchenyi és Arany János, és integettek ők is a 
vonatnak és az utasoknak is. Ekkor már a Lánchíd nyögött a lokomotív kerekei alatt, amint 
haladt át Buda felé. Persze Vizi és Ecsédi vezették a mozdonyt, amelyik végülis megállt a 
Clark Ádám tér hatalmas bejáratánál, az alagút eltátott szájával szemközt. Rengeteg ember 
tolongott a téren, zenekarok játszottak, petárdák robbantak, a hangszórók pedig azt kiáltozták, 
hogy: Éljen Vizi, Éljen Ecsédi! Éljenek a Keleti pályaudvariak! Éljenek, akik helyettünk is 
vártak! Éljen, Éljen! És aztán megint hangorkán, megint konfettik, megint virágeső, megint 
diadalordítás, és Vizi elfogódottan piszkált valamilyen alkatrászt a mozdonyban, és nem vette 
észre, hogy a barátja otthagyja őt és lemászik a mozdonyról, átfúrva magát a tömegen, megáll 
a tribünnél, megvárja, míg az emberek egy kicsit elcsendesednek, és mondani kezdi, hogy: 
 
Most, hogy ilyen szépen együtt, 
mindig erről álmodtam, 
örömünknek napja elgyütt, 
végre összehangoltan. 
Ha én mostan költő volnék, 
jobbat tudnék, mint ez itt, 
rímek között pancsikolnék, 
úgy köszönteném Vizit. 
De mivel én kültő nem vagy- 
ok se vagy, csak okozat, 
gondom nem is kicsi, ám nagy. 
Nem is mondok nagyokat. 
 
	És ezt is hatalmas üdvrivalgás és hurrázás követte, és megint virágeső, megint 
petárdák. És utána tűzijáték, tűzijáték, igen tűzijáték volt. És a tűzijátékot természetesen a 
televízió is közvetítette. 
	Vizi meg Ecsédi otthon nézték a műsort, végül Vizi maradt tovább, s amikor vége volt 
az adásnak, kikapcsolta a készüléket, átment a másik szobába, ahol Ecsédi a két karjára dőlve 
részegen aludt, Vizi odament hozzá, belemarkolt a hajába, felemelte, és beleordított az alvó 
arcba, hogy: -Ha nekem itt még egyszer nők nevét kiáltozod, meg házszámokat, ennek vége, 
érted?!!! 
	Ennek vége, értik?!